Tálas Péter előadását az iráni-amerikai kapcsolatok történetének áttekintésével kezdte.

1. A hatalmi erőviszonyok változásának jellemzőiről

A feltartóztatás doktrínája vitatott kategória, nagy kérdés, hogy a 21. században, az internet, az információ-áramlás korában van-e értelme, aktuális-e? A bipoláris világrend összeomlásával a nemzetközi politikai viszonyok zűrzavarosabbá váltak. A nemzetközi rend változásának következményeként a regionális hatalmak mozgástere és a más típusú, nem állami szereplők befolyása megnőtt, a térségben nincs domináns nagyhatalom. A regionális nagyhatalmak befolyási övezeteket akarnak kialakítani. Az információs és technológiai proliferáció növelte a nem állami szereplők befolyását. Olcsóbbá vált az aszimmetrikus konfliktusokban használható technológia. Horizontálisan (state) és vertikálisan (non-state) tagolt lett a nemzetközi rend, a kölcsönös függés átírja a törésvonalakat. Valamennyi szereplő kapcsolatot és szövetségest keres érdekei érvényesítéséhez, az érdekérvényesítés terén fontossá vált a nem állami szereplők felhasználásának sikere.

2. Napjaink közel-keleti hatalmi viszonyairól

A térség regionális hatalmai: Irán, Szaúd-Arábia, Törökország, Izrael. A legfontosabb nem-állami szereplők: Hezbollah, Hamász, húszik (AA), PMF, kurdok. A külső nagyhatalmak (USA, Oroszország, Kína) szerepe megváltozott. Az amerikai jelenlét nem olyan jelentős, mint a hidegháborúban. Trump nem érti, hogy ha kivonul a térségből, más be fogja tölteni a helyét. Napjainkra Irán vált a régió egyik főszereplőjévé. A térségben az ellenállás (defenzív) tengelyéből – az ellenállás (kvázi-offenzív) szövetsége lett. Az együttműködések jellege átalakult: Irán és nem állami szereplők – nem egyszerű patrónus-kliens viszonyban vannak. A fő kérdés: Ki kérdőjelezi meg a status quo-t?

Washington két bilaterális kapcsolata (USA-Szaúd-Arábia és USA-Izrael), nem természetes szövetség. Közös az Irán-ellenesség, de ez sem azonos jellegű, ugyanakkor mindkét szövetséges fő célja Irán visszaszorítása. Izraellel szemben élesebb a szembenállás. Szaúd-Arábia esetében, a szaúdiak nem állami szövetségesei nem feltétlenül fogadják el a Rijád által letárgyalt megállapodásokat. Nem opció a nagyok nyílt háborúja. így proxi-konfliktusok alakulnak ki, a nagyok részvételével. Szaúd-Arábia nem állami szövetségesei nehezen elfogadhatók, mert Nyugat, Amerika és Izrael-ellenesek. A térségben nincs síita-szunnita vallásháború (a vallás csak az ellenség megjelölésére alkalmas, ráadásul megtévesztő. Kulcskérdés: ki kérdőjelezi meg a status quo-t?

3. Irán regionális felemelkedésének legfontosabb okairól

Mi mozdította ki a korábbi helyzetéből? Relatív pozíciójának javulását Tálas Péter 1979-től mutatta be, áttekintette a regionális szövetségeket. Iránt leginkább vetélytársai tették regionális tényezővé, így a vetélytársak kérdőjelezték meg a status quo-t. Iránnak nem volt tartós szövetségese, sem állami, sem nem állami. Olyan állam lett regionális hatalom, amely fennállásának nagy részében szankciónak volt kitéve. Iráni politika pragmatikus reálpolitika, érdekegyeztetésre támaszkodik. 2001 és 2003 után keleti nyitás politikája létrehozza az ellenállás tengelyét. Az állami és nem állami szereplők közötti határvonal is meglehetősen bizonytalan. A felemelkedésben nagyon nagy szerepet játszott a korlátozott atom és hagyományos, intenzív aszimmetrikus képességfejlesztés és ez utóbbiak proliferálása. Senkinek nem lenne jó, ha atomhatalom lenne, mindenkit percepcióváltásra kényszerítene. Irán nyílt háború nélküli, az aszimmetrikus konfliktusok és proxi szövetségesek előnyeit felhasználó politikát követ. 2015 után tengely szövetséggé alakult, kvázi-offenzív szövetség. Hatalmi képességei: aszimmetrikus képességek + diplomácia. 2001 óta a szövetségi rendszer átalakult, egyértelmű az iráni előretörés.

