A rendezvény időpontja: 2026. március 5., csütörtök 15.00 óra

Helyszín: MTA Székház, Díszterem (1051 Budapest, Széchenyi István tér 9.)

Az előadás összefoglalója:

A kora középkori népek, közösségek kialakulásáról gyakran változó történeti és régészeti értelmezések elméleti és módszertani keretei napjainkban a bioarchaeológia módszerének alkalmazásával és a bioszociális régészet megjelenésével jelentősen kitágultak. A 19. század végi romantikus történelemszemlélet hatására kialakult „település régészeti módszer” a közösséget kulturálisan, társadalmilag és biológiailag homogén egységnek fogta fel, amelynek lakóterülete a régészeti leletek által pontosan körülhatárolható. A 20. század közepén Reinhard Wenskus történész „Traditionskern elmélete” a népet a vezető harcos elit által szerveződő politikai és jogi közösségnek tartotta. Ezt követően a kulturális antropológia eredményeit beépítő és a régészettel intenzívebb párbeszédet folytató „bécsi történeti iskola” (Herwig Wolfram, Walter Pohl) képviselői az etnogenezist egy szüntelen identitásképző folyamatnak írták le, amelyen belül a közösségi identitás szituatív, azt rítusok, narratívák tartják fenn, és politikailag instrumentalizálható. Történeti szempontból ez a modell túl hangsúlyozva az elit politikai szerepét alulértékelte a társadalmi-kulturális kontinuitást, régészeti szempontból pedig az anyagi kultúra alapján nem támasztja alá az írott források által sugallt etnikai/közösségi kohéziót. Az 1960-as évektől az „új régészet” a közösségeket mint funkcionális ökológiai és gazdasági rendszereket rekonstruálta (L. Binford, D. Clarck), 80-as évektől pedig a posztprocesszuális régészet mint megélt, szimbolikus és tárgyalás útján formálódó társadalmi valóságként értelmezte (I. Hodder), amelyben a hangsúly a háztartásokra, a rituális gyakorlatokra, a tárgyi szimbolikára helyeződött. A mai történeti kutatás az etnicitást helyzetfüggő identitásformának vallja, s a közösségek tanulmányozásához a megmerevedett történeti és régészeti modellekkel szemben az „ágens központú társadalomelméleti szemlélet” ad termékeny újra értelmezési lehetőséget. Ennek szellemében az identitás nemcsak az elit részéről, „felülről” képződik, hanem a mindennapi interakciókban folyamatosan alakul, kifejeződik a rítusokban, a temetkezési gyakorlatban, a viseletben, a fegyverviselésben, a házassági stratégiákban, a társadalmi kapcsolatokban és a vallás gyakorlásában. Ez a szemlélet új, hatékonyabb elméleti alapot ad a közösségek multidiszciplináris kutatásához, amely bevonva a természettudományokat a genetika, izotóp-kémia, biológiai antropológia, régészet és történettudomány integratív együttműködése révén valósulhat meg.

A genetikai vizsgálatok feltárták, hogy a migráció nem homogén „népek” tömeges mozgását jelenti, hanem összetett, differenciált és sokszor elit-vezérelt folyamatokat (pl. a hun migráció fegyveres elit- vagy klienshálózat-vándorlása; az avarok nagyobb belső-ázsiai eredetű népet jelentő gyors vándorlása). A Kárpát-medencébe érkező csoportok genetikai képe nem volt egységes, mert a vándorlás során más népek is csatlakoztak hozzájuk és aztán keveredtek a helyi lakossággal (pl. langobardok, magyarok).

