Az elhangzott székfoglaló előadások teljes szövege

Fergéné Kecskeméti Zsuzsa, az MTA rendes tagja: Ellenálló egyenlőtlenségek (A mai egyenlőtlenségek természetrajzához)

Elhangzott: 2005. április 21.

Az elhangzott székfoglalók rövid összefoglalói

Bayer József, az MTA rendes tagja: A globalizáció politikai kihívásai
székfoglaló előadás, 2011. február 22.

A globalizáció folyamata látványosan felgyorsult az elmúlt három évtizedben. Szélesebbé, gyorsabbá és sűrűbbé váltak a határokon átnyúló gazdasági, politikai és társadalmi tranzakciók. Az erről szóló irodalom túlnyomóan a kérdés gazdasági oldalával foglalkozik, holott a változások komplex jellegét csak egy interdiszciplináris megközelítés ragadhatja meg adekvát módon.
A globalizáció robbanásszerű fejlődése nem „természetes" jelenség: elindulásában, irányának meghatározásában, és az általa előidézett konfliktusok kezelésében egyaránt döntő szerepet játszik a politika. Az előadás bemutatja, hogy milyen politikai-hatalmi érdekek játszottak szerepet a globalizáció felgyorsulásában; továbbá, hogy a globalizáció miként formálja át magát a politika világát is, átértelmezve a szuverenitás, a biztonság, a kormányzás fogalmait, előidézve az integráció és a fragmentálódás folyamatait. A globalizáció hatásait vizsgálva felveti a kérdést, hogy a folyamat miként lenne irányítható, és hogyan lehetne páratlan előnyeinek kiaknázása mellett eredményesen védekezni negatív, romboló hatásaival szemben.
A politika és a kormányzás fogalma szükségképpen átalakul egy olyan világban, amelyben a kölcsönös függőség rendkívüli mértéket ölt. A növekvő interdependencia új fejlődési esélyeket teremt, de az egyenlőtlen hatalmi viszonyok igen sok konfliktust is szülnek. Intézményes szabályozás, önkorlátozás nélkül mindez háborúkhoz, ökológiai és humán katasztrófákhoz vezethet. A globalizáció politikai oldala ennyiben korántsem másodlagos, magában foglalja a (fenntartható) fejlődés, a jólét és biztonság, az egyenlőség és szabadság biztosításának kulcskérdéseit.

Benedek József, az MTA külső tagja: Régiók kialakulása és változása: véletlen vagy szükségszerűség
székfoglaló előadás, 2010. szeptember 29.

Benedek József székfoglaló előadásában az új regionális földrajzi kutatás kereteiben igyekezett választ adni arra a kérdésre: mi határozza meg a régiók létrejöttét és változását. A megközelítés konstruktivista jellege a választ kétségkívül a véletlentől a szükségszerűség irányába tolja el, annak ellenére, hogy a történelem fontos régióképződési tényező. A Babes-Bolyai Tudományegyetem professzora megjegyezte: nem determinált, kauzális szükségszerűségről van szó, hanem különböző jellegű intézmények interszubjektíven létrehozott térprojekcióinak eredményeiről. Figyelembe véve három központi elemet - „regionalizáló" intézmények, régióalkotási mechanizmusok, létrejött régiók jellege - Benedek József a regióképződes három típusát különböztette meg:
- normatív-formális regionalizálás: a regionalizálás intézményes hálózatára vonatkozik, ennek legjobb példáját a társadalmak (államok) területi-adminisztratív felosztása adja;
- szimbolikus-informális regionalizálás: a köztudat szintjén, azaz a szubjektumok szintjén lezajló regionalizálás, amely kultúra- és csoportjellegű;
- pozitivista regionalizálás: a tudomány által alkalmazott regionalizálásra és az általa létrehozott terekre vonatkozik.
Benedek József előadásában elmondta: a fenti elemzési keret lehetővé tette kutatócsoportja számára, hogy Romániában megfelelőképpen értelmezhessék a normatív-formális regionalizáció folyamatát, mind az 1998-ban létrehozott fejlesztési régiók, mind az 1968-ban véghezvitt megyésítés vonatkozásában. Ugyanakkor a szimbolikus-informális regionalizáció vizsgálata elvezetett a regionalizmus kérdéskörének teljesebb értékeléséhez, beleértve kapcsolódását a normatív-pozitív regionalizáláshoz. Ez különösen Romániában kiemelt kérdéskör, tekintettel arra, hogy a legaktívabb regionalizmus hordózója az erdélyi magyarság - hangsúlyozta Benedek József.

Bélyácz Iván, az MTA rendes tagja: Van-e még szerepe a benső értékeknek a befektetések piaci árazásában?
székfoglaló előadás, 2010. október 27.

Az utóbbi évtized ismétlődő és egyre súlyosbodó tőkepiaci válságai ráirányítják a figyelmet az értékelés-árazás legkritikusabb kapcsolatára, a benső érték-piaci érték relációra, s a benne rejlő konfliktusra. A pénzügyi és befektetési világban széles körben kialakult az a benyomás, hogy a benső érték nem tekinthető a piaci érték-alakulás mozgási centrumának, vagy legalábbis e kapcsolat jelentősen lazult.

Bélyácz Iván hosszabb időtávú történeti kontextusba helyezve a problémát, részletesen elemezte a piac hatékonysága mellett és az az ellen szóló érveket, végül arra a következtetésre jutott, hogy a benső érték alapvető mozgatója volt és maradt a vállalat pénzáram-generáló képessége. Bár a jövedelem-generáló potenciál felmérése jelentősen megnehezült egy olyan közegben, ahol a gyors pénzügy-technológiai változások új működési modelleket és követhetetlen bonyolultságú pénzügyi termékeket hoztak létre, mindezek azonban nem változtatják meg az értékalkotás alapvető elveit.