4. Irán biztonságpolitikájának sajátosságai

Iránnak más percepciója van az időről. Történelmi kivételességtudat jellemzi, mindenki más a térségben jövevény. Célja a síita modernizációs kísérletként létrejött iráni rendszer a fenntartása és védelme. Ebből a szempontból defenzív, regionális fókuszú, fejlődő/alkalmazkodó stratégiát követ. Ha lép, fenyegetésként élik meg a többiek. Irán nagyon sokat tanul a közel-keleti konfliktusokból. Tartós állami szövetségesek hiányában nem állami szereplőkre támaszkodó biztonságpolitika. Az európai szemlélet nehezen emészti ezt a fajta szemléletet. A nem állami szereplők nem kliensei, önálló lokális céljaikat igyekszik regionális hálóval támogatni. Status quo-t inkább a vetélytársak kérdőjelezik meg. Technológiai proliferáció biztonságpolitikai tényezővé vált, Ld. olajfinomító elleni támadás. Fő cél: megmaradni a háborús szint alatti konfliktusoknál (ld. tanker-incidensek, dróntámadás stb.).

5. Az Iránnal fennálló konfliktusok forgatókönyveiről

1. A háború a szereplők számára nem opció: az amerikaiaknak csak 13-18%-a támogatja a katonai fellépést. Izrael és szaúdiak egyedül nem kezdeményeznek (max. proxi-csapásokat, ahogy eddig láttuk).

2. Maximális nyomás-politika: döntően szankciópolitika, de elfogadhatatlan Teheránnak. Nem tudjuk mire akarja rákényszeríteni a Trump-i adminisztráció. Nincsennek startégiai forgatókönyvei, más esetek kapcsán is ezt látjuk. Belső feszültségek a konzervatívokat hozzák helyzetbe. Atomfegyverek támogatottsága ebben a táborban nagyobb.

3. Megállapodás (csak a 2020-as USA elnökválasztás után) A megállapodást az USA sem akarja, mert még nem tudja mit kérjen. Ami fontosabb nem tudjuk mit ad. Egyelőre nem látjuk. Teljes szankciófeloldás, biztosíték jöhet szóba. Irán nem állapodhat meg a regionális szereplők nevében. Egy nemzetközi keretű multilaterális egyezség lesz Irán érdeke, erre tolják a megállapodást. A megoldás nemzetköziesítése jobban megfelelne. Az Iránnal való konfliktus fenntartása senkinek sem jó. A helyzet még tovább fokozható.

4. Minden marad forgatókönyve. Hosszú távon senkinek nem jó (eszkalációs potenciál). A teheráni kormányzat pénzügyi kitartása véges. A dróntámadások stratégiai hatás kiváltására is képesek. A háború alatti katonai csapások fokozhatók (pl. víztározó)

Összegzés: A 2020-as amerikai elnökválasztásokig nem várható lényeges fordulat. A háborús eszkaláció egyik szereplőnek sem érdeke. Folytatódhatnak az aszimmetrikus, proxi, háborús szint alatti konfliktusok – beleértbe Irán elleni válasz csapást is. Nem biztos, hogy belpolitikailag rosszul jönne Teheránnak. Fontos tényező lesz az olajpiac és az iráni olajvásárlók magatartása. Kína magatartása meghatározó lesz. Iránt nem feltartóztatni, hanem integrálni kellene a nemzetközi biztonsági rendszerbe. Olyan biztonságpolitikai rendszerre lenne szükség, ahol sokkal erőteljesebben korlátozódik a nagyhatalmak versengése. Ennek a feltételei ma nem látszanak. Mindenki a versengésre koncentrál, bár visszafogja magát. Ennek előfeltétele egy új, az erős államok közötti hatalmi versenyt korlátozó közel-keleti rend létrejötte.

