A beszélgetés középpontjában Kárpátalja állt – az a föld, ahol a béke és a háború egymásba fonódva alakítja az emberek mindennapjait és lelki életét. Írók, költők, tanárok és helyi értelmiségiek osztották meg gondolataikat, érzéseiket, tapasztalataikat a megmaradásról, az otthonmaradásról és a háború árnyékában élő közösségekről. A beszélgetést Horváth Júlia Borbála, a Szociográfiai Szakosztály vezetője, A Kárpát-medence felfedezése sorozat szerkesztője moderálta. Hangsúlyozta: céljuk a klasszikus szociográfia – Illyés Gyula Puszták népe nyomán – tudományos alapokon nyugvó, mégis szépirodalmi formában történő továbbéltetése, hogy hiteles képet adjanak a térség emberi valóságáról. A résztvevők elbeszélései, felolvasásai és versei mély emberi sorsokat tártak fel.

Dupka György történész-író elmondása szerint a háború által közvetetten, de rendkívül súlyosan érintett kárpátaljai településeken a háború előtti népességszámhoz viszonyítva mintegy 30–40%-os fogyás figyelhető meg. Több száz magyar fiatalt hívtak be a frontra, közülük mintegy kétszázan nem tértek haza – csak a koporsók érkeznek. A túlélés lett a mindennapok legfőbb célja.

Füzesi Magda költő drámai erejű versét, a Zárszámadást olvasta fel, amely a hontalanság fájdalmát idézi: „beleégett génjeikbe a hontalanság (…) / nekem hozta haza apám malenyki robotban megrohadt lelkét (…)”. Másik költeménye, a Kissikátor balladája – amelyet meg is zenésítettek – Petőfi soraival zárul: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd (…)”.

Tari István délvidéki költő, a délszláv háború túlélője, saját múltja és a jelenlegi kárpátaljai helyzet között vont párhuzamot. Felolvasott művében kiemelte: a háború is valamiféle élet, de a televízió nem mutatja meg az emberi lélek valódi szenvedését.

Doncsev Toso Profán proklamáció című írásából olvasott fel. A keleti szláv testvérnépek polgárháborújáról beszélt, kiemelve, ha egy kisebbség nem élheti meg szabadon nyelvét és kultúráját, az mások részéről fegyveres beavatkozásra adhat ürügyet. Ő maga anyai ágon Sáros vármegyei felvidéki, apai ágon pedig bolgár kertészek leszármazottja, ezért is tartja fontosnak hangsúlyozni: a kisebbségi autonómia békés keretek között is megőrizhető.

Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke rámutatott, az orosz–ukrán háborút sokan testvérháborúnak tartják – és bárhogy is nevezzük, végső soron mindig ember áll szemben az emberrel.

Sarnyai Benedek író szelíd iróniával és sajátos derűvel szólt arról, hogyan lehet humorral átvészelni a légiriadókkal tarkított napokat. Egy interjúalanya minden szirénázáskor sörösüvegeket kezdett fúrni. „Az Úristennek van humorérzéke” – mondta. „Az Úr úgy teremtette meg a kárpátaljai magyart, hogy az nem tud eltűnni – de azt sem tudja, mit akart vele.”

Lőrincz P. Gabriella József Attila-díjas költő szerint a kötet, amely a beszélgetés kiindulópontja volt, naplószerűen rajzolja meg a térség képét. A fiatalok elvándorlása nemcsak Kárpátaljáról, de Erdélyből és Magyarországról is folyamatos – sokak célja Nyugat-Európa.

Lengyel János író hangsúlyozta, a „kárpátaljaiság” nem csak a határon túliak, hanem az anyaországiak számára is különleges tapasztalat. Egy interjúból idézett: „Ha megszólal a csengő, összerezzenek, hogy a katonai behívót hozták…” Gondolatmenetét azzal zárta: a korábban is szűkös kárpátaljai magyar irodalmi életet a pandémia leszűkítette, a háború végképp ellehetetlenítette.

A kerekasztal-beszélgetést Dupka György zárta, egy elhunyt helyi lakos szavaival: „Én már a negyedik állampolgárságomat taposom…” A túlélés vágyával együtt a túlélés tudománya is öröklődött. „Illegálisan kellett léteznünk Kárpátalján. Pocsékság mondani – de ez van.”

Zárszóként felolvasták Vári Fábián László, a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának elnöke, Kossuth-díjas költő versét is: „Majd béke lesz. A hősök majd mesélnek (...)”.

További képek galériánkban ITT.