Chikán Attila, az MTA levelező tagja: Gazdasági versenyképesség és társadalmi jólét
székfoglaló előadás, 2011. február 10.

A gazdasági versenyképesség fogalma nemcsak a gazdaságtudományok egyik kiemelt elméleti és alkalmazott kutatási témája, hanem a hétköznapi gazdaságpolitikai viták egyik kulcskifejezése is. A közgazdaság-tudomány a versenyképességet több szinten (termékekre és szolgáltatásokra, vállalatokra és iparágra, illetve egész országokra és ennél is nagyobb régiókra is) értelmezi.

Az előadás a nemzeti versenyképesség szintjét helyezte a középpontba, abból az (elméletileg is alátámasztható) felfogásból kiindulva, hogy a nemzeti versenyképesség fokozásának végső célja a társadalmi jólét növelése. Chikán Attila kitért arra, hogy melyek azok a tényezők, amelyek egy ország számára kívülről adottak vagy történelmileg-kulturálisan hosszú távra meghatározottak, és melyek azok, amelyeken a gazdaságpolitikusok, illetve egy adott ország intézményei belátható időn belül tudnak változtatni. Az előadás vázolta, hogy milyen képet festenek a nemzetközi versenyképességi kutatások Magyarországról, s hogy ennek milyen jelentősége van saját helyzetmegítélésünk illetve jövőbeni teendőink szempontjából.

Csaba László, az MTA rendes tagja: Átmenettan és közgazdaságtan. Mit adott az átalakulás kutatása a közgazdaság-tudományhoz?
székfoglaló előadás, 2013. november 26.

A rendszerváltozás negyedszázados folyamata számos - többnyire nem várt, előre jelezhetetlen - kihívás elé állította a közgazdaság-tudományt és tananyagokban megjelenő változatát, a közgazdaságtant. Miközben a gazdaságinak tekintett oklevelek száma Magyarországon megtízszereződött - és ez az egész térségre jellemző -, az ennek révén testet öltő társadalmi tudás még a korábbi szintet sem éri el. Ekképp a szakma tekintélyét vesztette a társadalomban.
A jelenség okait kutatva megállapítható, hogy a fő áramában egyre inkább elvonttá, amerikaivá váló és a matematika szépségeit követő tudomány elfordult ama súlyos gyakorlati kérdésektől, amelyeket a szovjet birodalom fölbomlását követő depresszió, majd a globális és az európai integráció intézett a háromtucatnyi átalakult társadalomhoz.
A kelet- és a közép-európai folyamatok megértését és befolyásolását ezért a ma uralkodó neoklasszikus szintézis elemzési, szemléleti és paradigmarendszere helyett a klasszikus közgazdaságtan tételei segíthették. Ilyen például az árstabilitás követelménye, a fenntarthatóan kiegyensúlyozott államháztartás követelménye, a magántulajdonra épülő versenygazdaság igénye, a konkrét gazdasági kérdések rendszerszemléletű megközelítése, valamint az egyes nemzetgazdaságoknak a világ folyamataiba való beépülését alapul vevő elemzése is.
A rendszerváltozás a közgazdasági tudományok számos részkérdésének egyike csupán. Vizsgálata azonban egyértelműen szükségessé tette a ma is uralkodó tudományos divatok meghaladását. Ezek közé tartozik a nemzetgazdasági folyamatok elemzésében a „mikroalapozás" igénye, a matematika nyelvén való előadásnak mint a tudományosság egyedüli kritériumának a szorgalmazása, valamint a „mindig, mindenhol érvényes összefüggések" kialakításának kultusza.
Az egyedi történelmi folyamat vizsgálata és alakítása a világ folyásában megfigyelhető fordulattal párhuzamos eredményekre vezetett. Visszakerül jogaiba a történeti felfogás, a sokszínűséget adottnak vevő összehasonlító módszer, valamint az intézmények központi jelentőségére tekintettel lévő alkalmazás. Maga az a tény, hogy a rendszerváltozás nem ismétlődik meg, még nem teszi közgazdaság-tudományi szempontból érdektelenné. Épp ezért - különösen az alkalmazásokhoz közeledve - szükséges a szakmai önelégültség, a technicista szűkkeblűség meghaladása. Ezzel együtt szükség van a társtudományok eredményeinek jobb beépítésére a közgazdaság-tudományba, anélkül azonban, hogy a 19. század egyik nagy álmát beteljesítve átfogó világmagyarázatot próbálnánk meg adni.

Erdő Péter, az MTA rendes tagja: Jog, kánonjog, kultúra - egy új antropológiai helyzet küszöbén
székfoglaló előadás, 2013. szeptember 24.

1. A jog fogalmának értelmezése nagy változatosságot mutat a legújabb kori gondolkodásban. A pozitivizmus csúcsán Hans Kelsen tiszta jogtanának megjelenése éppúgy végletet képvisel, mint a vele ellentétes póluson jelentkező institucionalizmus bizonyos változatai vagy a marxista jogfelfogás. A legújabb időkben elméleti és gyakorlati síkon erőteljesen tetten érhető az a folyamat, amely a társadalmi viselkedés erkölcs és jog nélküli vezérlésének lehetőségét veti fel. Ilyen háttérben jelentősnek tűnik az a jogtípus, amit a szakrális jogrendek- köztük sajátosan a kánonjog - képviselnek.
2. A kánonjog meghatározásának kérdése, jogi és teológiai jellege erősen foglalkoztatta a keresztény felekezetek egyházjogászait és hittudósait. A vita állásának bemutatása után az előadó intézménytörténeti oldalról kísérli meg a kánonjog sajátos jellegének meghatározását és annak a funkciónak a megjelölését, amelyet ez a szakrális jogrend napjaink társadalmában betölthet.

