Egy 2025. július 5-én az index.hu-n Hogyan mérjük a nemzeti tudomány értékét? címmel megjelent írásában Pusztay János – Lentner Csaba egy korábban (2025. június 23.) ugyancsak az Indexen megjelent cikkére reflektálva – a tudományos teljesítmény értékelésének kérdéséről és a MTA ebben játszott szerepéről közölt néhány észrevételt. Míg Lentner Csaba elsősorban az MTA jogász és közgazdász akadémikusainak nemzetközi mérőszámokkal mért tudományos teljesítményét vitatja, és más humán területekre csak érintőlegesen tér ki, addig Pusztay János a nyelvtudomány szemszögéből közelít a kérdéskörhöz. Az írás – utolsó pontja kivételével – ugyan nem közvetlenül az MTA-ról szól, hanem általánosabban közelít a nemzeti tudományok értékének kérdésköréhez, de a Lentner cikkéhez való kapcsolódás miatt, az észrevételei az MTA-ra is vonatkoznak. Mivel a cikk több vitatható állítást is megfogalmaz, az MTA Nyelvtudományi Bizottsága és a nyelvész akadémikusok nevében kötelességünknek érezzük, hogy az abban kifejtett gondolatok helyességéről röviden kifejtsük véleményünket.

Pusztay többek között megállapítja, hogy a nyelv- és irodalomtudományok nem a termelő, hanem sokkal inkább a fogyasztó területekhez tartoznak, noha a műveltséggyarapításon keresztül társadalmi hatásuk is jelentős, még ha ennek gazdasági vonzatát nem is mindenki ismeri fel. Magunk nem is csupán gazdasági vonzatról beszélnénk, hanem egyenesen gazdasági haszonról is. Ez a haszon persze nem olyan direkt módon jelentkezik, mint valamely természettudományos felfedezés hozadéka, hiszen azok sok esetben közvetlenül is képesek gazdasági profitot termelni. A nyelv- és irodalomtudományok esetében azonban sokkal áttételesebben képződik ez a haszon. Nagyon sok, ezen a területen született felfedezés beépülhet például az oktatásba, javítva a tanulási munka eredményességét, ami által a modern kor elvárásainak jobban megfelelő tudással felvértezve hagy(hat)nák el az iskolapadot a magyar tanulók. Kezdhetnénk itt az írás- és olvasástanulás javításával, folytatva – a mai kor digitális lehetőségeit is figyelembe vevő – további, a tanulási folyamatot támogató módszerek létrehozásával. De ha az irodalomtudomány csak annyit tudna hozzátenni az iskolai oktatáshoz, hogy megszeretteti egyes szerzők olvasását, már az is hatalmas nyereség lenne, hiszen az olvasni szerető tanulóknak jobb lesz a szókincsük és a szövegértésük, ezáltal könnyebben tudnak majd alkalmazkodni minden újdonsághoz, amellyel a pályájuk során meg kell küzdeniük, s akkor a műélvezetről vagy az erkölcsi nevelésről még nem is beszéltünk. Ezért is nagyon káros ezeket a tudományokat haszontalannak és mellőzhetőnek beállítani. Az, hogy eredményeik nem tudnak igazán meggyökeresedni az iskolai oktatásban, nem a nemzeti tudományoknak róható fel valójában, hanem sokkal inkább a folyamatos, de többnyire sikertelen oktatási reformoknak és a pedagógusszakma sokáig elképesztően alacsony anyagi megbecsültségének, ami a jó képességű hallgatók tömegeit tartja távol a tanári pályától. (Nem véletlenül láthatjuk, hogy az oktatás területén sikeres államok GDP arányosan jóval többet fordítanak oktatásra, és ezt tartósan teszik, hiszen még a nagyobb ráfordítások mellett is évtizedek kellenek, míg egy ilyen vetés termőre fordul.)

