Akadémiai Klub

Asztaltársaságok

Történész teadélután VI.

2020. március 12., csütörtök 17 óra

Helyszín:
MTA Székház, Koncert terem

Téma:
A Bibó-emlékkönyv megbeszélése.

A bevezető előadást Erdélyi Ágnes prof. emerita (ELTE BTK) tartja.

Történész teadélután V.

2020. február 6., csütörtök 17 óra

Helyszín:
MTA Székház, Koncert terem

Téma:
Az ősz folyamán zajlott - Pritz Pál szervezte - teadélutánok program tavaszi évadja február 6-án a szokásos öt órai kezdettel folytatódott a Koncert teremben. Ez alkalommal Kádár Béla r. tag Deficitjeink címmel tartott bevezetőt. A téma pedig a humán tőke szerepe a társadalom gazdasági életében volt.

A tavaszi évadban az 1989/1990. évi rendszerváltás előzményeiből egy-egy lényeges összefüggést veszünk szemügyre. Februári összejövetelünkön a humán tőkének a társadalom gazdasági életében játszott szerepéről diskuráltunk. A téma avatott szakembere, Kádár Béla r. tag meghívott előadóként tartott bevezetőjének tengelyében az a gondolat állt, hogy a humán tőke deficitjeink legsúlyosabbika. Felhívta a figyelmet arra, hogy már Láng Lajos (1849-1918), a Magyar Közgazdasági Társaság alapítója és elnöke, Akadémiánk egyik kitűnősége arra a következtetésre jutott, hogy a magyar gazdaságra jellemző tartós pénzügyi egyensúlyhiány hátterében társadalmi okok húzódnak. Ő konkrétan a fejlettebb országok fogyasztási szokásainak majmolására, a dzsentroid életmód divatjára, az erőn felüli költekezésre mutatott rá.
A szocialista korszak után nem csupán az átalakulás, a fejlődés forrásszükségletei, hanem a politika természetrajza, illetve a lakosság megnövekedett önrendelkezési szabadsága is életben tartotta a történelmi hagyományokat. Két évtizeden át különösen a választási években volt tapasztalható a kiugróan magas állampénzügyi egyensúlyhiány; a dzsentriod hagyományoktól nem sikerült megszabadulnunk, a választások megnyerésére összpontosító politikai gyakorlat sok vonatkozásban ment szembe a közgazdasági racionalitás követelményével.
Az elmúlt évtized kemény fiskális politikája rendet teremtett az államháztartásban. Kedvező változás történt a kormányablakok révén az állampolgárok ügyintézésének könnyítésében. A K+F szféra finanszírozási aránya lényegében megduplázódott, ám messze nem bizonyos, hogy az akadémiai kutatóhálózat elcsatolása jó döntés volt-e. Nagyon sok pénz megy el felvizezett intézetekre. Az értékrendi kiürülés – amely messze nem csupán hazai történet – folytatódik. Súlyosan rongálja a társadalom összetartó erejét a gazdasági erkölcs alapjainak nem ritka súlyos megsértése.
A diskurzusban nem volt véleménykülönbség a tekintetben, hogy az ország versenyképességét, jövőbeni esélyeit az oktatásügy helyzete, különösen a leszakadt térségekben súlyosan veszélyezteti. A robotizáció közeli években való megjelenése önmagában is komoly társadalmi átrendeződéssel jár, ebben az összefüggésben az oktatásügy gondjai még élesebben vetődnek fel. Rongálja a társadalom mentális állapotát a pedagógustársadalom megbecsültségének a hiánya, a tananyag szerkezete sok vonatkozásban nem alkalmas arra, hogy kellőképpen felkészítse az iskolát elhagyókat arra a rugalmasságra, amely nélkül a folyton változó világban eredményesen állják meg a helyüket.
A szegénység kérdésével, a rá vonatkozó statisztikai adatokkal a hideg polgárháborús belpolitikai szétszakítottság körülményei között önös pártpolitikai játszmákat lehet folytatni. Ám ezt szem előtt tartva is súlyos igazság a mélyszegénység, amely főleg az ország nem kevés leszakadt térségében produkál nap, mint nap riasztó jelenségeket. Egyszerűen nincs jövőjük azoknak a fiataloknak, akik a jövőjüket a közmunkában látják. Ők pedig országosan társadalmi réteget képezne.

Pritz Pál

Történész teadélután IV.

2019. december 12., csütörtök 17 óra

Helyszín:
MTA Székház, Koncert terem

Téma:
a teázók Hatos Pál tavaly megjelent Elátkozott köztársaság című munkáját vitatták meg