Hamza Gábor, az MTA rendes tagja: Magánjogi kódextervezetek és a római jogi tradíció
székfoglaló előadás, 2010. május 20.

A jogirodalomban nem alakult ki a hatályba nem lépett, tehát tervezet szintjén maradt magánjogi kódexek jelentőségének, súlyának megítélése tekintetében egyértelmű állásfoglalás. Ennek oka az előadó nézete szerint döntően az, hogy a hazai és a külföldi szerzők egy kódex „értékének" megítélését, súlyának mérését a kihirdetést követő hatálybalépéshez, a kódex bírói gyakorlatban való alkalmazásához kapcsolják. A székfoglaló előadás célja annak kimutatása, hogy a római jogi hagyomány(ok)ban is gyökerező, évezredes múltra visszatekintő kodifikációs kísérletek, törekvések elemzése alapján megfelelő hangsúlyt kapjanak a magánjogi kódextervezetek, amelyek nem egyszer komoly hatással voltak és vannak ma is a kodifikációra Európában és Európán kívül egyaránt. Az előadó rámutatott a tervezetek nemzeti, állami kereteket meghaladó jelentőségére is.
Már a XVII. század második felében törekvés mutatkozik a római jogi alapokra épülő, lényegét tekintve szinte „európai" dimenziójú kodifikáció realizálására. Nikolaus Beckmann és Gottfried Wilhelm Leibniz kodifikációs tervezeteikben, pontosabban azokkal kapcsolatos elképzeléseikben a Szent Római Birodalom magánjogának kodifikálását is feladatuknak tekintik. Beckmannál („novum excultum corpus juris Leopoldinum") és Leibniznél a kódex alapja döntően a római jog, pontosabban a római jogi tradíció. Az enciklopédikus ismeretekkel rendelkező, több tudományterületen is kimagasló Leibniz számára a római jog jelenti - nem forrásszerű terminus technicust használva - a „ius commune Europaeum"-ot. Az előadó utalt arra, hogy helyesebb volna „ius Romanum medii aevi"-ről szólni a római jog középkori továbbélése vonatkozásában.
A hivatalos, tehát nem magánjellegű tervezet, eltérően például a jusztiniánuszi kodifikációt (kompilációt) előkészítő Codex Gregorianustól és Codex Hermogenianustól, jelentős állomás a kodifikációs kísérletek sorában. A kódextervezeteket el kell választani a kodifikációt előkészítő, inkább tudományos igényű, a magánjog rendszerbefoglalását célző művektől. Sajátos helyet foglal el ebben a vonatkozásban Spanyolországban Florencio García Goyena 1851-ben közzétett „Concordancias, motivos y comentarios del Código Civil español" című műve, amely a spanyol polgári törvénykönyv alapjának tekinthető. Ugyanez érvényes Augusto Teixeira de Freitas 1860 és 1864 között közzétett tervezetére („Esboço das Leis Civis") is, amely ténylegesen, hatálybaléptetésének elmaradása ellenére Brazíliában a joggyakorlat és a magánjogtudomány számára iránymutató.
A magánjogi kódextervezetek hatása több vonatkozásban is kimutatható. A tervezetek, mint ezt éppen Magyarország évszázados múltra visszatekintő kodifikációs törekvései mutatják szemléletesen, a jogi dogmatikára, annak alakulására és a joggyakorlatra egyaránt hatással vannak. Utalt az előadó az Amerikai Egyesült Államok kódextervezeteire, így különösen a New York Állam számára polgári törvénykönyv tervezetet szerkesztő, a jusztiniánusi kodifikáció jelentőségét hangsúlyozó David Dudley Field munkásságára. Hangsúlyozta, hogy Field tervezete hatással volt New York állam bíróságainak gyakorlatára és tervezetét más államok bírái is figyelembe vették.
A hatályba nem lépett tervezet ugyanúgy alkalmas az előadó nézete szerint a jogrendszer konszolidációjának megvalósítására és a jogalkalmazó, a bíró munkájának megkönnyítésére, mint a hatályba lépett törvénymű. A magánjogi törvénytervezetek gyakran nagy hatással vannak más államok kodifikációs munkálataira is. Az előadó hangsúlyozta, hogy ezt a hatást nem egyszer erősíti az, hogy tervezetről, s nem pedig a nemzeti törvényhozás által elfogadott hatályos jogról, azaz kódexről van szó.
Az előadó székfoglaló előadásának befejező részében kiemelte, hogy a tervezetek nemzetközi, több állam által történő elfogadásának lehetőségét, mintegy „recepcióját" nagy mértékben erősíti az, ha azok szerkesztői más államok magánjogának intézményeit is figyelembe veszik a tervezet elkészítése, szerkesztése során. A XXI. században is kiemelkedően fontos a magánjogi törvénytervezetek nemzetközi „recepciójánál" a római jogi (magánjogi) hagyomány(ok) figyelembevétele.

Kecskés László, az MTA levelező tagja: A civilisztika és a civilisztikai gondolkodás rétegei
székfoglaló előadás, 2013. október 29.