Éppen a direkt gazdasági hasznosság hiánya miatt javasolja Pusztay, hogy az ún. nemzeti tudományokat (bennük a nyelv- és irodalomtudománnyal) „ki kell vonni a merev, manipulációktól sem mentes, úgynevezett objektív tudománymetriai értékelések köréből”. Szerinte ugyanis a tudománymetriai érték és a társadalmi hatás nagyon nincsenek összhangban. Ezt azzal igyekszik alátámasztani, hogy ha egy irodalmár vagy egy nyelvész kutató egy napi- vagy hetilapban, azaz egy nem szakmai fórumon közöl egy írást, annak tudománymetriai értéke nincs, míg hatása jóval nagyobb lehet annál, mint egy – akár magasan jegyzett – szakmai folyóiratban közölt tanulmánynak, amit talán csak pár tucat ember olvas el.

Ez az érvelés azonban hibás, mert összekeveri a szakmailag nem kompetens, laikus közönségen belüli fogadtatást az adott szakma tudományos normái szerinti mérce teljesítésével. Egészen más kritériumok alapján dől el, hogy mi jelenhet meg egy tudományos folyóiratban és egy napilapban. Előbbi esetben – komolyabb folyóiratok esetében – legalább két tudós szakértő nyilatkozik előzetesen arról, hogy az írás megfelelő szakmai színvonalú-e, megtartja-e a tudományosság szabályait, míg egy napilap vagy internetes portál esetében többnyire csak a szerkesztő dönti el, hogy az írás számot tarthat-e az olvasók figyelmére. Nem véletlen tehát, hogy a tudománymetriai értékelésekben valós súlyuk csupán a szakfolyóiratokban és szakmai kötetekben megjelent publikációknak van, míg az ismeretterjesztő írásokat csupán az egyéb, nem szakmai közlések között jegyzik. (Arról most nem is beszélünk, hogy mennyivel több kutatási időráfordítás szükséges egy tudományos tanulmány elkészítéséhez, szemben egy ismeretterjesztő írással, ami már korábban publikált eredményeket foglal csupán röviden össze.)

Pusztay János megállapítja még, hogy a nemzeti tudományokat az adott nemzet nyelvén művelik, eredményeik főként a saját haza számára érdekesek, nem annyira a külvilág számára. Ehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy nem az MTA, hanem a Kulturális és Innovációs Minisztérium és a HUN-REN kutatási hálózat erőlteti rá a „nemzeti tudományokra” a külföldi kiadványokban való publikálást, elsősorban ezekben a publikációkban látva a nemzetközi színvonalat, miközben a nemzeti tudományok művelői jól tudják, hogy eredményeik elsődleges célközönsége a magyar nyelvű tudományosság, s ezt az MTA vezetése is jól látja. Éppen ezért az MTA által a tudományos teljesítmény mérésére alkalmazott módszerek jól láthatóan figyelembe veszik az egyes tudományterületek sajátosságait. A Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya például tekintettel van a publikációk műfaji sokszínűségére (könyv, tanulmány stb.), a publikációs fórum – nem mechanikus módon, hanem szakmaspecifikusan megítélt –presztízsére, figyelembe veszi az oktatásban felhasználható közleményeket (pl. tankönyveket) és a tudománynépszerűsítő munkákat is. Ugyanakkor a nemzeti tudományok sem vákuumban élnek, művelőiknek nem érdeke a provincializmusba süllyedés. E területeken is a tudományos teljesítmény egyik – de korántsem az egyetlen – kritériuma az adott tudományterület nemzetközi folyamataiba való bekapcsolódás és a tudományterület nemzetközileg elfogadott mércéjének a teljesítése. Egy a magyar nyelvre jellemző szerkezeti sajátosság feltárása vagy valamely magyar nyelvjárási jelenség bemutatása is számot tarthat a nemzetközi tudomány érdeklődésére, tehát igenis van értelme az idegen nyelven való publikálásnak is. Ugyanakkor az idézettség manapság olyannyira jellemző abszolút mércévé tétele nem feltétlenül helyes a nemzeti tudományok esetében, hiszen eredményeik az adott nép kultúrája szempontból fontosak lehetnek, de egy kisebb lélekszámú nemzet tudományos közössége nem fog tudni ezekre annyit hivatkozni, mint egy nagy lélekszámú nemzet tudósai, nem beszélve a természettudományok olyan problémafelvetéseiről, amelyek az egész világ tudományos érdeklődésére tarthatnak számot.