Megjegyzések Eöry Áron Nádas Péter: Világló részletek- értelmezése kapcsán

Amikor Pritz Pál barátom felkért erre a feladatra, zavarba jöttem, ha nem is akkorába, mint amikor Nádas Péter és kiadója felkért a könyv kéziratának történészi szakértésére. Mit is mondhatnék azon túl, amit a szerzőnek elmondtam? Az itt következő szöveg egyfajta keverék lesz: sem nem recenzió, sem nem vitairat.
Eöry olvasata megértően, elismerően kritikus. Megértő a történészi szemszögből vitatható megállapításokkal, elismerő a történészi alapossággal megírt családtörténettel, kritikus a túlzottan sarkos, szerinte nem kellően alátámasztott állításokkal szemben. Ebből a szempontból a legérdekesebbnek és egyúttal legproblematikusabbnak azt a gondolatát tartom, miszerint Nádas Péter családjának életvonala egy „csődképes patriotizmus” esettanulmánya. Amennyiben jól értem ez azt jelenti, hogy a magyar zsidó hazafiság minden változatában kudarcra ítéltetett. Ez lett a sorsa a dualizmus korában, amikor a liberalizmus égisze alatt az emancipációért, az integráció lehetőségéért cserébe kész volt asszimilálódni, a magyar kultúrát támogatni. Hiszen mindez kevés volt ahhoz, hogy elejét vegye a politikai antiszemitizmusnak. S főként kevés volt ahhoz, hogy a zsidóság elkerülje a bűnbak szerepet az első világháborúban elszenvedett vereségért, a forradalmakért és bizonyos mértékig Trianonért. Így azután hiába igyekezett magyarságát bizonyítani a Horthy-korszakban. Ott volt mögötte ez a történelmi háttér és ott volt mellette a vádlottak padjára ültetett liberalizmus, illetve a szocialista munkásmozgalom. Ott állt a magyar zsidósággal szemben a jobbra tolódó, a fasizmusnak engedményeket tevő hatalmi konglomerátum, amely végül felelős lett a vészkorszakért, a zsidó magyarok százezreinek elhurcolásáért. Végül, de nem utolsó sorban csalatkozniuk kellett azoknak a zsidóknak is, akik a kommunistaként akartak élhetőbb hazát a magyarságnak és magyarként maguknak.
Csakhogy ez a kudarctörténet az egész magyarságé is, nemcsak a zsidó magyaroké. Megjegyzem én igazabbnak tartom, hogy a könyvben szereplő családra jobban illik az így felállított jelzős szerkezet, mint a magyar zsidó kifejezés. Éppen ezért tartom Nádas könyve egyik legfőbb érdemének, hogy a korszak egész történetével szembesít. Senki nem tolhatja félre ezt a könyvet azzal, hogy ez egy zsidótörténet, egy újabb szenvedéstörténet.
Az író belekényszeríti az olvasót, hogy olyan részleteket tudjon meg róla és a családjáról, amelyek úgymond össz-társadalmilag nem lényegesek, vagy legalábbis nem egyediek az elmúlt másfélszázad társadalom-és politikatörténetében. Mi ennek az értelme? Nádas ezzel a módszerrel, a lelki-emberi mozzanatok ábrázolásával láncolja oda saját sorsához az olvasót, ezzel éri el, hogy sorsközösséget érezzünk azzal, akitől amúgy akár el is határolhatnánk magunkat, akit egy „történelmi” üvegfal mögül szemlélhetnénk. Például, mert nem vagyunk se zsidók, se liberálisok, se kommunisták, vagy mert ez a történet már lejátszódott, mert ez a történet nem ismétlődhet meg. Az író kezünkbe adott egy látcsövet, amelyen át közelebbről láthatjuk a történelmünk bizonyos részleteit és viszonylatait, de az igazi célja nem ez, hanem a világ- és önismeret elmélyítése, a szembesítés. Az igazi cél nem az oldás, hanem a kötés. Ettől is lett igazi irodalom ez a könyv.
De mivel szembesülünk? Egy család, egy nép, egy származási-vallási kisebbség csődtörténetével? Azzal, hogy voltak, akik újra és újra megharcoltak az igazságért és kudarcot vallottak? Lehet egy ilyen olvasata is ennek a műnek, ráadásul olyan értelmezés, amely közel áll írójának a kikövetkeztethető véleményéhez. Én mégsem ezt tartom a Világló részletek igazi üzenetének. A szkepszis nem kell, hogy önfeladáshoz, fegyverletételhez vezessen. Ez a könyv azt üzeni nekünk, hogy merjünk szembenézni a világgal, önmagunkkal, merjünk megharcolni önmagunkkal és a világgal, merjünk igazságot, hazát, világot akarni magunknak és felebarátainknak, merjünk embernek lenni, nemcsak annak látszani.
Földes György

A pincér közbeszól
Re: Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság.