A genetika legnagyobb hozadéka a közösségek belső szerkezetének feltárása. A rokonsági kapcsolatok közvetlen azonosíthatósága révén a közösség immár nem pusztán történeti narratívákban és anyagi kultúrában megragadható konstrukció, hanem biológiai hálózatként is rekonstruálható. Az egyének élettörténetei, a több generáción átívelő családi kapcsolatok feltárása lehetővé teszi, hogy a társadalomszerveződés szerkezete empirikus alapokon vizsgálhatóvá váljon. Az avar kori rákóczifalvi temető kilenc generáción át rekonstruálható családfája a patrilokalitás és női exogámia rendszerét mutatja. A férfiak helyben maradtak, a nők más közösségekből érkeztek, így a közösségek közötti kohézió alapvetően a női mobilitáson keresztül valósult meg. A házasodási stratégiák (exogámia, levirátus, esetleges poligámia) a család, a vagyon és a hatalom egybentartását szolgálták, és genetikai úton kimutathatók. A közösségek így nem absztrakt „etnikai egységekként”, hanem rokonsági hálózatokra épülő, hierarchikusan szervezett politikai közösségekként ragadhatók meg.

A genetikai adatok és a régészeti kontextus összevetése a társadalmi státusz, az öröklődés és a leszármazás szerepének elemzésében is kiugróan új és jelentős eredményeket hozott. Az avar elit esetében a homogén Y-kromoszómás férfi vonalak és a változatosabb női mtDNS-adatok egyértelműen patrilineáris, rokonsági alapon szerveződő vezetőréteget jeleznek. A hatalom biológiai értelemben is koncentrált volt, és családi keretek között öröklődött. A státusz öröklődése kimutatható: a fegyverrel és díszes övvel eltemetett férfiak az egyenesági leszármazási vonalakból kerültek ki. A politikai döntéshozatal és a státusz tehát dinasztikus jellegű volt. Kimutathatóvá válik, hogy a hatalom birtoklása milyen mértékben kapcsolódott biológiai rokonsághoz, mennyiben volt dinasztikus jellegű, illetve hogyan érvényesült a születési rend a közösségen belüli pozíciók eloszlásában. Ezáltal a politikai döntéshozó elit nem csupán elméleti konstrukcióként, hanem konkrét családi struktúrák mentén is azonosítható.

Fény derült arra is, hogy a kulturálisan egységes csoportok biológiai értelemben különbözőek is lehetnek. Két, azonos anyagi kultúrájú, de eltérő genetikai hátterű avar kori temető (Mödling, Leobersdorf) mögött biológiailag elkülönülő közösségek álltak, amelyek nem keveredtek. Ezek az eredmények megerősítik azt a történeti felismerést, hogy a kora középkori közösségek nem biológiailag homogén „népi” egységek, hanem politikailag szerveződő, dinamikusan formálódó csoportok voltak (pl. angolszász társadalom). A genetikai heterogenitás rámutat arra, hogy az etnicitás nem vérrokonsági kategória, hanem narratívák, lojalitási viszonyok és hatalmi gyakorlatok által konstruált identitásforma.

Összefoglalva a bioarchaeológia nem csupán kiegészíti a régészeti és történeti modelleket, hanem új empirikus alapra helyezi a közösségszerveződés vizsgálatát. A közösség többé nem írható le absztrakt etnikai blokk-ként, hanem rokonsági, politikai és gazdasági kapcsolatokból szövődő, többszintű hálózatként ragadható meg. A genetika, a bioarchaeológia végképp lebontotta a „nép = régészeti kultúra” modellt, elit- és hálózati mozgásként újra értelmezte a migrációt, empirikusan kimutathatóvá tette a patrilineáris hatalmi struktúrákat, feltárta a női mobilitás kulcsszerepét a közösségek közötti kapcsolatokban, lehetővé tette a státusz, öröklődés és politikai döntéshozatal biológiai alapú vizsgálatát. Mindeközben világos korlát is megfogalmazódik: a genetika nem határozza meg az identitást, a nyelvet, a kulturális hovatartozást, hanem azok biológiai hátterét és demográfiai kereteit teszi vizsgálhatóvá, olyan új adatsort szolgáltat, amely a régészeti és történeti értelmezésekkel együtt, multidiszciplináris keretben válik igazán jelentékennyé.