Ugyanakkor az MTA vezetése nagyon jól látja, mekkora veszélyeket jelent az angol nyelv térhódítása a tudományos szaknyelvekben. Ezért még 2017-ben létrehozta a Magyar Nyelv a Tudományban MTA Elnöki Bizottságot, amelybe minden tudományterület delegál egy képviselőt. Ennek legfőbb feladata annak elősegítése, hogy a magyar nyelv megmaradjon a tudományos kommunikáció nyelveként, a legújabb kutatási területeknek is kialakuljon a magyar szókincse, ezáltal pedig a legújabb tudományos eredményekről is tudjunk magyarul beszélni. Az Akadémia 2024. évi közgyűlése külön programot szervezett és határozatot is hozott e tárgyban. Ugyanakkor az angol nyelvű tudományos nyelvhasználat előretörését az is erősíti, hogy a nemzetköziesítés jegyében az egyetemek eminens érdeke, hogy növeljék külföldi hallgatóik számát, emiatt azonban egyre jobban terjednek az angol nyelven tartott kurzusok a képzésekben.

Pusztay János megállapítja még, hogy a nemzeti tudományok területén kevés a magas – legalább hazai – elismertségű folyóirat. Ebben van igazság, azonban ez összefügg azzal is, hogy az ilyen szakfolyóiratokat nem tömegek, hanem csak kutatók olvassák. Ezért nyilvánvalóan nem tudnak költségvetési vagy alapítványi támogatások nélkül létezni. A szűkös források miatt azonban évről évre egyre nagyobb problémát jelent az is, hogy a kiadók legalább fenn tudják tartani a jelenlegi szakmai folyóiratokat.

Pusztay egy további állítása, hogy „az MTA beavatkozása a professzori kinevezésekbe rendszeridegen és hamis elhivatottságból fakad”. Ez az állítás egyszerűen nem állja meg a helyét: a professzori kinevezések letéteményesei az egyetemek, illetve a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság. Ez utóbbinak a szakmai testületei véleményezik a benyújtott pályázatokat, de az egyetemi tanári cím nincs kötve az MTA-doktora címhez, hanem csak a PhD-hez és az egyetemek által kiadott habilitációhoz. Az más kérdés, hogy ha a pályázó rendelkezik az MTA-doktora címmel, az – az adott egyetem saját szabályzatától függően –előnyt jelenthet a professzori kinevezés tekintetében. Ugyanakkor ez éppen azzal függ össze, hogy ez a cím egyben a legmagasabb elérhető tudományos cím Magyarországon, amelyet egy igen szigorú minősítési folyamatban lehet megszerezni, így nyilvánvaló, hogy tulajdonosai rendelkeznek azokkal a tudományos kvalitásokkal, amelyek az egyetemi tanári állások betöltéséhez is szükségesek. Pusztay megemlít még ehhez kapcsolódóan egy a rendszerváltozás előtti történetet arról, hogy egykori tanszékvezetője ellenezte, hogy a tudomány kandidátusa fokozatot az MTA helyett az egyetemek adhassák ki. Ez a megjegyzése okafogyott, hiszen a kandidátusi címet a kormányzat évtizedekkel ezelőtt megszüntette, helyébe az egyetemek által kiadott – és az MTA-tól teljesen független – PhD fokozat lépett. De vajon erősödött-e ennek a címnek a tudományos értéke azáltal, hogy nem egy független szakértőkből álló testület ítéli oda, hanem az egyetemek doktori iskolái, akik maguk is érdekeltek minél több doktorhallgatójuk sikerében?

Zárásként Pusztay János – némiképp ironizálva – megjegyzi, hogy írása tudománymetriai szempontból ugyan értéktelen, hiszen nem egy tudományos folyóiratban jelent meg, de – Lentner Csaba írásához kapcsolódva – segítheti a magyar tudománypolitikai rendszer újragondolását és átalakítását. Cikkének vitatott állításai azt mutatják, hogy azok valójában nem az MTA, hanem a kormányzat tudománypolitikáját bírálják. Azt viszont nem vitatjuk, hogy szándéka a nemzeti tudományok megbecsülésére és kiemelt támogatására irányul. Ha kritikája ebbe az irányba tereli a döntéshozókat, akkor annak mi is csak örülni tudnánk.