Az 1918-as összeomlás és forradalom története
Történészi teadélután 2019 december. MTA Székháza, Budapest.
A pincér, a résztvevő outsider (hogy képzavarral oldjam a címbeli szerepjátszós helyiérték deklarációt) most a mahagóni asztalhoz lép, s míg sorban elveszi a teáscsészéket (régi szép időkben a hamutartót is, de hol van az már) imigyen szól. (Nietzsche óta mórikálja magát a mittelurópai értelmiség szemcsippentve e szókkal, ha közhelyben keres tréfásnak gondolt menedéket. „Félig-meddig gondolom csak komolyan, amit mondok, s magam is tudatában vagyok korlátaimnak”. )
Itt tüsténkedek tehát, velük közös, finoman berendezett térben, mégis kívűl a hivatásrendiek körén. Nézőpontom alapvetően a dolgot érteni vélő közönségé, mégsem vagyok kibic. (Kinek semmi sem drága – a melléknév több értelmében egyszerre és külön-külön.) Jó pincérhez illően őszinte respektussal viseltetek az asztalnál ülők iránt, és tudatában vagyok, hogy bizonyos értelemben, valamiképpen – a tér okán? – egybe is tartozunk.
A lényeg mégsem ez, hanem az, hogy Hatos Pál könyvéről lenne itt szó. Melyet nagy élvezettel és fenntartás nélkül olvastam, és – felszólításra - ennek okairól adnék számot. Mielőtt azonban adnám, hátrább s kívűlebbre lépek: melynek révén persze közelebb is kerülök anyatudományomhoz, a medicinához. (Már amennyire scientia az, bár hallom a kétségek a história táját sem kerülik el.) Pontosabban az alkalmazott és az alaptudomány közötti különbségre gondolok ennek kapcsán, különösen pedig arról a szürke zónára, mely a kettőt elválasztja (összeköti?). Az alapkutatás – ha jól értem Clio birodalmát – a históriában az adatbányászat és a felhozott anyag csoportosítása. A régészet besorolása egyszerűnek tűnik, s talán a levéltárosi munka besorolása sem különösebben problematikus. (Hagyjuk most az óhatatlanul rákövetkező értelmezést az értelmezési tartományon kívűl.) Ezzel szemben az alkalmazott tudománynak sosem ilyen jó a megítélése: az életközeliségnek ára van. A medicinában ide a klinikai gyógyszerkísérletek, új technológiák bevezetése tartozik – ahol extramedicinális faktorok és érdekek is játékra jelentkeznek már. Nagyságrenddel tágabbak az értelmezési tartományok (jaj, megint) és a pártatlanság sterilitása ritka adomány. Tisztán kell azonban látni, hogy az alap és alkalmazotti tudomány megkülönböztetés nem minőségjelzői: pusztán tartalmi és műfaji különbözőségeiknek kell tudatában lennünk. A maga ligájában mindkettőben fellelhetők kiváló és szomorkásan sikertelen produktumok, egyaránt.
A koordinátarendszer felvétele elvégeztével Hatos könyvét kell beillesztenem: s helyét az alkalmazott tudományok között találom. Orvosi megfelelője a metaanalízis: az adott kérdésben eddig született, lehetőleg multicentrikus tanulmányok kritikai összegzése és elemzése. Ebbe beleférnek természetesen a szerző(k) korábbi saját, a témába vágó kutatási eredményei is. Nálunk ez a bizonyítottság legmagasabb szintje (olykor az igazságé is) – legalábbis amíg polgárjogot nem kap a megalapozott cáfolat. Onnantól pedig jön a paradigmaváltás. Hatos könyve újragondolásnál több, paradigmaváltásnál kevesebb – már ami az 1918-as őszi magyarországi eseményeket illeti.
Ennek a megállapításnak az érvényét két tényező szolgálja: a mű hazai történeti kánonhoz való viszonya (recenziós aktivitás és hangvétel) és az eladási példányszámban, nem-parametrizálható olvasottságban kifejezhető fogadottság. ( Némi fogalmi lazasággal recepciót is mondhatnék)
Még jelentősebb a kötet kapcsán a hazai értelmiségi közéletben (van ilyen?) szokatlan, közel egyöntetű – politikai vonzalmaktól és ideológiai orientációktól függetlenül észlelhető szimpátia. Szól ez a stílusnak, a közelítés módjának, de leginkább egy hiánynak, melyet a vizsgált kérdésében a kötet betölt. A közép eddigi hiányának. Lakmusz papírja ez a történelmi köztudat jobbára beteljesületlen vágyának is: legalább tartós (ha már örökös nem lehet) igazodási pont iránt egy fontos köztudásbeli (a nemzeti önazonosságot is érintő) kérdésben. Jelen esetben ez egy szűk tér-idő: a magyar1918 ősze, tele és a következő télutó.
Ne legyen célja, de ha így esett, fogadjuk örömmel a könyvet gyógyírként emlékezetbeli nem hámosodó sebekre. Ennek persze ára van: ilyen például a táncrendbeli kötelező historiográfiai fejezet kimaradása. A tárgybeli korábbi – szélsőértékekben dúskáló – művek bonctani ismertetése, téziseik interpretációja hiába növelné a tudományos értéket (ahogy hiánya feltehetően ténylegesen csökkenti is) – épp a hegek feltépése és sóval, borssal való behintése révén nem érné el célját: az újragondoláson is túli szintézist. Előző kurzusok diktálta a témára írt mindig más zenék vad, fenyegető táncainak tételes megidézése bizonnyal felborítaná a könyv dramaturgiáját. ( Egy rövid, informatív árnyjátékkal szolgál a szerző, egyénként.)
A metaanalitikus módszer megkéri az árát: az állományba vett elsődleges források definiálják a csapásirányt. A történettudományban pedig – ahol a kísérlet nem ismételhető, legfeljebb eddig ismeretlen kutatási jegyzőkönyvtartalmak bukkanhatnak fel – előbb-utóbb akad jó/rossz prókátora az ilyen-olyan okból kihagyott vagy elhanyagolt forrásnak. Nincs ez másként Hatos könyvével sem. Nem hiba és nem erény ez – a műfajból fakadó jellegzetesség.
Kérdés lehet persze, hogy erény-e, hogy középre húz a mű, nem lejt a vélemény, ahogy az igazságügyi orvostanban szokás mondani. Igen, abban az esetben, ha az igazság ott van a középen. Reméljük. Ellenpróbaként viszont állítható, hogy nincs ott a „funkcionális históriában”, ahol Clio a fügefalevél, az alibi.
A mű másik erénye a pedagógiai értéke, melyet a jobb híjján történetérzéknek nevezhető szférában fejt ki. Nyilván ez is a szűken vett szakmai valoron kívül fekszik, de aligha kevésbé lényeges. A sérelmi kultúra televényéből sarjad a visszatekintő ítélkezés, a jelen kategóriáinak, ítéleteinek kortalan használata: a történelmi dimenzió totális negligálása. A retrospektoszkóp uralma ez, a hópihe generáció fő fegyvere. Hatos a mai (fiatal) olvasót úgy vezeti vissza a múltbeli eseménytérbe, hogy paradox módon az egykori szituáció mai megfelelőit hozza példának. (Van, hogy elragadja a hév: de az vesse rá az első követ, aki egy jó metódust találva nem esett még a túlhasználat vétkébe) Máskor, a „mit tudhatott akkor és ott a részvevő, mi volt tehát tőle elvárható” módszerét használja, amiből logikusan persze a „mi nem volt elvárható / tudható” formula is következik. Egy módszer, melyet az igazságügyi orvostani szakértő is haszonnal kell, hogy alkalmazzon. Hatos tehát egy – a teázó asztalnál ülők számára evidens - módszert alkalmaz: a pincér és a falakon kívűli művelt publikum nagy hasznára.
Ezen a ponton a pincér leveszi frakkját, és félfenékkel beül az asztaltársaságba, s kérdést intéz, mely őt régóta furdalja. Ez pedig az a Vyx alezredesre (később ezredes) csillagaira vonatkozik. Négy háborús év után vagyunk, amelynek számtalan szimbolikus eleme között a katonai rendfokozat nem a legkisebb. Az alezredesi rang nagyjából egy zászlóalj (teljes feltöltöttségben is kevesebb mint ezer ember) parancsnoklására jogosít. a hierarchikus rendben ekkora értéket ad viselőjének. Ez a kor embere számára, kénytelen kelletlen szerzett tudás – evidencia. Kapott-e súlyt, s ha igen, szült-e reflexiót ez a Vyx rangjában megnyilvánult és mindenki által dekódolható üzenet? Az ügynek a győzők ekkora fontosságot tulajdonítanak, pont. (Ellenpróba; Smuts tábornok budapesti küldetése 1919 áprilisában) Ha maradt meg nem válaszolt kérdés bennem, akkor ennek a felemlítése lehet a jelen, e kései Kávéházi Konrád (aka Armchair General) által felállított hiányjegyzék első és utolsó tétele.
Annál is inkább, mert – hogy a személyes érintettség se maradjon ki – a könyvet alapvetően azért olvastam el, hogy háttéranyagot kapjak saját készülő munkámhoz. Roykó Alfred alezredes, dédnagybátyám története lenne ez, az I. Honvéd Gyalogezred utolsó parancsnokáé, aki 1919 január 31.-én vette le az uniformist…
Molnár F Tamás
Pécs, 2019 december 31.