Könnyebb lehet büntetőjogot tanítani, mint polgári jogot. A büntetőjognak ugyanis olyan áttekinthető dogmatikai rendszere van, amelynek alapján az egyetemisták hamarabb megértik az anyag szerkezetét. Ezzel szemben a polgári jog a joghallgató számára eleinte nem a rendszer élményét adja, hanem a halmaz benyomását kelti benne. A civilisták persze tudják, hogy a halmaz mélyén azért rend és fényesen tiszta szerkezet található, ez a dogmatikai pompa azonban csak sok tanulás és munka eredményeként, általában hosszabb idő elteltével mutatkozik meg.
A kezdő joghallgatók jog- és polgárijog-képén kissé felülemelkedve látni lehet, hogy a polgári jog és a köré épülő civilisztika manapság már nem közelíthető meg és írható le Hans Kelsen híres piramismodelljével, ehhez az anyaghoz inkább a jog relatív fogalmára, valamint a plurális jogrendszerek és jogi elemek hálózatszerűen összekapcsolódó sokaságára építő, egyelőre azonban alaposan még ki nem dolgozott, úgynevezett dialektikus jogelmélettel közelíthetünk (ezt vázolta fel például Francois Ost vagy Michel van de Kerchove is).
Az előadó eddigi jogtudományi kutatásainak egyebek mellett az állami immunitás, a jogharmonizáció módszertana és a választottbíráskodás témáira kiterjedő rövid összegző áttekintését követően a székfoglaló anyagában a jogágiság általános kérdéseitől egészen a jogintézményi részletekig sorakoznak a tézisszerű tömör megállapítások, amelyek mélyebben kutatott alapjai korábbi publikációkban találhatóak. A magyar civilisztika problémáival a XXI. század elején csak az Európai Unió jogával és a széles értelemben vett nemzetközi joggal összefüggésben lehet foglalkozni. Nem lehet megkerülni azt a fontos modern fejlődési jelenséget sem, hogy az Európai Unió joga és a tagállami belső jogrendszerek, valamint a nemzetközi jog és a nemzeti belső jogok egybemosódóban, egybeépülőben vannak. Az alanyi jog növekvő szerepe ebben a folyamatban is alapvető.
Az utóbbi évtizedek jogfejlődésében a civilisztikában nem a jogviszony, hanem az alanyi jog volt az alapszemléletet meghatározó dogmatikai intézmény. Elmélettörténeti síkra vetítve ezt a megállapítást, akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a legutóbbi néhány évtizedben a civilisztikában elsősorban nem Friedrich Carl von Savigny, hanem sokkal inkább Georg Friedrich Puchta jogbölcselete érvényesült. Puchtának az alanyi jog kategóriáját előtérbe állító szemléletét tükrözi az is, hogy a mai modern magyar polgári jogi gondolkodás már nem az 1990. évi politikai rendszerváltozás előtti elvre, a jogalanyok együttműködési kötelezettségére épül, hanem sokkal inkább az alanyi jogok szabad gyakorlásának kívánalmára. Az alanyi jogok szabad gyakorolhatósága elvének fontossá válása alapvető jelentőségű volt a magyar polgári jog anyagának konstitucionalizálódásában is. Az alkotmányjogi értékek jelentős része az alanyi jogok szabad gyakorolhatóságának elvén és az alanyi jogra épülő dogmatikai intézményeken keresztül került át ugyanis a modern magyar polgári jogba és civilisztikába.
A civilisztika anyaga több szempontból is rétegzett. Ezeknek az elméleti, jogalkotási, szabályozási, joggyakorlati, jogéleti rétegeknek a helyzete nem állandó. Gyakran elmozdulnak, egymáshoz viszonyított helyzetük sokszor változik, átfedések is lehetnek közöttük. E mozgások esetenként a jogágazati szerkezetben is módosulásokat okoznak. A 2014. március 15-én hatályba lépő Új Magyar Polgári Törvénykönyvnek az eddiginél sokkal magasabb szakmai színvonala, anyagának jelentősen kiszélesített tematikája és a szabályai között megőrzött fontos értelmezési alapelvnek, az úgynevezett quebeci klauzulának a letisztultabb körülmények közötti alkalmazása várhatóan növeli a polgári jognak a civilisztika más területeire gyakorolt centripetális hatását.

Kopits György, az MTA külső tagja: Modellépítéstől az intézményépítésig: négy évtized tapasztalata a közszolgálatban
székfoglaló előadás, 2011. május 10.

A közszolgálat egyik alapvető feladata a közgazdaságtan tudományos eredményeinek gyakorlati alkalmazása a gazdaság-politika és a gazdasági intézmény-fejlesztés területén. Kopits György a közszolgálatban töltötte 42 éves pályafutását - annak mintegy negyedét Magyarországon - többek között a pénzügyminisztérium, a jegybank és nemzetközi szervezetek kötelékében. A közgazdász az ezekben az intézményekben szerzett tapasztalatait összegezte székfoglaló előadásában. Az előadó sorra bemutatta a szakpolitika-alkotás legfontosabb összetevőit, amelyek saját pályájának állomásait is kijelölték. Ezek a hatáselemzés, a tanácsadás, a döntéshozatal, valamint az intézmény-építés és -fejlesztés. Az előadás követte a közgazdaság-tudomány fejlődésének vonalát és konkrét tapasztalatokra támaszkodva ennek mentén mutatta be az eredmények gyakorlati alkalmazását; ahol releváns, ott a napjainkban felmerülő gazdaságpolitikai problémákra is kiterjedően. A megállapítások mind a gyakorló közgazdászok mind az érdeklődő nem-közgazdászok számára tanulságosak lehetnek. Végül az előadás az alkalmazott kutatásra és oktatásra vonatkozó következtetésekkel zárult.

Korinek László, az MTA rendes tagja: Tendenciák korunk bűnözésében, bűnüldözésében
székfoglaló előadás, 2013. október 29.

A szerző megkísérli számba venni a változó világ bűnözéssel foglalkozó harcában azokat az apró jeleket, melyeken keresztül talán a jövő formálódik.

Az előadáson végigvonul az a korábbi hipotézise, hogy a bűnözési félelem és szorongás jelentős mértékben határozza meg az egyének és a politikusok attitűdjeit, döntéseit.

Egyebek között a következő súlyponti kérdések kerülnek megtárgyalásra:

- a bűnözéstől való fenyegetettség;
- a személyes adataink kiszolgáltatottsága;
- a biztonsági partnerség;
- a terrorizmus;
- a migráció;
- a szenvedélybetegségek;
- a szegények és gazdagok biztonsága;
- a bűnözés szerinti szegregálódás;
- a kiközösítési szegénység;
- az ellenség-büntetőjog;
- a büntetőpopulizmus;
- a technikai fejlődés;
- valamint a kriminológia és a bűnözés jövőbeli alakulása.

