Az előadó szerint ennek oka, hogy az intézményeket sokszor csak félszívvel vették át és működtették ezek az országok. A fejlettebb régió, az atlanti modell intézményei idegen testek maradtak ebben a közegben. A kérdés természetesen nem az, hogy akkor mi szükség a modernizációra. A kérdés inkább az,

hogy lehetne a jobb teljesítményt nyújtó intézményeket jobban integrálni, beágyazni Kelet-Közép-Európában.

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, először a térség társadalmait befolyásoló örökséget kell megismerni, melyet érdemes az atlanti modellel való összevetésben vizsgálni.

Először: Kelet-Közép-Európában a modernizációs törekvéseket mindig felülről vezérelték. Ez nagyon jelentős eltérés az atlanti modellhez képest, ahol az intézmények spontán módon alakultak ki. E modell országaiban a folyamat évszázadokkal korábban ment végbe, jórészt eltérő gazdasági és politikai környezetben, a korai feudalizmus szétszórt viszonyai között. Ebben a közegben a társadalmi kohézió és működőképesség megteremtése a társadalmak különböző státuszú rétegeinek rendszerezett és megegyezéses együttműködésére épült. A hatalomgyakorlás földrajzilag nem volt koncentrált. Ezzel szemben Kelet-Közép-Európában több évszázaddal később már nem egy diffúz társadalmi, politikai közeg uralkodott. Az atlanti modell országai kész mintával szolgáltak, együttműködtek a térség társadalmi és politikai intézményeinek kialakításában. Létük egyben fenyegetést is jelentett, katonai konfliktusokból sem volt hiány. Ezért a feudális intézmények átvétele sürgős hatalmi feladatként jelentkezett. A folyamatra központi irányítással, kényszerek alkalmazásával került sor. Az érintett társadalmak jó esetben közömbösek, egyes rétegek (nemesség) gyakran ellenérdekeltek voltak. A bevezetett intézmények ezért nem tudtak beágyazódni, hatékonyan működni.

Másodszor: a térség többet szenvedett mindenféle fegyveres konfliktusok miatt, mint más régiók. Sajnálatos módon éppen az atlanti modell kapitalista – Walt Rostow szavaival élve – „take off” időszakában is. Ez nem csak a felhalmozódott értékek megsemmisülésével és életek tömeges elvesztésével járt. A rendszeres háborús cselekmények miatt a térség országai (Lengyelország és Magyarország) folyamatosan „határvidék”-státuszban éltek. A katonai és politikai bizonytalanság miatt a régió fejlesztése soha nem élvezett prioritást. Ellenkezőleg, a háborús konfliktusokban a térség országai egyre inkább alárendelt helyzetbe kerültek. A területükön hadakozó nagyobb hatalmak foglyaivá váltak. Mi több, területüket a hadakozó hatalmak egymás között felosztották. Egyre inkább csak felvonulási területként, jobb esetben nyersanyag- vagy adójövedelmi forrásként tekintettek rájuk. Ehhez a marginalizálódott geopolitikai pozícióhoz járult a területnek a fő kereskedelmi útvonalaktól félreeső fekvése is. Ezek a tényezők együttesen nagyon kockázatossá és anyagilag nem kifizetődővé tették a gazdaság fejlesztését. A térség korábbi két nagy állama, a Lengyel és a Magyar Királyság tehát gazdaságilag és politikailag is függő helyzetbe került.

Harmadszor: a társadalmi fejlődésben a feudális struktúrák sokáig fennmaradtak. Ennek fő oka az volt, hogy a függőségi viszonyok közepette az abszolutizmus korában az érintett országokban a társadalom homogenizációja elmaradt. Az atlanti modelltől eltérően a korai feudalizmus időszakából fennmaradt egy széles kisbirtokos vagy tulajdon nélküli nemesség. Ez a köznemesi réteg az atlanti modell intézményeit saját privilégiumai fenntartására használta ki. Nem alakult ki erős városfejlődés, és a rendi, majd az abszolút monarchia sem tudott a városokban a nemességgel szemben szövetségest találni. A feudális privilégiumok törvénybe iktatott rendszere következtében a magántulajdon, főként a földtulajdon joga korlátozott maradt. A kapitalista fejlődést megalapozó atlanti magántulajdon-forma, az arra épülő üzleti és finanszírozási modellek jórészt ismeretlenek maradtak.