Történész teadélután III.

Történész teadélután (2019. november 14., csütörtök 17 óra)

Helyszín:
MTA Székház, Koncert terem

Téma:
Nádas Péter: Világló részletek című művének a megtárgyalása

Novemberi összejövetelünkön Nádas Péter legújabb művéről diskuráltunk. A Világló részletek egyszerre visszaemlékezés és fejlődésregény, nem mellékesen rendkívüli erejű társadalomábrázolás, mentalitástörténeti olvasókönyv (például városrész-, háztartás- és személyzetszociográfia etc.). Nyitóképében mindjárt a modernkori polgárosodás szekularizációs összetevőjének egyik nemzedéki lépcsőfokára ismerhetünk. Egy zsidó család vasárnapiebéd-kultusza zárásaként a nagyapa hálás főhajtással bont asztalt: „nem lehetett tudni, hogy kinek köszöni…”. Az örökölt hit és hagyomány már kevés, veszik az istenkapcsolat bizonyossága (vö.).
Könyvében Nádas jungi és freudi módszertanú ellenőrző mechanizmusokkal vallatja ki memóriáját egészen kisgyerekkorától, a világot megragadó fogalmakkal megismerkedéseire koncentrálva. Emellett programszerűen szakítani kívánva a fikcióval, az időben és anyaghasználatban is tetemes kutatómunkát végző író szinte történésszé erősödik, aki kezelni képes a forrásokból olykor tükröződő „valóságvariabilitás” helyzeteit.
Feltett szándéka múltjában „elválasztani a kulturálist és a specifikusan családit”, amihez kíméletlen családtörténeti őszinteséget mozgósít. Egészében kívánja megismerni és vállalni a felmenők és oldalágak sokszerűségét, a kanonizálódott családi értékeken túl a „gubancokat” és „göcsörtöket”, a fekete bárányokat és mumusokat is beleértve, kitakarás nélkül (versus). Eme szembenézéses önismerettel aztán saját tudatának kútforrásaira, és – legalábbis részleges – oksági megfejtéseire lelhet. Egyúttal lehetővé válik a „(honnan)származás” síkossá vált és misztifikáló kategóriáját leváltani és a család személyi láncszemeiből érteni meg, hogy mindannyian nagy kereszteződések vagyunk.
Az író eltérő (szociális/kulturális) nézőpontokat összeadó famíliájából számos nőalak kap tüzetes kifejtést, méltán. Egyikük (meta)kommunikációs hagyatéka hozzájárul a galíciai-„pólisi” gettóhelyzetből jöttek és az ortodox közösségek „egészen másmilyen”-ségére kihegyezettséghez, miközben korábban az egyenrangúsított zsidó állampolgárok zöme szenvedhetett hasonló többségi impressziótól. A dualizmuskori előrehaladott akkulturáció, nyelvi és érzelmi elmagyarosodás ellenére az izraelita vallásból kitérés mögött ezért húzódott döntően a társadalmi béklyóktól és hátrányoktól szabadulás pragmatikus stratégiai célja – mint az Konrád Miklós meggyőző mamut-feldolgozásából sok egyéb mellett megtudható. Ahogy annak tünetszerű tettenérése is, hogy az eleinte még nem faji eszméken nyugvó – teológiai alapozású – antijudaista távolságtartás a századfordulóra helyenként már elkezdett vérségi képletekben látó antiszemitizmusba fordulni (terminológia!); paradox módon sokáig Herzl Tivadar cionista mozgalmával párhuzamos érvelések mentén.
Lebilincselők a könyvben a kommunista felszabadításideológia mozgalmába némiképp szervetlenül beleradikalizálódott szülők portréi: (konspiratíve is) összekapcsolódó sorssal, mára elképzelhetetlen „preferenciaintenzitással” és aszketikus szolgálatkészséggel, végül a politikai kivitel súlyosan kompromittáló mozzanataiból a rendszerhibára visszakövetkeztetés elvégezhetetlenségébe való belepusztulással. Egyben az észelvűség autarkiájának elégtelenségét példázva.
Kiemelendő még, hogy a korhangulatok zweigi erejű – tán szikárabb – leltára mellett Nádas az egykorvolt élet köznapiságainak nyelv- és részletgazdag felelevenítője, igazán komplex érzékszervi élesítettséggel. Remek példák erre az 1945 – a fővárosiak gyűjtőszavával, „az ostrom” – történelmi kráterére vagy a Rákosi-féle terrorállam légkörére vonatkozó leírások. Ezzel együtt akadnak tán elhamarkodott sommás ítéletek és ráolvasások az újat akaró és építő generációról, egyöntetűen negatív szaldóról, stb. Annál maradandóbbak az 1956-elbeszélés (melynek egynémely adaléka az eseménytörténeti ismereteinket állítja kihívás elé) konklúziói. Az egyik szerint a végkimenetel maga a kontinens többes fejlődési szerkezetére nagyhatalmilag kirótt súlyosbító megerősítés. Másik meglátásában pedig mintha szülei elsüllyedt horizontjai köszönnének vissza igen termékenyen: a „forradalmi változások” tradíciójára mért euroatlanti csapás a politikai gondolkodáson esett sérelem is, ti. az utópia és a „jövőhívők” száműzése.
Emellett az azonos jogok és azonos méltóság konszenzusának felmondását már kéretlenül és reménygyilkos módon „zsidóvá”, „zsidónak születetté” tett gyermekként tapasztalhatta, amikor jogalkotási és tevőleges-operatív embertelenségekkel kellett szemközt-találja magát. Felnőtt fejjel pedig hatásosan ingatta meg a huzamosabb földi megtartatást abszolutizáló gondviseléshitet. És noha az egymást követő rezsimvalóságok nem nyújtottak hozzá megfelelő táptalajt, Nádas Péter dacosan és „javíthatatlanul” kötött (és tartott) ki az egyik dédapja által megalapozott, ám visszatérően csődképes „magyar patriotizmus” mellett. Regisztrálva közben a különféle „liberálisok” gyakorlati vakvágányait, és nem törődve bele sem a demokrácia-utáltató jelenségekbe, sem az „egyházi és világi csordaszellemek” korának fokozódó közegellenállásába.
Eőry Áron