N. Rózsa Erzsébet: kiegészítéseket tesz, nagyobb részt egyetért az előadásban elhangzottakkal.

Napjaink közel-keleti hatalmi viszonyairól: A térségben nem tudott új status quo kialakulni. Miért? A szereplők miatt. A regionális hatalmak folyamatosan változnak. Nem szabad megfeledkezni pl. Irakról, Egyiptom potenciális képességeiről sem. Irak a mai is komoly tényező tud lenni. Nem iráni szövetséges, de iraki kormány igyekszik lavírozni az US és között. Egyiptomról már senki nem beszél, mert a szaúdiak mellé beálltak, de ettől még hatalmi potenciál maradt. Az Öböl menti együttműködés Tanács mára repedez és inog. A nem állami szereplők esetében ugyanez a helyzet. Kis ráfordítással sok kárt tudnak a szaúdiaknak okozni. Jemen összetettebb konfliktuscsomag. Ideológiai alap megvan a sítáknál is, de ez nem mindig elég összetartó erő. Milíciák önálló szövetségi politikát követnek, nem állnak Irán egyértelmű irányítása alatt. A külső nagyhatalmakhoz sorolná az Európai Uniót is, hiszen az iráni atomprogram a közös külpolitika nagy sikere. A Mediterráneum a világ egyetlen térsége, ahol az Unió nagyhatalmi tényező. Intézményesített együttműködések ellenére nem osztatlan ez a percepció. A nukleáris megállapodás az egyetlen uniós diplomáciai siker. Rábízták az unióra a tárgyalást a tagállamok. Mogherini jelentette be a megállapodás megszületését. Közös Irán ellenesség: nem azonos jellegű, az Öböl menti országok is megosztottak az Irán ellenesség intenzitásában. Izráel ellenségképként mindent felülír. Izrael és Irán megítélésének különbözősége a térségben máig releváns. A bemutatott táblázatok egy hagyományos háború esetén figyelembe veendő tényezőket mutatják, de a jelen helyzetben igen keveset jelentenek éppen a nem-állami tényezők miatt.

Az Iránnal fennálló konfliktus forgatókönyveiről. A szankciók kapcsán már nincs mit szankcionálni. Az iráni konzervatívok kapcsán érdekes fejleményeket hoz Khamenei utódlásának kérdése.

Az iráni stratégiai gondolkozásról: Egyetlen cél – bármi eszközzel – a modell fenntartása (és a legitimáció biztosítása) A háború veszélyének „megmutatása” – kiterjedt háború lesz – elrettentés céljából. A szankciók további fokozásának nem látja lehetőségét. Trump és Roháni között érdemi találkozóra kell sor kerüljön. Kérdés az elnökválasztások előtt, vagy után kerüljön-e rá sor. Az Öböl-államok (és Izrael) egyre bizonytalanabbak, hogy az USA vajon megvédené-e őket. Minden szereplő keresi a kapcsolatot Iránnal. Kérdés Roháni képes-e regionális biztonsági szövetségi rendszert teremteni. A másik megoldás a katonai beszerzések növelése Oroszországtól, Kínától.

Feltartóztatható-e Irán és miképp? Irán regionális hatalom, megnövekedett mozgástérrel, de mozgástere korlátozott – meghatározói: 1. saját iráni/perzsa, síita identitása 2. forradalmi modellje (szintén markánsan síita) 3. partnerei/”szövetségesei” saját érdekei. Más regionális és globális hatalmak mozgása/részvétele a térségben csökkenti Irán mozgásterét. Pl. amerikai másodlagos szankciók – a business óvatossága. Pl. orosz érdekek Szíriában. Pl. Irak fokozódó nacionalizmusa (zászlóvivője Muktada asz-Szadr síita vezető). Nemzetközi szervezetek, melyekben a részvétel az elismerés záloga és szimbóluma.

Deák András: a gazdasági elemekről kevés szó esett, ezt kívánja kiegészíteni. Két megjegyzést fűz hozzá. Az első a konstruktivizmus talaján áll. Az amerikai-iráni szembenállás axiomatikus elemévé vált mind két állam külpolitikájának. Akárki nyeri a választásokat, ez nem érinti ezt a dinamikát. A második a szankciókra vonatkozik. Az USA által meghatározott 5 kritérium közül jó néhány inog. 2018 májusa óta hatodára esett az olajexport. Erős bevételkiesés. Ehhez hozzátesszük az olajtermékek alacsony világpiaci árait és felmerül a kérdés, hogy milyen külkereskedelmi potenciálja lesz Iránnak. Az amerikai magatartás nem vállal háborút, de a szankciópolitika eszkalálódott az utóbbi időben. A térség legnagyobb olajezportőre lesz az Egyesült Államok.