Lamm Vanda, az MTA rendes tagja: A kötelező nemzetközi bíráskodás kilenc évtizede
székfoglaló előadás, 2013. december 17.

Amikor 1920. december 13-án a Nemzetek Szövetségének Közgyűlése egyhangú határozattal elfogadta az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumát, nemcsak egy állandóan működő „világbíróság" létrehozásáról határozott, hanem egyben bevezette az államközi vitákra a kötelező bíráskodásnak egy korlátozott és korábban ismeretlen rendszerét.
Az új rendszer lényege az volt, hogy az államok egyoldalú nyilatkozatban vállalhatják, hogy majdan felmerülő vitáikban kötelezőnek ismerik el a Nemzetközi Bíróság joghatóságát a hasonló nyilatkozatot tett államok viszonylatában. Az így létrejövő nyilatkozatok különleges hálózatot alkotnak, amely a nyilatkozatot tett államok viszonylatában egyfajta sajátos, kötelező bíráskodási rendszerként működik.
Ezt a rendszert létrejöttekor túlzott elvárások övezték, sokan úgy vélték, hogy megtörténtek az első lépések az általánosan kötelező nemzetközi bíráskodás felé, és csak idő kérdése, mikor jutunk el ahhoz, hogy az államok kötelesek legyenek vitáikat bírói úton rendezni.
Az általánosan kötelező nemzetközi bíráskodás bevezetése helyett azonban már az 1920-as években tapasztalhatók voltak olyan jelenségek, amelyekre a bíróság alapítói nemigen gondolhattak, illetve amelyek arra utaltak, hogy az államok a kötelező bíráskodásnak ezt a formáját is csak bizonyos fenntartásokkal, illetve korlátozásokkal hajlandók elfogadni. A háborús évek közeledtével, illetve a második világháború után a kötelező nemzetközi bíráskodással kapcsolatos negatív tendenciák csak felerősödtek. A legutóbbi két évtizedben azonban a nemzetközi bíráskodás jelentős felfutása következett be, mind több állam fogadta el a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát, illetve egyre több állam fordult hozzá.
A kötelező bíráskodásra vonatkozó szabályok az Állandó Nemzetközi Bíróság létrejötte óta nem változtak, noha mind az ENSZ Alapokmányát és a Nemzetközi Bíróság Statútumát kidolgozó San Franciscó-i konferencián, mind pedig az ENSZ-szel kapcsolatos különféle reformjavaslatokkal összefüggésben megfogalmazódott a bíróság vonatkozásában bizonyos módosítások szükségessége, ezek azonban a joghatósági rendszert nem érintették.
Az előadó arra próbál rávilágítani, hogy az elmúlt 90 év tapasztalatai és a két Nemzetközi Bíróság joggyakorlata alapján érdemes lenne újragondolni a kötelező joghatóság kérdését, s ki kellene iktatni olyan jelenségeket, amelyek napjainkban illuzórikussá teszik a bíróság kötelező joghatóságának az elfogadását.
Az Állandó Nemzetközi Bíróság létrejötte nem utolsósorban az első világháború szomorú tapasztalatainak köszönhető. Az előadó szerint az első világháború kitörésének 100. évfordulója jó alkalom lehetne rá, hogy a nemzetközi közösség államai átgondolják a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatósági rendszerét, s megvalósítsanak olyan elképzeléseket, amelyek a meglévő jogi keretek között próbálják a kötelező joghatósági rendszert megreformálni.

László Ervin, az MTA külső tagja: Globális fenntarthatóság rendszerelméleti megvilágításban
székfoglaló előadás, 2010. október 12.

László Ervin székfoglaló előadásában kifejtette: a fenntarthatóság fogalmának megértéséhez széleskörű áttekintés szükséges, amit a rendszerelmélet alkalmazása biztosíthat. A lokális problémák értelmes kezeléséhez meg kell érteni, hogyan viszonyulnak e problémák a globális fenntarthatóság kérdéséhez, amelynek alapfeltétele, hogy bolygónkon az emberiség a megadott körülményekkel összhangban tudjon élni. Ez egy kisebb számú népesedésnél nem probléma, de hét milliárd ember, fejlett technika birtokában felboríthatja azokat az egyensúlyokat, amelyek a Földön az évmilliók alatt kialakultak, és az élet fennmaradását lehetővé tették.
A rendszerelméleti megközelítésben a bioszféra egy nyílt disszipatív rendszer, ami energiát, anyagot, és információt vesz fel, dolgoz fel és ad le. A rendszer működésének motorja a Nap. A Napból és a körülöttünk levő űrből érkező energia különbségét "munkára" lehet felhasználni. Ez a rendszer akkor tartható fenn, ha az energiaáramlás úgy hasznosul, hogy a meglevő komplex, nyílt rendszerek zöme fenn tud maradni, sőt tovább tud fejlődni. Az emberiség, különösen az utóbbi kétszáz év alatt, az egész "termodinamikai malom" rovására él, ezzel pedig nemcsak a bioszférát, hanem saját fennmaradását is veszélyezteti.
Hogyan lehet a kialakult helyzeten változtatni? - A kulcselv egyszerű, és a rendszerelméleti megvilágításban nyilvánvaló - mondta László Ervin. Az emberiség maga is egy nyitott rendszer: energiát és anyagot dolgoz fel - ez a rendszer "hardver" aspektusa - a rendelkezésére álló információ alapján - ez pedig a rendszer „szoftver" aspektusa. A feldolgozás módja az információn múlik, amely változtatható, sőt szükséges is, hogy változzon. László Ervin úgy véli: az emberiség információ-bázisa hibás, mert nem veszi figyelembe a bioszféra, és így a saját létfenntarthatóságának feltételeit. Míg a természetben az információ a génekben kódolódik, az embernél elsősorban kulturális termék, tehát a közösség által fejlesztett és meghatározott. Ezt az információt, a „szoftvert" kell kijavítani, amihez meg kell értenünk, a probléma természetét, és a lehetséges megoldási módokat. Ebben segít a rendszerelméleti megközelítés - mondta László Ervin.