Ignácz Károly:

Decemberi összejövetelünkön Hatos Pál tavalyi, nagysikerű könyvéről beszélgettünk.

A fontos témáról készült, érdekes és igen jól megírt műben a szerző hatalmas anyag áttekintése révén megpróbálja megérteni – és nem elítélni – a száz éve történteket. Ugyanakkor egyértelmű, hogy nem egy szaktudományos monográfiáról, hanem inkább egy szintézisre törekvő, formai és tartalmi szempontból is népszerűsítő jellegű munkáról van szó.

Ennek megfelelően a bevezetőben nem a téma historiográfiájáról, hanem a szerző történelemszemléletéről olvashatunk. Ennek központi fogalma a történelem szédülete, amely illik is a témához, a forradalmi, azaz anarchikus, zavaros időszakhoz. Hatos Pál az események és érzések (!) „vad közelségét” kívánja érzékeltetni, és ennek megfelelően az olvasó előtt egy sokféle kisebb történetből összeálló óriási mozaik bontakozik ki, amelyet egy erős narratíva fog össze: a forradalom maga irányítja a szereplőket, így minden véletlenszerű, minden ad hoc lesz (a köztársaság, a demokrácia, a földkérdés stb.). Ráadásul a szerző nem igazán érvel a saját narratívája mellett – az elemző, ha kell, a szakirodalommal vitatkozó részek amúgy is hiányoznak a munkából –, hanem szép fokozatosan építi fel azt az egyedi történetek sokaságán át. E módszer révén jól tudja érzékeltetni a korabeli közhangulatot, ugyanakkor egy tudományos feldolgozásban nehezen érthető a struktúrák létének teljes tagadása, főleg egy mindössze két oldalas indoklással, amelyben Hatos az egyén irracionális cselekvését túlzóan általánosítja, kiterjesztve azt a közösségekre, a társadalomra és az egész történelemre. (Miközben az összeomlás társadalmáról szóló fejezetben maga a szerző is éppen a magyar társadalom struktúráit érzékelteti.)

Lényegében e választott szemléletből és módszerből fakad a könyv összes erőssége és a számos, főleg tudományos szempontból szóvá tehető gyengesége, hiányossága is. Sok érdekes történetet, elfelejtett momentumot ismerhet meg az olvasó, ahogy több jó sűrített, éles meglátást is. Eközben a források és a szakirodalom felhasználása több szempontból is problémás, tetézve a sajnos méltatlanra sikeredett könyv végi jegyzetekkel és a hiányzó apparátusokkal. A szerző saját megítélése szerint a kortárs forrásokra kívánt támaszkodni, és a nyitó idézetéből (Ritoók Emmától) következően a korra jellemző pletykáknak is fontos szerepet tulajdonít. Ugyanakkor nem néz szembe azzal a problémával, hogy a forrásainak tekintélyes részét – bár kortársaktól származnak, de nem egykorúak – utólagos értékelések, visszaemlékezések, (perekben tett) vallomások alkotják. Olyan dokumentumok tehát, ahol igencsak szükség lett volna forráskritikára – ennek hiányában szubjektívek a szerző választásai, hogy mely kortársi történeteket építi bele a saját elbeszélésébe, illetve, hogy az egyes szereplőkről a pozitív vagy a negatív leírások, jelzők kerülnek-e túlsúlyba. A szakirodalomi hivatkozások többször esetlegesek, és aránytalanságokat is mutatnak. Így például, miközben Hatos jól láthatóan támaszkodik Hajdu Tibor korábbi alapmunkájának eredményeire, az 1200 feletti hivatkozásából mindössze tíz körülit kap Hajdu 1969-es műve. A történetmesélés sodrását egyébként nem akasztotta volna meg az a megoldás, ha a kötet végén nemcsak 1918 emlékezetének szentel pár oldalt a szerző, hanem a szakirodalmi feldolgozásokat és értékeléseket is bemutatja – már ha a tudományos munkákkal szembeni elvárásokat tartjuk szem előtt.

