„A nyelv nem romlik, csak változik” – interjú Kiefer Ferenc akadémikussal
Hogyan lett a szerbiai kisváros többnyelvű közegében felnőtt, eredetileg matematika–fizika szakos tanárként végzett fiatalemberből nyelvész, akadémiai intézetigazgató és egyetemi tanszék alapítója? Milyen útkeresések jellemezték, és milyen ideológiai hatások érték a nyelvészetet a múlt század második felében? Egyebek mellett ez is kiderül az Utak a Széchenyi térre című interjúsorozat újabb részéből, amely nem sokkal halála előtt készült a 2020-ban elhunyt Kiefer Ferenccel.
Már gyermekként felfigyelt a nyelvi különbségekre, dialektusokra, de mégis csak – sokoldalúságát bizonyító – kitérők után kezdett kutatóként is nyelvészeti kérdésekkel foglalkozni. Kiefer Ferenc akadémikus annak a kornak volt nem csupán tanúja, hanem egyik fontos szereplője is, amelyben a matematika és a számítástechnika fokozatosan, egyre jobban befolyásolni kezdte a nyelvtudományi kutatásokat. Az előfeltevések elméletéről, az aspektus formai és jelentéstani összefüggéseiről, valamint a szóösszetételek természetéről írt munkái révén nemzetközileg elismert, 2020-ban elhunyt tudós számára az utazáson kívül a nyelv volt a világ megismerésének
legfontosabb eszköze. „Nem tudok úgy létezni, hogy ne vigyek magammal szótárt, és ne ismerkedjek meg az adott nyelvvel” – vallotta.
Kiefer Ferenc Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás„Egy hosszabb interjúban elevenítsék fel életük és kutatói pályájuk meghatározó állomásait” – ezzel a kéréssel fordult Lovász László, az MTA korábbi elnöke néhány, az elmúlt évtizedekben saját tudományterületén meghatározó akadémikushoz egy 2016 őszén írt levélben.
A beszélgetések szerkesztett változatát folytatásban közli az mta.hu.
A sorozatot a Simai Mihály közgazdásszal készített interjú nyitotta meg, majd a Ritoók Zsigmond klasszika-filológussal, Vámos Tibor villamosmérnökkel,Palkovits Miklós agykutatóval, Szentes Tamás közgazdásszal, illetve Kroó Norbert fizikussal készült beszélgetésekkel folytatódott. Legutóbb az azóta már elhunyt Huszár Tibor szociológussal, a Borhidi Attila botanikussal, valamint az Orosz István történésszel készített interjút olvashatták az mta.hu-n.
Ezúttal a 2020-ban elhunyt nyelvésszel, Kiefer Ferenccel készült interjút tesszük közzé. Az akadémikus beszélgetőtársa Velancsics Béla, az MTA Kommunikációs Főosztályának munkatársa volt, aki nemcsak tudományos pályájáról, hanem az életét meghatározó fordulatokról, személyes élményeiről is kérdezte a kutatót.
A 2018 végén készített interjú két formátumban is letölthető:
Részletek a beszélgetésből:
„Szóval Horvátországban figyeltem fel arra, hogy másként mondanak egyes szavakat, mint a szerbek. Sőt, figyelmeztettek, ha kenyeret veszek, nehogy hlebát kérjek szerbül, hanem kruhot, mert horvátul ez a kenyér. Ez bennem akkor már tudatosult. Felfigyeltem a nyelvi különbségekre, a dialektusokra, hogy a szomszédban kicsit másként mondanak szavakat, hangokat. Ez annyira jellemző volt, hogy amikor később német gimnáziumban tanítottam, ahol a tanítványaim többsége német falvakból verbuválódott, meg tudtam mondani, hogy te garai vagy és nem vaskúti, mert egy vagy két hang más volt. Arra már gyerekkoromban is felfigyeltem, hogy jé, ezek másként mondják az a-t.”
„Az történt ugyanis, hogy 1948-ban még nem oszlatták fel a szerzetesrendeket, Zircen is megmaradt a ciszterci rend még két évig, és ők megkerestek engem még Baján. Azt mondták, hogy ők tudnak nekem
érettségi bizonyítványt adni, de azzal Magyarországon nem tudok boldogulni, továbbtanulni, viszont ha valamikor kikerülök egyszer Nyugatra, akkor Rómában a ciszter generálisnál megtalálom az érettségi bizonyítványomat latinul kiállítva. Az iskolát is latin névvel illették: Scuola Propedeutica Ecclesiastica – ez Zircen létezett 1950-ig. A legkiválóbb tanárok voltak
ott, és sokkal keményebb volt, mint a bajai oktatás. Végül ott érettségiztem. Befogadtak néhány hónapra 1950-ben, mielőtt Sztálinvárosba mentem volna. Korábbra hozták az érettségit, áprilisban leérettségiztettek bennünket. Ez tulajdonképpen egy titkos érettségi volt, és a továbbtanuláshoz nem volt elég. Én azonban a sztálinvárosi érdemeimre való tekintettel próbáltam továbbtanulási lehetőséghez jutni. Szorgalmasan jártam a marxista szemináriumokra is, hozzászóltam – nem mindig jól.”
„Egy rövid történet: amikor Telegdi Zsigmond 80. születésnapját ünnepeltük (ez is jellemző, ő az intézetben is dolgozott, osztályvezető volt még a kezdet kezdetén, az egyetemen pedig tanszékvezető volt), nem az egyetem ünnepelte, és nem az intézet ünnepelte sajnos. Nem nagyon kedvelték, túl okos volt. Erre a Komoróczy-féle, akkor Judaisztikai Kutatócsoportnak
nevezett társaság rendezett számára ünnepséget. Komoróczy akkádul köszöntötte, Telegdi akkádul válaszolt, Harmatta János héberül köszöntötte, Telegdi héberül válaszolt, valaki köszöntette arameus nyelven, Telegdi arameusul válaszolt, és volt valaki, aki szanszkritul köszöntötte.”
„Nem lehetett mindjárt beadni a következőt, mert volt egy szabály, hogy aki visszavonja, az három évig nem adhat be újat. Ez azt jelentette, hogy 1967 végén jöttem meg Amerikából, akkor kezdtem a Tudományos Minősítő Bizottsággal tárgyalni, hogy lényegében megvan a disszertációm, de nem lehetett beadni, úgyhogy várni kellett. Akkor ki kellett tölteni egy előlapot. A személyzetis azt mondta, hogy neki be kell valamit írnia az ideológiai hozzáállásomról. Mondtam, hogy írja be, nem vagyok marxista, de természettudományos gondolkodású.”
