New Yorkban, 102 éves korában elhunyt Lajtha Ábel, az MTA külső tagja. Lajtha Ábeltől az Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság Hírlevelének III. évfolyam (2013) 4. számában készült tudósportréjával búcsúzunk.

Lajtha Ábel 1922. szeptember 22-én született Budapesten.
Édesapja Lajtha László, a híres magyar zeneszerző, népzenegyűjtő és karmester, bátyja (néhai) Lajtha László György, az ismert rákkutató, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. Iskoláit Budapesten végezte, 1945-ben szerzett Phd-fokozatot a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1946–47-ben tanársegéd volt Szent-Györgyi Albert mellett, az izmok összehúzódásban szerepet játszó folyamatokat vizsgálta.

1947–48-ban Nápolyban, a Zoológiai Egyetemen folytatta tanulmányait, majd
egy évet töltött Londonban a nagy-britanniai Royal Institute ösztöndíjasaként.
1949-ben ismét Szent-Györgyi Alberttel dolgozott az Egyesült Államokban, a massachusettsi Woods Hole-ban, az Izomkutató Tudományos Intézet tengerbiológiai laboratóriumában.

1950-ben került a New York-i Columbia Egyetemre, az idegkémia egyik úttörőjének, dr. Heinrich Waelschnek a laboratóriumába. Ekkor kezdett foglalkozni az idegrendszerrel. A következő 12 évet ugyanitt az agyi vérellátás, az agyi proteinátalakulás területén végzett úttörő kutatásokkal töltötte. Ezekben az években jött létre a neurokémia mint tudományág, számos neurokémiai társaságot, egyesületet, folyóiratot alapítottak – többet közülük Lajtha Ábel közreműködésével. Többek között 1978–81 között elnöke volt az Amerikai Neurokémiai Társaságnak, 1971–75-ig titkára, 1975–77 között elnöke, 1980–83 között történetírója a Nemzetközi Neurokémiai Társaságnak. 1976-os megjelenésétől 36 éven keresztül főszerkesztője volt a Neurochemical Research című folyóiratnak, tisztségéről 2011 végén mondott le. 1963-tól a 60 fős New York állami Idegkémiai és Kábítószerkutató Intézet igazgatója, 1971-ben kinevezték a New York Egyetem Orvostudományi Intézet pszichiátriai kutató professzorának. Az intézet később egyesült az N. S. Kline Pszichiátriai Kutatóintézettel, Lajtha professzor haláláig a Neurokémiai Központ igazgatója volt. Jelentős szerepet töltött be az idegkémiai kutatások számos területén.

Kutatómunkája mellett konferenciákat, szimpóziumokat szervezett, részt vett tanácsadó testületek munkájában, mindig támogatta az idegtudományt és az idegkutatókat. Laboratóriumában sok fiatal – köztük 30-40 magyar – dolgozott és tanult. Irodalomjegyzékén több mint 600 publikáció található. Több – immár klasszikus – írása foglalkozik a proteinszintézissel és proteinhasadással, radioizotópos valin hasadással, az agyi proteinek bomlásának első felfedezője. A szerkesztésében megjelent Neurokémiai kézikönyv (Neurochemical Handbook) kötetei ma is alapművek.

2002-ben megkapta a Magyar Tudományos Akadémia Pro Scientia Hungarica érmét, 2005-ben ő volt a Bernard Haber-díj első kitüntetettje. Külső és/vagy levelező tagja a Szlovén Tudományos Akadémiának, a Magyar Tudományos Akadémiának, az Indiai Idegtudományi Akadémiának, az Örmény Nemzeti Tudományos Akadémiának, tiszteletbeli tag számos intézményben, társaságban. Alapító tagja a New York-i Magyar Tudományos Társaságnak. 2002-ben, 80. születésnapja alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián
tudományos ülésszakot tartottak, az ott elhangzott előadások (Vécsei László professzor úr gondozásában) megjelentek a Frontiers in Clinical Neuroscience: 2002 (A klinikai idegtudomány határvonalai) című kötetben.

2012-ben a Dunai Neurológiai Szimpózium és az Európai Klinikai Ideggyógyszerészeti Társaság Szegeden ünnepelte Lajtha Ábel 90. születésnapját a tiszteletére tartott Új határvonalak az alap- és klinikai idegtudományokban című rendezvényen. A Neurochemical Research 2010 decemberében különszámot jelentetett meg Lajtha Ábel tiszteletére.