Hatos fő célja valószínűleg egy népszerű munka megírása volt. Ez a méltatások, és remélhetőleg az előadott példányok fényében sikerült is. A szerző igyekszik magát – bal és jobb oldal között – középre helyezni, ami több esetben azért vitatható, de ezzel együtt is a könyvét sokan fogják a megbékélés, a múlttal való kiegyezés felé tett lépésként felfogni. És ebből a szempontból örömteli dolog, hogy várhatóan egy ilyen elismerésre méltó munka fogja befolyásolni a tágabb közvélemény ítéletét az 1918-as forradalomról.

Történész teadélután II.

Történész teadélután (2019. október 17., csütörtök 17 óra)

Helyszín:
MTA Székház, Koncert terem

Téma:
Németh László: A magyar forradalomról ( Hitel 2011. 45. sz.) című írásának megbeszélése

Októberi összejövetelünkön Németh Lászlónak az 1956-os forradalomról szóló esszéjéről diskuráltunk.
A neves írót Szigligeten érte a forradalom kitörése, utána Sajkódra ment, majd október végén kapcsolódott be a budapesti eseményekbe. November elején három kisebb újságcikke is megjelent, de ezek nem nyújtottak lehetőséget számára a forradalomértelmezésének a kifejtésére, amit viszont utóbb megtett. A hagyatékából előkerült kézirat rövidebb változatát 2011-ben a Hitel c. folyóirat publikálta, s fennmaradt egésze ugyancsak 2011 óta olvasható könyv alakban.

A kötet szerint a kézirat 1956 novemberéből való, ám a figyelmes olvasó látja, hogy megírása némileg később is folytatódhatott. Hiszen az egyik fejezet az események ellenforradalmi jellegét cáfolja erőteljesen, miközben közismert, hogy az MSZMP vezetése csak december elején deklarálta a történtek ellenforradalmi jellegét.

A mű tudományos esszé. Tehát olvasmányos, közérthető, mégis igényes stílusú. A szövegkorpusz háromféle attitűd megjelenése/keveredését mutatja. Mindenekelőtt a kortárs megfigyelőé, aki személyes élményeit, tapasztalatait építi be munkájába. Erőteljes forrásértékű, ahogyan a vidéki/helyi társadalomnak a forradalom kirobbanására adott reakcióit írja le.

Döntő részben pedig elemzés, még ha Németh László elsősorban az általa fontosnak tartott, véleményére érdemes eseményekre tér is ki. Rendkívül tanulságos, ahogyan rámutat a forradalom kitörésének okaira, társadalmi hátterére. Kifejtve egyúttal, hogy a forradalmat jelentős részben a fennálló rezsim kedvezményezett helyzetben lévő csoportjai generálták és az 1945 előtt éra meghatározó rétegei semmilyen érdemi szerepet nem játszottak benne. Ezzel szoros összefüggésben határozottan cáfolja Németh László az ellenforradalmiság vádját. Jó érzékkel és igen plasztikusan ábrázolja a miniszterelnök Nagy Imre helyzetét, rámutat továbbá arra, mennyire túldimenzionálta utóbb a pártállami vezetés Mindszenty Józsefnek a forradalom alatt tett rádiónyilatkozatait. Természetesen számos tévedés, egyoldalú megállapítás vagy olyan elemzés is bekerült a szövegbe, melyeket történetírásunk azóta forrásszerűen megcáfolt. (Gondolunk döntően a november 4-i invázió előzményeire.)

Az esszében erőteljesen látszik a társadalomreformer értelmiségi attitűdje is. Aki nem csupán a szovjetrendszert, de a nyugati kapitalizmust, annak parlamentáris demokráciáját is elutasítja. Németh László régen kijegecesedett harmadik utas nézeteit fogalmazza itt újra - csak éppen szocializmus néven. Bár nem volt részleteiben kidolgozott koncepciója arról, milyen legyen a jövő Magyarországa, de jól érzékelhetően olyan szocializmusban gondolkodott, amely kevés teret nyújt a pártoknak és csak a kistulajdon szintjén hajlandó elfogadni a magántulajdonra épülő kapitalizmust. Ennek a koncepciónak szerves részét képzete, az is, hogy számára a politikai tevékenység jelentős mértékben etikai-morális kérdést jelentett. Így nem meglepő, hogy a követendő mintát elsősorban Mahátma Gandhiban vélte megtalálni.

Megkockáztatjuk: ha nem 2011-ben, hanem már valamikor a rendszerváltás környékén válik Németh László hagyatéka publikussá, minden bizonnyal lényegesen nagyobb visszhangot vált ki. Hiszen akkor számos megállapítása a rendszerváltó elit jelentős része ugyancsak fogékony kapitalizmuskritikájával találkozik.

Püski Levente

Történész teadélután I.

