Berzeviczy Albert a Kisszeben járásbeli Berzevicén született 1853. június 7-én, és 1936. március 22-én hunyt el Budapesten. Közgazdász, jogász, történetíró, művészettörténész és politikus volt. Felsőfokú tanulmányait Kassán és Budapesten végezte, államtudományi és bölcsészdoktori diplomát is szerzett. 1878-tól 1881-ig az eperjesi kollégiumhoz tartozó jogakadémia tanára volt. 1881-ben Eperjes országgyűlési képviselője lett. Parlamenti pályafutása 1882-től egészen 1918-ig tartott – egyszeri, 1906 és 1910 közötti parlamenten kívüli intervallummal. Két alkalommal volt a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban tanácsos illetve államtitkár, 1903 és 1905 között pedig miniszter. Mindegyik esetben kiemelten foglalkozott a felsőoktatás ügyeivel.

Tudományszervezői tevékenysége rendkívül szerteágazó volt. Berzeviczyt 1904. május 13-án a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává, 1904. december 11-én igazgatósági tagjává, 1905. november 27-én pedig, Eötvös Loránd utódaként, elnökévé választották, mely tisztségét csaknem egészen haláláig töltötte be.

Jelentős volt tudományos munkássága is. Fő műve az 1922 és 1937 között négy kötetben publikált „Az absolutismus kora Magyarországon 1849-1865”. Az adatokban gazdag és hosszú időn át iránymutatónak számító könyvsorozat első kötetéért a szerző 1925-ben Akadémiai Nagyjutalomban részesült. Sokat elárul személyiségéről, hogy ő az Akadémiai Nagyjutalmat ajándékként visszaadta a Magyar Tudományos Akadémiának.

Berzeviczy Albert igen széles körű műveltséggel rendelkező, kora kiemelkedő tudós személyisége volt. A róla szóló megemlékezések szerint egy „literary gentleman”. Tudományos kutatásainak centrumában a jogon és nemzetgazdaságon (közgazdaságon) kívül a művészetek – elsősorban a képzőművészet ‒ a történelem, a politika, valamint az oktatás- és művelődéspolitika kérdései állottak.