Pálné Kovács Ilona, az MTA levelező tagja: Decentralizáció és jó kormányzás
székfoglaló előadás, 2013. október 15.

A kormányzás teljesítménye, minősége ma már nemzetközi összehasonlítások tárgya, a „jó kormányzás" mérőszámai, kritériumrendszere folyamatosan formálódik a tudományos és közpolitikai viták mentén. Az előadás a kormányzás viszonylag kevésbé kutatott, mért térbeli dimenzióját, a centralizáció-decentralizáció dilemmáját elemzi, egyrészt az előadó több évtizedes kutatásainak tapasztalatai, másrészt a legaktuálisabb hazai és nemzetközi fejlemények tükrében. Az aktuális trendek tárgyalása azért elkerülhetetlen, mert a „jó" kormányzás hosszú ideig uralkodó, a decentralizációt általában támogató neoliberális modellje éppen az utóbbi években veszített elfogadottságából.
A kormányzás térbeli modelljének formálásához nem állnak rendelkezésre olyan, több évszázados közmegegyezést élvező tudományos, közpolitikai és alkotmányos axiómák, mint a népszuverenitás és képviselet vagy a hatalmi ágak elválasztása és megosztása a politikatudományban. A szubszidiaritás elmúlt évtizedekben különösen népszerűvé vált elve például láthatóan nem tudta megvédeni a decentralizált kormányzás bástyáit: a regionalizmus, a föderalizmus, általában a helyi önkormányzatok pozíciói sok országban gyengültek, Magyarországon különösen. Az erős, gondoskodó, neoweberi állam, az újraéledő leviatán olyan paradigmaváltásnak ígérkezik, amely ismét mérlegre teszi a centralizáció-decentralizáció optimális arányát alátámasztó korábbi szakmai érveket.
Az előadás e változást vizsgálja, bemutatva a hatalom térbeli megosztásának fogalmi kereteit, a területi kormányzás fejlődésének főbb állomásait Európában és Magyarországon, a decentralizáció és az állam teljesítményének összefüggéseit elemző, elsősorban nemzetközi interdiszciplináris kutatási eredményeket. Különös figyelmet szentel a rendszerváltást követő hazai kormányzati, közigazgatási reformoknak: Vajon milyen külső és belső, gazdasági, társadalmi és politikai tényezők formálták és formálják ma is a magyar területi kormányzati rendszert? Vajon miért zajlottak le hektikus váltások? Vajon tanulás vagy csak mímelés mozgatja a modernizációs lépéseket?
Az előadást lehetséges forgatókönyvek felvázolása zárja. A hazai kormányzati rendszer előtt jelentős kihívások állnak: a fejlesztő államnak egyszerre több feladatot kellene megoldania. Egyrészt javítania kellene az ország nemzetközi versenyképességét, mérsékelnie a területi egyenlőtlenségeket, ehhez ésszerűen kellene felhasználnia a hazai és európai uniós fejlesztési forrásokat, a szolgáltató állam modellje szerint pedig a közszolgáltatások egész rendszerét modernizálnia kellene. Fontos kérdés, hogy milyen állami és benne önkormányzati rendszer alkalmas egyáltalán e feladatok párhuzamos és sikeres megoldására oly módon, hogy egyszersmind mélyüljön a bizalom, és erősödjön a társadalmi kohézió. A kormányzás térbeli kereteinek optimalizálása e célok eléréséhez csak egy, de nem elhanyagolható eszköz.
Az előadás célja annak hangsúlyozása is, hogy a jó kormányzás vagy jó állam konkrét modellje tudományos kutatásokra és közpolitikai elemzésekre építkezve érhető csak el. A kormányzás (tudománya) mint sajátos, interdiszciplináris kutatási terület politikai és tudománypolitikai presztízse egyaránt erősítésre szorul.

Salat-Zakariás Levente, az MTA külső tagja: A kulturális megosztottság kezelésének politikai eszközei a világban
székfoglaló előadás, 2014. április 16.