Történész teadélután (2019. szeptember 19., csütörtök 17 óra)

Első, szeptember 19-én megtartott összejövetelünkön Illyés Gyula Ebéd a kastélyban című kisregényéről diskuráltunk. E remek mű társadalmunk 20. századi történetének egyik legdrámaibb változásáról szól. A történet szerint 1947 nyarán az író néhány hétre leköltözik arra a birtokra, ahol gyermekkorát töltötte, majd pár nap múlva a puszta hajdani ura - ekkor már a kastély külső konyhájában lakik - meghívja őt ebédre. A meghívásból hosszú beszélgetés kerekedik: a magyar parasztság és a magyar arisztokrácia képviselője vívja szellemi párbaját.

A beszélgetésből az itthon maradt volt arisztokraták sorsát ismerjük meg. Illyés iróniától sem mentes elismeréssel szól azokról a volt mágnásokról, akik kocsisként, pásztorként, csőszként keresik meg a napi betevőt. Mások kastélyukból a „nép” közé költöztek, ahol aztán – viselkedésüktől függően – volt parasztjaik és béreseik vagy megutálták (mint a kisregény Mathilde-jét), vagy megszánták őket (mint Tedit), de olyanok is akadtak, akiket befogadtak és megszerettek (mint az öreg grófot).

Szeretetreméltó, szelíd ember az öreg gróf. Nem ő, társadalmi osztálya kerül a történelem ítélőszéke elé. Olvashatunk történeteket parasztjukat saját kezűleg felpofozó, a cigarettájukat kocsisuk tarkóján eloltó vagy hajtójukat lelövő grófokról. A mágnás nem ismeri sem saját vagyonát, sem saját népét, de választási beszédében „Tisztelt parasztok!”-ként köszönti közönségét. Mert a sok évszázados hatalom annyira eltorzította személyiségüket, hogy az egész társadalmi osztály az elmekórtan fejezetébe sorolható.

Amikor a gróf a magyar történelemben pozitív szerepet vitt arisztokratákra emlékeztet, a felelet az, hogy őket társaik „hátba szúrták”. Egyébként is hiába az egyéni érdem: „egy társadalmi osztály egészében cselekszik, a történelem csak azt mérheti. […] a magyar történetírásban egy-két lábjegyzetet leszámítva, semmi személyes nyomuk nem lesz”. Azt a feladatukat sem látták el, amely „kiváltságukat és egyáltalán létüket igazolta volna”: az ország megvédését.

Természetesen megjelenik a parasztság is, amely a Puszták népében ábrázolt világ elmúltával most új korszak küszöbén áll. A régi urak iránt érzett alázat és félelem érzései keverednek az évszázados sérelmek okozta keserűséggel és bosszúvággyal. Amikor az író és a gróf az író rokonaihoz látogat, a parasztok és juhászok nem tudják, hogyan szólítsák a grófot, aki néhány évvel ezelőtt még „kegyelmes úr” volt, de szívélyesen kínálják borral, melyhez a szőlőt a gróf volt birtokáról szüretelték.

Az Ebéd a kastélyban 1962-ben jelent meg. Abban az esztendőben, amikor befejeződött a mezőgazdaság szocialista átszervezése. Amikor a kortársak azt látták, hogy az arisztokrácia végleg eltűnt a magyar történelem színpadáról. A második világháború végén a magyar mágnásokat egyszerűen elsodorta a történelem. A magyar parasztság szószólójaként az író amellett érvel, hogy a 20. század közepére az arisztokrácia végleg megérett a bukásra. Bár Illyés néhány megállapítását a mai olvasó túlzónak vagy igazságtalannak érezheti, az az elegáns belenyugvás, amellyel öreg gróf elfogadja a történelmi fordulatot, azt jelzi, a magyar arisztokrácia egy része is belátta, eljárt fölöttük az idő.