Negyedszer: a feudális maradványok lefékezték a társadalmi mobilitást is. A lanyha városfejlődés egyik oka a második jobbágyság intézménye volt. De az agrárnépesség röghöz kötése, a magántulajdonhoz kapcsolódó jogok korlátozása és a kapitalista fejlődésre jellemző üzleti modellek és hitelezési gyakorlat hiánya a mezőgazdaság fejlődését is eltorzította. A gazdaság legfontosabb ágában hosszú ideig a kapitalista fejlődés csírái sem fejlődhettek ki. A törvénybe foglalt feudális társadalmi hierarchia-rendszer erősen blokkolta a vállalkozást, az egyéni kezdeményezést. Fenntartotta ugyanakkor a feudális járadékok rendszerét.

Ötödször: a fennálló komoly torzulások felszámolására indított modernizációs lépések csak hatalmas, mintegy 300 éves késéssel történtek meg, és akkor is korlátozottak maradtak. A kapitalista fejlődés első 300 éve az atlanti modell országai számára biztosítottak fontos erőforrásokat. Ezek közül első helyen a vállalkozás, a vállalkozói tevékenység társadalmi beágyazottságát szükséges megemlíteni. A „self-made man” pozitív társadalmi képével szöges ellentétben áll a vállalkozó ügyeskedő, törtető „maszek”-ként való kelet-közép-európai megítélése vagy a vészkorszak borzalmaiban a legszélsőségesebb formára jutó antiszemita sztereotípia. De nem is az önálló tevékenységre törekvők visszahúzása, megbélyegzése a legsúlyosabb következmény. Sokkal inkább a társadalmi masszába való belesimulás, az akolmeleg közösségének ambícióktól mentes, vegetatív túlélésre építő igénye, társadalmi elfogadottsága. Másrészt az említett 300 év fejlődési előny az anyagi javak felhalmozásában olyan tartósan meglévő és jelentős eltéréseket okozott, amelyek a hosszú távú gazdasági fejlődés alapjait is eltérő szintekre tolták. Ezek az eltérések nemcsak mennyiségi, de minőségi különbségek is, amelyek például a társadalom egészségügyi és képzési sajátosságaiban vagy éppen az életformákban mutatkoznak meg. Teljesen irreális az eltérő alapok szintre hozását rövid- vagy közepes távon remélni és ígérni.

Mindebből a közelmúltra, az újabban kialakuló gazdasági-társadalmi modellre nézve az alábbi következtetések adódnak.

Az atlanti modellre jellemző versenyállami struktúrák nem honosodtak meg. Formailag léteztek ugyan, hiszen a török vagy az orosz modelltől eltérően Kelet-Közép-Európában a piacgazdaság klasszikus intézményeit a 19. század végére mindenütt kialakították. A társadalom átalakulása is elkezdődött, hiszen az állam rendkívül komoly erőfeszítéseket tett a közoktatás és a közegészségügy területén. Ezek a lépések eredményesek is voltak, de azt a fajta felvilágosult szemléletmódot, ami az atlanti társadalmakat jellemezte, nem honosíthatta meg történelmileg mérve ilyen rövid idő alatt. Ráadásul a társadalom átalakítása az elavult struktúra némelyik elemének a továbbélése miatt eleve megint korlátozott és felemás lehetett csak. Így az atlanti modell átvétele nem sikerült sem intézményileg, sem a társadalmi percepciókban.

Mindennek következtében a térségben a vállalkozási kedv lanyha maradt. A társadalmat krónikus bizalomhiány jellemzi.

Mivel az atlanti modellre jellemző vállalkozási kedv korlátozott, az érvényesülés személyes ambíciói más területekre irányulnak. A gazdaság fő mozgatórugói az autoritásoktól remélt különböző monopóliumok, járadékszerzési lehetőségek lettek. A járadékok a feudális intézményi maradványokkal együtt öröklődtek át. A törvényileg rögzített privilégiumok az erősen központosított államhatalomhoz kapcsolódtak. Az államhatalom mindenkori beállítódásától függött, hogy inkább a piacgazdasági intézményekre támaszkodott, és azokat erősítette, vagy ellenkezőleg, a járadékos gazdaságot tolta előtérbe. Ebbe a keretrendszerbe még a szocializmus évtizedei is beilleszthetőek: a keményvonalas és a reformer frakciók közötti harc volt ennek a fő tartalma, amit szintén egyformán láthatunk az érintett országokban. Az állam gazdaságfejlesztő tevékenysége is többnyire ebben a viszonyrendszerben működik. A műszaki fejlesztés például jellemzően állam által ellenőrzött, többnyire állami tulajdonú cégekhez kapcsolódik. A fő tartalma pedig általában a hadiipari megrendelések végrehajtása.

