Rostás Zoltán Bukaresti magyarság – alulnézetből című kötetét április 23-án, csütörtökön délután teltház előtt mutatták be a Domus 'Collegium Hungaricum' épületében.

A budapesti Gondolat Kiadó gondozásában kiadott szociográfia a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg, annak 79. köteteként. A sorozat az 1930-as években indult, amikor a kor meghatározó szociográfusai azt tűzték ki célul, hogy megalapozzák a magyarországi szociográfiai kutatások hagyományát. Ennek fényében a mostani kiadvány egy közel egy évszázados szellemi örökséget visz tovább. A kötetet Bárdi Nándor, Csepeli György, Morvai Tünde és Szabadi Vera mutatták be, a beszélgetést Tóth Pál Péter moderálta.

Rostás Zoltán 1946-ban született Székelyudvarhelyen. 1970-ben szerzett szociológusi diplomát a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, majd ezt követően Bukarestben, a Román Rádió és Televízió magyar adásainál dolgozott tudományos munkatársként. 1977-től ugyanitt A Hét és a TETT szerkesztője volt. 1991-től a Bukaresti Egyetem oktatójaként tevékenykedett, 2017-től pedig konzulens professzori címet kapott. 2001-ben közreműködött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalapításában. Szociológiai és társadalomtörténeti írásai angol, francia, magyar és román nyelvű folyóiratokban jelentek meg.

A bukaresti magyarságot bemutató szociográfiája tudatosan – ahogyan azt már a cím is elárulja – az „alulnézet” perspektíváját alkalmazza. A szerző mozaikszerű módszerrel – interjúk, visszaemlékezések, sajtóanyagok és tanulmányrészletek felhasználásával – rajzolja meg egy olyan társadalmi-etnikai közösség képét, amely többségi környezetben él, és amelynek összetétele a folyamatos migráció miatt állandóan változik. A bukaresti magyarság vizsgálatának időbeli keretét az 1989-es rendszerváltás jelöli ki. A Ceaușescu-korszak nagyszabású főváros-átalakítási munkálatainak leállítása, majd részleges feladása nyomán a korábban odavezényelt magyar építőmunkások tömegesen hagyták el a várost. A magyarok „kivonulásáról” kialakult kép ugyanakkor nem tükrözte teljes mértékben a valóságot: a korábban háttérbe szorított intézmények körül élénk közösségi élet bontakozott ki. Új lendületet kapott az egyházi élet, megerősödött a magyar nyelvű oktatás és kulturális tevékenység, valamint kialakulóban volt egy új tisztviselői és munkavállalói osztály is.

Bárdi Nándor a kötettel és szerzőjével kapcsolatban kiemelte, hogy ma nagyon kevés képviselője van az erdélyi magyar kultúrának Bukarestben. Így Rostás Zoltán a maga nemében egyedülálló, de egyedülállósága egy sajátos helyzetből fakad: abból, hogy munkájával a plurális román szellemi hagyományok feltárásán dolgozik, részt vesz a közéleti folyamatokban, ezzel a román emlékezetpolitika részesévé válva.

A kötet szerkezetileg hat fejezetből áll. Sajátossága, hogy kronológiailag fordított szerkezetet használ, mely érzékelteti, hogy a múlt értelmezése mindig a jelen perspektívájából történik. Az első fejezet egyfajta exponálás, amely az 1989 utáni helyzetet tárgyalja, majd a könyv visszafelé halad az időben: ezt követik a 70-es évek építkezései, a 60-as évek, amikor a kollektivizálás elől tömegek menekülnek a nagyvárosokba, újabb bukaresti bevándorlási hullámot eredményezve, majd a két világháború közötti időszak, végül pedig egészen a 19. századig jut vissza. Minden fejezetet egy-egy életútinterjú foglal össze, amelyek révén társadalomtörténeti (alul)nézet bontakozik ki. A kötetben állandó szereplők rajzolódnak ki: az építőmunkások, a cselédek – vagyis a vándorlók –, akik minden korszakban jelen vannak, Erdélyből Bukarestbe kerülnek, majd visszatérnek a Székelyföldre. Emellett megjelennek a diákok, illetve a két világháború közötti magyar középosztály képviselői is.

Csepeli Györgyöt a Székelyföld és Bukarest kapcsolata ragadta meg, amely már jóval Trianon előtt kialakult, valamint a kötet módszere és látószöge: az alulnézeti perspektíva, amelyet Rostás Zoltán kiválóan rekonstruál az interjúalanyok megszólaltatásán keresztül. A szerző az ítéletalkotást az olvasóra bízza. A régiót kozmopolita légkör, egymással ütköző narratívák, igények és konfliktusok jellemzik, ugyanakkor itt a román–magyar szembenállás nem érhető tetten. Megfigyelhető egyfajta állandóság: a diaszpóra jelenléte folyamatos, miközben a résztvevők köre az adott történelmi korszakok függvényében cserélődik.

Morvai Tünde a kiemelte, hogy a kötet egyik legfontosabb sajátossága az interjúalapú megközelítés. Ennek jelentőségét abban látta, hogy a hasonló témájú munkákban többnyire az intézményi nézőpont – legyen az kulturális, akadémiai, oktatási vagy politikai – kerül előtérbe. A kötet ezzel szemben életvilágbeli perspektívából közelít: nem az intézmények működését, hanem az egyéni sorsokat és tapasztalatokat állítja a középpontba. Az interjúk révén kirajzolódik az a hétköznapi világ, amelyben a közösségi kapcsolatok ténylegesen formálódtak.

Szabadi Vera szerint Rostás Zoltán legújabb monográfiájának újdonsága, hogy a romániai magyarság eddig alig kutatott csoportjára irányítja a figyelmet, melynek demográfiai súlya korlátozott, intézményes jelenléte hullámzó, társadalmi összetétele pedig igen heterogén. A bukaresti magyarok története ugyanakkor szervesen illeszkedik a kelet-közép-európai urbanizáció és mobilitás tágabb folyamataihoz.

A kötet újdonsága a magyarországi olvasók számára, hogy nem a hagyományos magyarországi korszakolást láthatjuk benne, hanem például a Ceaușescu-féle politikai irányváltások és az egész romániai történeti és politikai kontextus az, ami meghatározza a bukaresti magyarságnak is a dinamikáját, a mozgását és az identitását.

A beszélgetés végén a kérdések feltevésére is lehetőség nyílt, amit egy kötetlenebb beszélgetés követett.

Köszönjük a részvételt!