Dr. Balogh János 1913. február 19-én született a kárpátaljai Nagybocskón. Szülei tanítók voltak. Apja Przemysl-nél elesik majd nyoma vész az első világháborúban. ​Balogh János 8 éves sincs, amikor a spanyolnátha elveszi az édesanyját is. Tíz éves koráig anyai nagyszüleinél, a túrkevei református kántorcsaládnál nevelkedett.

A negyedik osztály elvégzése után a kitűnően tanuló hadiárvát felveszik a budapesti Protestáns Országos Árvaházba, ahonnan a legendás Fasori Evangélikus Gimnáziumba íratják be. Az ottani "ragyogó tanárok ragyogó lélektani kezeléssel" fogadták - írja.

Hatodik osztályosan megnyerte az iskola novellapályázatát, versei, prózai írásai jelentek meg, s az önképzőkör ifjúsági elnökévé választották. Aztán jött a "sorsdöntő stanicli", ami mindent megváltoztatott. Az élete új irányt vett. Az állandóan éhes árvaházi gyermek újságpapírba csomagolt olcsó nápolyitörmeléket vásárolt, s mikor megette, a csomagolását széthajtogatva az 1901-es Természettudományi Közlöny egyik oldalát tartotta a kezében. Ezen Bíró Lajos egyik Herman Ottónak címzett levelét találta, melyben Új-Guineai útjáról számolt be. Herman Ottó tudományos munkássága, Bíró Lajos pedig a világlátása miatt Balogh János életét meghatározó örök példaképekké váltak. Valahol ezzel a staniclivel kezdődött az általunk ismert Balogh János története.

Érettségi után a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem (a mai ELTE) természetrajz-földrajz szakára jelentkezett. Az egyetemen – olyan híres barátokra tett szert, mint László Gyula történész, Kollányi Ágoston természetfilmes, Móczár László zoológus professzor, Kerekes József geológus Cholnoky Jenő professzor, Kaszab Zoltán zoológus.

Egyetemre jár, de már kutatja a pókokat. 20 évesen már publikál. Az egyetem elvégzése után 1935-ben bölcsész doktorátust szerez (zoológia doktora) és megírja az első könyvét A Sashegy pókfaunája címmel, melyben 1930-tól kezdődő 4 évi kutatását írja le és mely könyv azóta is az egyik legfontosabb hivatkozási anyag a kutatók körében.

A természetet, mint a nagy összefüggések rendszerét látta, így szükségszerűen az ökológia mellett kötött ki. Humboldt és Darwin példáján elindulva már 16 évesen ezt írta naplójába: "Életem célja, hogy trópusi zoológus legyek". Ez az életcél csak 50 éves korára teljesedett be, amikor már három sikeres könyv, és több mint ötven tudományos közlemény szerzője volt.

1937 és 1946 között a dr. Dudich Endre professzor által vezetett Állatrendszertani és Állatföldrajzi Tanszéken dolgozott, eleinte mint fizetés nélküli gyakornok majd tanársegéd, később adjunktus. 1944-ben habilitált. Ezután a Magyar Tudományos Akadémiára került, majd 1951-ben tudományos kutatóként visszatért az egyetemre.

Balogh János 1952-ben elnyerte a biológiai tudomány kandidátusa, majd két évre rá a biológiai tudomány doktora címet. 1965-ben már az MTA levelező tagja, 1966-tól pedig egyetemi tanár. Dr. Dudich Endre nyugdíjba menetele után (1967) átveszi az ELTE-n az Állatrendszertani Tanszék vezetését, mely 1973-ban az ő javaslatára Állatrendszertani és Ökológiai Tanszék néven működik tovább. Egészen 1987-ig vezeti a tanszéket. Az oktatásban elsősorban az ökológia tantárgy megalapozásával vett részt a biológus és a biológiatanár szakos hallgatóknál, de örömmel jártak óráira az első éves földtudomány szakos hallgatók is, akiknek figyelmét a Föld nagy ökológiai problémáira irányította.

1973-ban az MTA rendes tagja lesz.

1959-től több rádiós és televíziós sorozat szerzője, tanácsadója. 1963-ban megkapja a Kossuth-díjat és vele végre az útlevelét is. Mintha csak erre vártak volna az UNESCO-nál. 1963-ban megbízást kap a trópusi talajok kutatására. Megvalósul tehát élete álma, eljut a trópusokra. A kiinduló feladat a még érintetlen kongói őserdő, az ültetvények és a termesztésből kivont, degradált területek talajának zoológiai összehasonlítása volt. Ez az alapfeladat később trópusi őserdők világszinten folyó talajzoológiai kutatásává bővült. Az ezt követő harminc évben 34 trópusi expedíciót vezet az utolsót 87 évesen.

Útjainak többségére a szinte teljes pénztelenség a jellemző, munkáját nagy adag humorérzéke segíti. "Egy idő után körös-körül az egész földön már minden magyar tudta, hogy van egy őrült, öregedő tudós, aki az orrával túrja az erdőt, és nincsen neki semmije, csak a hátizsákja meg a lelkesedése" - írja a Túrkevétől Óceániáig c. könyvében.

Fő kutatási területe a szavannák és a trópusi őserdők nagyrészt ismeretlen talajfaunája volt Afrikában, majd Dél-Amerikában, elsősorban az Andok és Amazónia területén. A trópuson töltött idő együttesen hat évnél is többet tesz ki. 1963-1995 között Afrikán és Dél Amerikán kívül Ázsiába, Új Guineába, Ausztráliába, Óceániába és Új-Kaledóniába szervezett expedíciókat. Az ott gyűjtött anyagok feldolgozásából publikációk százai jelentek meg szerte a világon. Szomorú tény, hogy Balogh János munkájának egy része ma már pótolhatatlan és megismételhetetlen, tekintve hogy az azóta már teljesen kiirtott őserdőkről szól.

Munkásságának elismeréseképpen 1963-ban Kossuth-díjjal, 1993-ban Széchenyi- és Pro Natura-díjjal, 1995-ben Akadémiai Aranyéremmel tüntették ki, 1999-ben megkapta a Magyar Örökség-díjat és a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány fődíját, 2000-ben a Magyar Köztársaság Középkeresztje csillagokkal kitüntetést, 2001-ben pedig a Corvin-lánc birtokosa lett.

Tudományos munkássága mellett minden alkalmat megragadott, élve a televízió, a rádió adta lehetőséggel, hogy felhívja a figyelmet az élő bolygónkat veszélyeztető problémákra, az erdők, a vizek, a levegő védelmére. Már 1971-ben, a legelsők közt mutatott rá a felmelegedés veszélyeire.

Rendkívül népszerű volt A Napsugár nyomában című TV-filmsorozata. Egész generációk nőttek fel az Expedícióval a Föld körül, a Miniexpedíció, a Magnóval a világ körül az Érdekes szigetek, a Muzsikáló természet című sorozatain. Kiemelkedő volt a Duna TV-ben bemutatott két sorozat: a Lesz-e Holnap? és az Út a jövőnkbe tíz illetve húsz részben. Ez utóbbit az Európai Napenergia Bizottság nemzetközi kitüntetésben részesítette. Előadásaival a TV-ben egészen haláláig szót emelt a "megsebzett bolygó"-ért.

Balogh János professzor 2002. augusztus 16-án, életének 90. évében hunyt el.

Munkatársai szerint Herman Ottó óta aligha volt hazánkban olyan személyiség, aki a tudományt és az ismeretterjesztést olyan magas szinten művelte volna, mint Dr. Balogh János.