A politikai közösségek kulturális megosztottsága markáns jellemzője világunknak: a valamivel kevesebb mint 200 politikai közösség (állam) keretei között, amelyek jelenleg uralják a Föld ember számára lakható felületét, megközelítőleg 10 000 kultúra, 5000 etnikum és 7000 élő nyelv található. A különböző kultúrák, etnikumok, nyelvek és eltérő jogi hagyományok együttélése egy politikia közösség határain belül olyan adottság, amely ellentmond annak a törekvésnek, amely a politikai közösséget az emberi fejlődés történetében a társas emberi lét legsikeresebb, máig alternatívátlannak bizonyuló keretévé avatta. A politikai közösség emberek politikailag megszervezett közössége, amelynek stabilitását - a társadalmi szerződés logikájából következően - hatalmi monopólium biztosítja. A hatalmi monopólium az adott körülmények között legeredményesebbnek bizonyuló életforma standardizációjára törekedett, ami a kultúra és a politika szoros összefonódását eredményezte a történelem ködbe vesző kezdeteitől egészen napjainkig. Egy becslés szerint i.e. 1000 tájékán hozzávetőleg 600 000 politikai közösség létezhetett, ezek többségéről feltételezni lehet, hogy azok homogének voltak abból a szempontból, amit mai fogalmainkkal etnikai, kulturális és nyelvi jellegnek tekintünk.
A politikai gondolkodás történetében igen mély gyökerekkel rendelkezik az a hagyomány, amely szerint a jó politikai közösség etnikai, nyelvi és vallási szempontból homogén: Arisztotelésszel kezdve Johannes Althusius-on át John Stuart Mill-ig követhető végig az a meggyőződés, hogy az etnikai, nyelvi és politikai határoknak egybe kell esniük ahhoz, hogy a politikai stabilitás, illetve a jó kormányzás feltételei teljesüljenek. Nem meglepő következésképpen, hogy jelentős politikai következmények adódnak abból, hogy a jelenleg létező politikai közösségek döntő többsége nem tesz eleget ennek a - homogenitásra vonatkozó - normatív előírásnak. A világ államainak kevesebb mint 10%-a tekinthető gyakorlatilag homogénnek, 110 állam esetében pedig a népesség több, mint 25%-a kulturális jegyek alapján azonosítható, nem domináns közösségekhez tartozik.
A kulturális megosztottság jelenségének a politikai következményei két nagy kategóriába sorolhatók. Az etnikai, nyelvi, vallási vagy jogi hagyományokra visszavezethető törésvonalak által megosztott politikai közösségek keretei között egyfelől etnikai konfliktusokra kerülhet sor, másfelől az etnopolitikai kooperáció válhat jellemzővé. Az etnikai konfliktus megelőzését, illetve kezelését szolgáló politikai eszközök két ellentétes logikát követő kategóriába sorolhatók maguk is: a kulturális megosztottság felszámolását célzó eljárások (genocídium, asszimiláció, etnikai tisztogatás és szecesszió), illetve a kulturális megosztottság intézményesítését célzó eljárások (hegemónia, döntőbíráskodás és a hatalommegosztás különböző intézményes alakzatai). Az etnikai kooperáció széles körben elterjedt jelensége egy intézményi taxonómia segítségével írható le, amely a kulturális megosztottságot tükröző politikai intézményeket rendezi hierarchiába a hatalmi monopólium által elfogadott engedmény intenzitása szerint.
Az előadás e két jelenség - az etnikai konfliktus és az etnopolitikai kooperáció - közös gyökerére fog rávilágítani a világ különböző térségeiből vett példák segítségével.

Sólyom László, az MTA rendes tagja: Normahierarchia az alkotmányban
székfoglaló előadás, 2013. december 10.

1. Az alkotmány minden rendelkezése egyenrangúan áll a törvények fölött, mint érvényességük mércéje. Az alkotmány szövege ugyan többféle különbséget is tesz az alapjogok között, ezek azonban nem rendezhetők elvileg megalapozott hierarchiába.
   Az általános gyakorlattól eltérően a Magyar Alkotmánybíróság az alapjogok világos és kötelező rangsorát állította fel (az egységben szemlélt emberi élethez és méltósághoz való jog - véleménynyilvánítási szabadság - büntetőjogi garanciák), s a hierarchiát radikális indoklással támasztotta alá. Az Alkotmánybíróságot az késztette rendszeralkotásra és elvi tételek kifejtésére, hogy - itthoni alkotmánytani háttér híján - magának kellett munkaeszközeit, az alkotmányjogi dogmatikát megteremtenie, és a jogbiztonság érdekében az indokolásokban közzétennie. Az Alkotmánybíróság ellenállt annak, hogy általában az alkotmány értékrendjére hivatkozzon; másrészt leszögezte az alkotmány ideológiamentességét; így a bírák erkölcsi meggyőződése és az alkotmányban felismert értékek rangsora szükségképpen az egyes alapjogok hierarchiájában fejeződött ki. Az emberi méltósághoz való jog mint általános személyiségvédelmi jog pályafutása az alkotmányban abból a mozgalomból ered, amely a nyolcvanas években a Polgári törvénykönyv személyiségvédelmi generálklauzuláját kísérelte meg alkotmányos szabadságjog szerepében használni.
   2. Van az alkotmányon belüli hierarchiának egy efeletti szintje, amely abból adódik, hogy az alkotmány bizonyos - önazonosságát meghatározónak tartott - rendelkezései nem változtathatók meg. Az „örökre szóló rendelkezéseket" az alkotmányok eredetileg konkrét jogra vagy intézményre nézve fogalmazták meg. Ma egyre jobban terjed az alkotmány nem nevesített, hanem immanens megváltoztathatatlan részeinek elismerése. Az alkotmány identitásának védelme az alkotmányellenes alkotmánymódosítások bírói kontrollja folytán jelentős politikai kérdéssé és elvi problémává vált. Az előadás elemzi a megváltoztathatatlanság technikáit, szituációhoz kötöttségét; bemutatja, hogy az örökkévalónak tekintett normák nagyon tágan értelmezhetők, úgy, hogy a gyakorlat végül a jogállam és a demokrácia nemzetközileg is támogatott minimális követelményeihez ér.
   A magyar alkotmánybíróság idevágó három határozata ugyanazon premisszákból egyszer arra a következtetésre jutott, hogy az Alkotmánybíróság felülvizsgálhatja az alkotmánymódosítás alkotmányosságát, másik esetben tagadta hatáskörét. Az Alkotmánybíróság elismerte az alkotmányozót is kötő, így „örök" mérce létét - ám ítélete folytán ez ma kikényszeríthetetlen. E mérce lényeges része nemzetközi jogi elv. Az előadás bemutatja annak a tételnek a keletkezését, amely szerint a nemzetközi ius cogens sem áll az alkotmány fölött, hanem csupán alkalmazási elsőbbséget élvez.

Vörös Imre, az MTA levelező tagja: Európai jog - magyar jog: konkurencia vagy koegzisztencia
székfoglaló előadás, 2011. április 7.

