2022. július 1-én elhunyt Richard Taruskin amerikai zenetörténész, a 19. és 20. századi orosz-szovjet zenetörténet, valamint a régi zene és a zenei előadói gyakorlat kutatója, a nagyhatású, hatkötetes Oxford History of Western Music (2005) szerzője, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. Az 1980-as évek elejétől publikált, páratlan anyagismeretet dokumentáló, sokszor polemikus hangvételű, virtuóz íráskészségről tanúskodó könyvei, tanulmányai, valamint a The New York Timesban megjelent zenei közéleti írásai nemcsak az Egyesült Államokban, de Európában is nagymértékben megváltoztatták a zenéről való gondolkodás módját és számos heves szakmai vitát gerjesztettek. Az orosz zenetörténet iránti érdeklődését családi háttere motiválta: emigráns orosz zsidó házaspár gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban. Zenei tanulmányait is itt végezte: csellótanulmányai mellett a Columbia Universityn tanult zenetörténetet, ahol – Paul Henry Lang (Láng Pál) munkatársaként – 1976-ban szerzett PhD-fokozatot. Orosz nyelvtudásának volt köszönhető, hogy Fulbright ösztöndíjasként 1971-1972-ben Moszkvában folytathatott kutatásokat; ennek eredményeként jelent meg első, nagyhatású könyve, az Opera and Drama in Russia as Preached and Practiced in the 1860s (1981). 1996-ban látott napvilágot kétkötetes, monstre munkája, a Stravinsky and the Russian Traditions. A Biography of the Works through Mavra, amelyben elsőként dolgozta fel az addig nem hozzáférhető Stravinsky-hagyaték primer forrásait és dokumentumait. A kilencvenes évektől további tanulmányköteteket jelentetett meg az orosz zenéről (Musorgsky: Eight Essays and an Epilogue, 1993; Defining Russia Musically: Historical and Hermeneutical Essays, 1997; Russian Music at Home and Abroad: New Essays, 2016), amelyekben a zenét társadalmi gyakorlatként, saját szocio-kulturális közegében vizsgálta. Az orosz zenetörténet mellett aktívan részt vett – viola da gamba-játékosként, valamint karvezetőként – a régi zenei előadói praxis mozgalmában, a történetileg informált előadói gyakorlathoz azonban később, zenetudósként már kritikusan közelített olyan munkáiban, mint a Text and Act: Essays on Music and Performance (1995) és a The Danger of Music and Other Anti-Utopian Essays (2008). Az orosz zenei historiográfia és a társadalomba ágyazott zene iránti érdeklődésének volt köszönhető, hogy a kilencvenes évektől kezdve egyre intenzívebb kapcsolatokat ápolt a közép-, kelet- és dél-európai zenetudománnyal is, s ezen belül hangsúlyosan a magyar muzikológusokkal. Nagyszámú budapesti konferenciát tisztelt meg jelenlétével és felejthetetlen előadásaival. Mint mondta, a Zenetudományi Intézet Bartók terme legkedvesebb konferenciahelyszíne. 2016-tól a Bartók Béla Műveinek Kritikai Összkiadása Editorial Boardjának is tagja volt. 1975-től 1986-ig a Columbia Egyetemen, 1987-től 2014-es nyugdíjba vonulásáig a University of California, Berkeley-n oktatott. Számos rangos kitüntetéssel díjazták munkásságát, ezek közül talán a legjelentősebb a 2017-ben elnyert Kyoto Prize in Arts and Philosophy. Személyében a nemzetközi és a hazai zenetudomány egyik utolsó univerzális tudású képviselőjét vesztette el.