Hegedüs Gyula

Szóljon hozzá

Illyés Gyula 1956 utáni politikai szerepéről leegyszerűsítő kategóriákban szokás írni és gondolkodni. Hívei és örökösei, vagy a magukat annak gondolók, egyszemélyes nemzeti intézményként tekintenek a költőre és esszéistára, aki kiemelt társadalmi-politikai ügyekben, vagy irodalmi metaforával élve „nemzeti sorskérdések”-ben mindig autonóm módon nyilvánított véleményt, távolságot tartva az MSZMP vezetésétől. Kritikusai és életművének negligálói éppen az ellenkezőjét állítják: Illyés a lehető leghamarabb megalkudott és kiegyezett, ingadozások nélkül szolgálta a kádári népfront politika ügyét és az igazán kényes ügyekben hallgatott, de legalábbis nem okozott kellemetlenséget legfőbb szövetségesének, Aczél Györgynek. Véleményem szerint mindkét megközelítés téves és sokkal inkább a megszólalók önigazoló taktikájáról, nem pedig Illyés nagyon összetett és az adott hatalmi viszonyokhoz nyilvánvalóan igazodó, de azokból a lehető legtöbbet kihozható álláspontjának leírásáról, megértéséről van szó.
Az Ebéd a kastélyban szerepét az életmű tágabb kontextusában és az 1960-as évek első felének bel- és társadalompolitikai folyamatainak tükrében lehet megérteni. Illyés a forradalom leverését követően sokáig hallgatott, s csak 1960 májusában adott interjút. Új, cenzúrázott verseskötete, a Dőlt vitorla csak 1964-ben jelent meg. Az Ebéd a kastélyban egyszerre nyúlt vissza a Puszták népe világához, s reflektált egy lehetséges új politika, s ne féljünk a szótól, mert Illyés esetében ez a pontos, egy megújított szocializmus esélyére. A Kádár-korszak alapvető legitimációs problémája volt, hogy hová kellene visszanyúlni, honnan kellene folytatni a megakadt szocialista projekt építését. A történeti kutatások igazolják, hogy Kádár János valahol 1948/49-ben jelölte meg azt a pontot, amit ideálisnak tartott. Ekkor még nem uralkodott el az önkény, érvényesült bizonyos racionalitás a rendszer működésében, s jelen volt, ha erősen korlátozott mértékben is, valamiféle pluralizmus. Úgy vélem ezért választotta Illyés majdnem ugyanezt az időszakot viszonyítási pontnak. Azért csak majdnem, mert a parasztpárti Illyés szíve szerint 1945-ig, a koalíció időszakáig ment volna vissza. Helyeselte a földreformot, a népi kollégiumi mozgalmat, a nagytőke korlátozását, a köztársaságot, a nemesi címek eltörlését, vagyis mindazt, amit a Horthy-korszakból elvetett. Viszont híven a magyar irodalomban már a Magyar Csillag idejében betöltött szerepéhez, a szellemi életben a szabadság és a kiegyenlítés híve volt. Nem hitt a nyílt és általános represszióban. Ezért választotta partnerként a volt arisztokratát, akit bírálatával együtt bizonyos fokú megértéssel szemlélt. Valahol ugyanaz a szemlélet vezette, mint Sántha Ferencet a Húsz órában, ahol szintén az öreg gróf a történet egyik fontos szereplője. Az üzenet valójában ugyanaz: a történelem nagy kérdései eldőltek, éppen ezért álljunk meg, vegyünk tudomásul a régi társadalmi rétegek itt lévő és élő képviselőit. Az 1962-es megjelenés (tévesen szerepel az évszám, mivel 1961-ben zárult le a kollektivizálás) már az útkeresés igényét jelzi. Illyés feltehetően úgy érezte, s ebben sokan egyetérthettek vele, hogy le kell zárni a második világháború éveitől folyamatos represszió folyamatát, mert a magyar társadalom nem bír el többet. Ráadásul nincs is már olyan nagy tétje a múltnak, mint korábban. Ebben a tekintetben egybeesett Illyés véleménye Kádár János meggyőződésével, igaz ő mindig kicsit távolabbra rakta a nyilvános beszéd tilalomfáit, mint az MSZMP vezetője. Ezt jelzi, hogy két év múlva már felveti az erdélyi magyar kisebbség ügyét a nyugati-európai nyilvánosságban, ami nem esett egybe a párt fővonalával. De ez már egy másik történet. Viszont ennek a történetnek az elkezdéséhez szükség volt a múlt oly módon történő elrendezésére, ahogyan azt az Ebéd a kastélyban megfogalmazta.
Papp István
PhD, ABTL

* * *

Még a tavasz folyamán vetődött fel bennem az a gondolat, hogy érdemes lenne élni az
Akadémiai Klub Egyesületben kínálkozó lehetőséggel, és havonkénti alkalommal történész teadélutánokat szervezni.

Van némi tapasztalatom e téren. Az ELTE BTK Történész Doktori Iskolája keretében 2013 őszétől több mint félszáz ilyen diskurzust tartottunk. (A száraz maradék - kémikusok nyelvén szólva - a moma.elte.hu/teadélutánok link alatt olvasható.) A történésznek kell a leginkább tudnia, hogy mikor kell valamit abbahagyni, s váltani. Nos, ez év elején jutottam arra az elhatározásra, hogy a kurzust befejezem, ám magát a munkát folytatom.

Lovász László elnök úr nem zárkózott el kérelmemtől. A csapat, akikkel most szeptember 19-én 17 órai kezdettel a Székház Bolyai termében a munkát az AKE keretében elkezdjük a teákat a folyamatosság és megszakítottság dialektikája jegyében szerveződött. Konkrétan szólva Püski Levente, a Debreceni Egyetem professzora, Ignácz Károly, a Politikatörténeti Intézet tudományos főmunkatársa társaságában három kipróbált teázó üli majd körbe az asztalt: Baczoni Dorottya, a Külügyminisztérium főosztályvezetője, Hegedűs Gyula, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanszékvezetője és Eöry Áron, a Károli Gáspár Református Egyetem Doktori Iskolájának hallgatója.

A szeptemberi teán Illyés Gyula Ebéd a kastélyban című, először 1962-ben publikált remek könyvét beszéljük meg. Hiszen belátó történész tudja, adott esetben egy-egy szépirodalmi alkotásban több a magvas történelmi mondanivaló, mint szakszerűen megírt tudományos dolgozatban. Szóval van mit tanulnunk másoktól.

A módszer azonos azzal, ami félszáz alkalommal jónak bizonyult. Vagyis először 15 percben magam referálom a témát, majd szintén negyed órában az előzetesen általam felkért egyik teázó is exponál. A hátralévő hatvan percben a többiek hozzászólásával és a viszontválaszokkal válik teljessé a program; bontakozik ki – szükség esetén – a vita. Tehát az összejövetel most is másfél órára terveztetik.

Ellenben annak jegyében, hogy itt az AKE keretében formálódó programról van szó nem történész klubtagokat is szívesen látunk. Tőlük csupán azt kérem, hogy előzetesen regisztráljanak. Ha óhajtják, úgy a vitába maguk is bekapcsolódhatnak. Ez esetben két órás programban gondolkodunk.

A tea lényegét a felkért referáló írásban foglalja össze. Az felkerül az AKE honlapjára, s kommentelhető. Nagyszerű lenne, ha az ilyen hozzászólásokban öltene testet a visszhang.

A következő hónapok teáit szintén mindig két héttel korábban hirdetem meg.
Pritz Pál

Bridzsklub

Minden csütörtökön 16.00 és 22.00 óra között.

Érdeklődni lehet:
Dr. Marton Ádám (tel.: 326-6587)

Tarokkparti az Akadémiai Klubban

Minden csütörtökön 16.00 és 22.00 óra között.