Az európai jog és a magyar jog viszonya: az a kérdés, hogy előbbi hogyan, milyen jogi-alkotmányjogi alapon jelenik meg a magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban, nemcsak az Alkotmánybíróságot, hanem a jogtudományt is állandóan foglalkoztatja. Az Alkotmánybíróság pl. úgy véli, hogy az európai jog a magyar jogrendszer része, az Alkotmány 2/A §-a pedig meghatározza előbbinek az utóbbiban elfoglalt helyét. Az előadás vitatja ezt a jogtudományban is elterjedt felfogást: áttekinti a testület gyakorlatát, ezt követően vizsgálja az európai jog néhány kiemelt területén a jogfejlődésnek a magyar jogrendszerre gyakorolt hatását, majd állást foglal amellett, hogy az európai jog sajátos integrációpolitikai-jogpolitikai célok által vezérelten egy másik államalakulat másik jogrendje, azaz nem része a magyar jogrendszernek. Az előadás kísérletet tesz az európai jog rendszertani tagolására abból kiindulva, hogy a tagállami-nemzetállami hagyományos jogágak kategóriái, így a közjog-magánjog amúgyis kétséges dualizmusa az eltérő jogpolitikai céltételezés miatt nem használható absztrakció, így dogmatikailag is félreértésre adhat okot. Az önmagában is koherencia-zavarokkal küzdő európai jognak a magyar jogra gyakorolt hatásai részben modernizáló voltuk miatt pozitívak, részben szétzilálják annak koherenciáját, azonban ez az integrációs céltételezés miatt gyakran elkerülhetetlen. Ez a hatás a két jog párhuzamos egymás mellett élését jelenti, amelynek során nem konkurenciáról van szó (mint magánjogi vagy közjogi kollíziók esetén), hanem koegzisztenciáról. Ez két következménnyel jár: egyrészt meg kell teremteni az Alkotmány integrációs klauzulájában - az európai jog alkalmazandó jogkénti megjelölésével - e jogrendnek a magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban való megjelenése alkotmányjogi alapját, másrészt az Alkotmánybíróságnak ki kell alakítania egy - a belső használatra eddig kialakított alkotmányossági mércéktől eltérő - integrációs alkotmányossági mérce-rendszert.

Vörös József, az MTA levelező tagja: A fenntartható vállalati növekedés néhány feltétele
székfoglaló előadás, 2013. szeptember 10.

Egy vállalkozás sikertényezőinek megértése a közgazdaságtan örök feladata, hiszen ha a siker elérésének lenne megbízható, örökké érvényes elmélete és algoritmusa, akkor az a társadalmak gazdaságának növekedési lehetőségeit szinte a végtelenbe repítené. Ezért is vállalkozhat a tanulmány csak arra a feladatra, hogy meglévő ismereteinket szélesítse, bővítse, eddig még ismeretlen összefüggésekre világítson rá. A tanulmány egyik sajátossága kutatási módszertana. Olyan formalizált modelleket alkot, amelyek a legtöbb vállalkozás magatartását leírják, analízisük segítségével pedig objektív összefüggések határozhatók meg.

Amikor vállalati magatartási formákat igyekszünk formalizált modellekbe önteni, szinte automatikusan a profit maximalizálását jelöljük ki célként, de ennek helyessége morálisan is igazolható. A profit maximálásának eszköze egy helyes stratégia kialakítása, ami nézetünk szerint azt jelenti, hogy a vállalat kulcskompetenciáit és képességeit egyedi, eredményes és fenntartható pozíció létrehozására használjuk fel. Ennek megjelenési formái a versenyprioritások, azok a dimenziók, amelyekben folyamataink teljesítménye felülmúlja a versenytársakét. A leglényegesebb említésre méltó versenyprioritások: ár (költség), termékteljesítmény (minőség), konzisztens minőség, volumenrugalmasság, választékrugalmasság, időben történő szállítás, rövid szállítási idő, elosztási rendszer, promóciós tevékenység és eladás utáni szolgáltatások.
A kutatás arra a kérdésre keresi a választ, hogy mely versenyprioritásokat és mennyire intenzíven kell alkalmazni. A probléma jelentőségét növeli egyes beszámolók megjelenése, miszerint a minőség vagy más versenyprioritás mindenek feletti hangsúlyozása számos vállalkozást válságba sodort, nem egy esetben megsemmisített. Helyes vezetői döntés-e tehát a minőség vagy más versenyprioritás esetleges túlhangsúlyozása? Egyáltalán mikor túlhangsúlyozott valamely versenyprioritás alkalmazása? Még általánosabban: mikor, milyen intenzíven kell versenyeszközként használni például a termelékenységi hatékonyságot, és mit kell tennünk annak érdekében, hogy vállalkozásunk sikeres legyen?
Kérdés tehát, milyen tulajdonságai bizonyíthatók a tökéletesítés folyamatának. Konkrétabban megfogalmazva: tekintsünk egy előttünk álló tervezési időszakot, és igyekezzünk megválaszolni a kérdést, mi legyen a fejlesztési tevékenységek dinamikája, hogy maximális profitot realizáljunk.
Az előadás célja, hogy az irodalomban eddig használt modellek, valamint újabbak definiálásával előbbre mozdítsa a fejlesztési folyamatok dinamikájának megértését. Modellstruktúráinkkal és a hozzájuk tartozó analízissel szeretnénk elérni, hogy
• néhány modelltípusra explicit megoldást adjunk, meghatározzuk a fejlesztési tevékenységek intenzitásának és dinamikájának mértékét; teljes mértékben karakterizáljuk a fejlesztési tevékenységek dinamikáját;
• kapcsolatot keressünk a vállalati stratégiaalkotás és a fejlesztési tevékenységek dinamikája között;
• modelltípusokat (gazdasági körülményeket) klasszifikáljunk, amelyekből egyenesen következik a fejlesztési tevékenységek dinamikája.