1990-ben választották a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává,
az Orvosi Tudományok Osztályának tagja. Székfoglaló előadását 1991. május 28-án tartotta Öregedő agy – korunk kihívása címmel. Három kérdést tettünk föl Lajtha Ábel professzor úrnak. A kérdéseket és a rövid válaszokat az alábbiakban közöljük.

1. Magyarország nagyon büszke a szürkeállományára, a tudományos teljesítmény az ország egyik legfontosabb eredményének számít. Hogyan ítéli meg Magyarországnak a 21. századi tudomány világában betöltött szerepét?

Lajtha Ábel: Az én értékrendemben – és remélem, hogy az emberek többségének értékrendjében – a kulturális, szellemi és tudományos érték, teljesítmény sokkal jelentősebb, sokkal fontosabb és tartósabb, mint a politikai, a katonai vagy akár a gazdasági eredmény. Ezért az érték az én szememben nem függ egy ország méretétől, úgy gondolom, Magyarország elég bölcsen és hatékonyan támogatja, emeli ki a „szürkeállományának” teljesítményét. Nem tartom szükségesnek a nemzetek közötti versengést, de
Magyarország elismerést érdemel a fenti területeken elért eredményeiért, és büszke lehet mind a múlt, mind a jelen magyar tudósaira.

2. Sok magyar tudós él és dolgozik Magyarország határain kívül. Milyen
összefüggést lát nemzeti/etnikai hovatartozása és tudományos pályafutása
között?

Lajtha Ábel: Magyarországon nőttem fel, itt indult szakmai képzésem. Kiváló iskoláim és tanáraim voltak mind diákként, mint posztdoktori hallgatóként. Kialakult mély kulturális magyar gyökerekkel rendelkező egyéni és szakmai személyiségem. Sohasem próbáltam kicsinyíteni múltam jelentőségét – hálás és büszke is vagyok rá. Szakterületemen, az idegtudományban kiváló magyar
tudósok dolgoznak mind Magyarországon, mind külföldön, akik jelentős mértékben hozzájárulnak a magyar tudomány nemzetközi hírnevéhez, elismeréséhez. Természetesen nemcsak az orvostudomány területén jelentősek a magyar tudományos eredmények, nemzetközi hírű többek
között a magyar matematikatudomány is. Egész pályafutásom során sikeres volt az együttműködésem a magyar tudósokkal, sok tehetséges magyar vendégkutató dolgozott laboratóriumaimban. Őszintén és nyíltan magyar–amerikainak vallom magam, ez sohasem jelentett számomra problémát vagy hátrányt. Örülök, hogy a múltban több magyar tudósnak segíthettem. Magyarország büszke lehet eredményeire – sajnos néhány területen, mint az irodalom és a festészet nem értékelik kellőképpen az eredményeket.

3. Változó világunkban korábban ismeretlen problémákkal szembesülünk.
Véleménye szerint melyik tudományterület kutatásai adhatnak leginkább választ korunk legégetőbb kérdéseire?

Lajtha Ábel: életem során sok minden megváltozott. Amikor elkezdtem kutatói pályámat, még nem léteztek számítógépek, és egyáltalán nem volt ismert és elismert az idegtudomány – ma nem tudnánk számítógép nélkül létezni, és minden egyetemen van idegtudományi oktatóhely. A betegek és az emberiség szempontjából az orvostudomány területén véleményem szerint az idegtudomány a legfontosabb, mivel nagyon sokan szenvednek hosszabb ideig idegrendszeri vagy mentális eredetű bajoktól, mint más betegségektől. Remélem, hogy a magatartás, az érzékelési folyamatok, a tanulás, az agresszió, a bűnözői magatartás, az öregedés, a depresszió mechanizmusának megismerése és megértése területén elért eredmények az emberiség javát fogják szolgálni, nem használják őket káros célokra. Az idegtudomány vívmányait a magfúzióhoz hasonlítanám. Ha magfúzióból generálnánk energiát, környezeti károk nélkül megoldhatnánk az emberiség energiaellátását, de ha a magfúziót a pusztítás céljaira használjuk, rettenetes károkat okozhatunk az emberiségnek. Mégis legalább olyan fontos területnek érzem az energia kutatását, mint az agyfunkciók és a viselkedési mechanizmusok megértését, mindkettőnek központi szerepe van, jótékony hatásokkal járhatnak, de nem használhatjuk káros célokra őket.

Nyugodjon békében!