Az atlanti modellből átvett intézmények formálisan működnek. A társadalom elfogadja őket, de működtetésükben aktívan nem vesz részt, azokat nem érzi a saját érdekében működőnek. Ezért a szabálykövető magatartás sincsen olyan szinten, mint az atlanti modell országaiban. A szabályok kijátszása, a trükközés vagy a szabályok hatálya alóli felmentések elérése (járadékos helyzetek teremtése) az alaphozzáállás a társadalom legszélesebb rétegeiben. Ez nyilván még erőteljesebben tapasztalható a balkáni vagy az orosz modellben, de észlelhető a kelet-közép-európai térségben is. Ennek következtében az állam és az azt uraló politikusok tartják kézben a társadalmat, és nem fordítva.

Ebben az etatista rendszerben a politikai korrupció erős. Mivel a társadalmi kontroll lanyha, a polgárok hozzászoknak a korrupció létéhez a saját ügyeikben csakúgy, mint a politikában. A civil kontroll a decentralizált és alulról építkező atlanti modell fontos eleme, ami a társadalmi lét valamennyi szintjén korlátozza a közérdek háttérbe tolását az egyéni érdek mögé. Térségünkben a civil szervezetekkel szemben sincsen meg a kellő bizalom. De azt is látni kell, hogy a civil szervezetek maguk is valamiféle vákuumban mozognak, érdektelenség miatt felettük sincs társadalmi kontroll. Ezért gyakran ők maguk is áldozatul esnek egyéni érdekeknek, vagy a politika eszközévé silányulnak.

A járadékok velejárója, hogy tényleges teljesítmény nélkül biztosítanak jövedelmet birtokosaiknak. Ebből következően a járadékos gazdaságban nem működnek a versenyállamból ismert felhajtóerők. A járadékos gazdaság és társadalom statikus, a korábbi minták megőrzésére törekszik. Az alacsony társadalmi mobilitás a képességek fejlesztésére sem ösztönöz. A társadalomban elfoglalt hely minden szinten átöröklődik. Természetesen a mobilitás is gyorsítható különféle intézkedésekkel. Az erre való törekvés, csakúgy mint az atlanti modell elemeinek erősítése vagy gyengítése, időszakosan változó előjeleket mutat. Ugyanakkor a gazdasági fejlődésnek egy minimálisan elvárt szintjét biztosítani kell a társadalom szélesebb rétegei számára is. A járadékos gazdaság erre az atlanti modell irányába történő elmozdulása közben sem feltétlenül képes. A társadalom működtetéséhez szükséges gazdasági tevékenység és jövedelem jórészt külső forrásokból, külföldi (ma inkább multinacionális) cégek tevékenységéből és transzferekből áll.

A térség gazdaságilag és politikailag is tartós függőségi viszonyban áll különböző országokkal, illetve azok gazdasági érdekeltségeivel (cégekkel). Ez a függőség történelmileg inkább hátrányos volt, hiszen gátolta a helyi fejlődést. A 20. század viszonyai között leginkább az aszimmetrikus interdependencia kifejezéssel illethetjük ezt a viszonyrendszert. Ennek fő tartalma a gazdaságilag és politikailag vezető hatalmak érdekszférájához tartozás. Az érdekszférában maradást csak ritkán kényszerítik ki erővel. Gyakoribb a belépés, bent maradás ösztönzése gazdasági eszközökkel. A kapcsolat aszimmetrikus, de a kisebb kelet-közép-európai országok számára is biztosít előnyöket. Ezek pedig elősegítik a járadékos gazdaság fenntartását. Az így kialakult hibrid rendszer az atlanti modell térségével szimbiózisban élve jelentős stabilitást élvez.

A fentiek alapján biztosan állítható, hogy a társadalmi fejlődés szempontjából azok a periódusok voltak sikeresek, amikor az atlanti modell elemeit jól-rosszul próbálta a térség alkalmazni, átvenni.

A félsiker is több hozadékkal járt, mint a járadékos gazdaság teljesen bizonyos nulla eredménye (zéró összegű játszma). Más kérdés, hogy egyes egyének szintjén ez másként lehet. A legnagyobb probléma az, ha a társadalom nem képes az atlanti modell felé mozduló fázisban tartósan javítani a közügyekkel, saját önszerveződésével kapcsolatos felfogásán. A rossz hír az, hogy a fejlett országokban is kezd ez az egészséges bizalom és önbizalom megrendülni. Ezért az atlanti modell híveinek sokféle tennivalója közül a társadalmi aktivitás terelése, a felvilágosítás az egyik legfontosabb.

Az online tanácskozásról készült videó