„Mindig azt tanítottam, amit kutattam” – életútinterjú Huszár Tibor akadémikussal
Hogyan változtatta meg egy fiatal pedagógus életét egy virágcsokros küldönc megjelenése, és milyen haszna származott mindebből a magyarországi szociológiának? Egyebek mellett ez is kiderül az Utak a Széchenyi térre című interjúsorozat újabb részéből, amelyben Huszár Tibor akadémikus idézte fel élete és kutatói pályája legemlékezetesebb állomásait. A 2019-ben elhunyt tudóssal készített interjúból egyebek mellett az is kiderül, hogy milyen volt az ötvenes évek elején külföldi egyetemistának lenni Moszkvában, és megelevenedik a magyarországi szociológia hőskora is.
Már egész fiatalon felfigyeltek előadói képességére, amelyet kezdetben az ifjúságpolitikában kamatoztatott Huszár Tibor akadémikus. Fiatalemberként aztán 1956-ban, a forradalom előszelét érezve döbbent rá arra, hogy a politika mégsem neki való. Pedagógusként kezdett kutatni, majd egyetemi oktatóként népes hallgatótábort teremtő előadásaival hívta fel magára a figyelmet. Az elmúlt évtizedekben elért eredményeit nem csak sokszor idézett munkái fémjelzik, hanem az is, hogy neves kutatók sora „bújt elő a köpönyege ujjából”.
Huszár Tibor (1930 - 2019) Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás„Egy hosszabb interjúban elevenítsék fel életük és kutatói pályájuk meghatározó állomásait” – ezzel a kéréssel fordult Lovász László, az MTA elnöke néhány, az elmúlt évtizedekben saját tudományterületén meghatározó akadémikushoz egy 2016 őszén írt levélben. A beszélgetések szerkesztett változatát folytatásban közli az mta.hu.
A sorozatot a Simai Mihály közgazdásszal készített interjú nyitotta meg, majd a Ritoók Zsigmond klasszika-filológussal, Vámos Tibor villamosmérnökkel, Palkovits Miklós agykutatóval, Szentes Tamás közgazdásszal, illetve Kroó Norbert fizikussal készült beszélgetésekkel folytatódott.
Ezúttal a Huszár Tibor szociológussal készült interjút olvashatják. Az akadémikus beszélgetőtársa Velancsics Béla, az MTA Kommunikációs Főosztályának munkatársa volt, aki nemcsak tudományos pályájáról, hanem az életét meghatározó fordulatokról, személyes élményeiről is kérdezte Huszár Tibort.
A 2017. elején készített interjú két formátumban is letölthető:
Részletek a beszélgetésből:
"Moszkvába úgy kerültem ki, hogy abszolút nem tudtam beszélni. Ezért amikor kórházba kerültem – kivették a vakbelemet –, nem tudtam elmagyarázni, hogy szerintem nekem nem is volt vakbélgyulladásom. De hát ott úgy történtek a dolgok, ahogy. Külföldi voltam, fontos ember, ez így működött. (...) Engem nem érdekelt sem a pedagógia, sem a pszichológia, én szociológiát vagy filozófiát szerettem volna tanulni. De szociológia egyáltalán nem volt a Szovjetunióban. Filozófia volt, de abban az évben a Lomonoszov Egyetemre nem mehetett senki. Az időm javát a kiváló Lenin Könyvtárban töltöttem. Azokra a tárgyakra, amiket tanultunk, néhány nap alatt föl lehetett készülni. Miután a szovjet pszichológia igazi nagy egyéniségei, mint például Vigotszkij, nem voltak szalonképesek, még a nevüket sem lehetett leírni, a könyvtárban sem lehetett elérni a műveiket. Azt kellett olvasni, ami volt."
"Néhány barátommal akartunk csinálni egy ifjúsági várost. Ők meg is csinálták a fóti gyermekvárost. Kezdetben úgy volt, hogy ezt a feladatot meg fogjuk kapni a barátaimmal. De akkor volt egy fegyelmi ügyem, amelynek az elején a sajtóvitás tévedésemet is felhozták. A tárgyaláson Marosán elkezdett ordítani, hogy ez a Huszár mindent fölgyújt, miért akarják ennek odaadni a fóti gyermekvárost. Ott forradalmárokat fognak nevelni."
"Hát az úgy volt, hogy én ott voltam nagy magányomban, aztán egyszer csak jött az egyik nővér, és mondta, hogy két úr keres. Ott lent sétáltak virággal, hogy őket az Aczél elvtárs küldte. Mire mondtam, hogy nem ismerem Aczél elvtársat, nem tudom, mit akar tőlem. Valóban nem ismertem. „De önt keresik” – erősködött a nővér."
"A lap úgy készült, hogy minden beérkező cikket érkezési sorrendben fölírtak egy lapra. Keddenként – amikor mindenkinek be kellett jönni – el kellett olvasni és le kellett osztályozni őket. Öt-hat osztályzatból összeállt, hogy melyiket preferáljuk, milyen sorrendben, és melyik az, amelyik nem kell. Érdekes módja volt ez a szerkesztésnek – utána pedig megkezdődött a vita. Az esetek többségében egyébként egybevágtak a vélemények."
