Az elhangzott székfoglaló előadások rövid összefoglalói

Fehér M. István, az MTA rendes tagja: A filozófia tudományossága és a kör kerekdedsége. székfoglaló előadás, 2014. június 5.

A székfoglaló előadás elfogadott felfogása szerint a kutató ezen ünnepélyes alkalommal tudományos tevékenysége egy szegmensének bemutatását állítja előtérbe. Egy akadémiai székfoglaló felfogásom szerint azonban nem csupán a szakmabeliekhez szól, hanem - tekintve, hogy egy tudományos akadémia tagjai a legkülönbözőbb tudományágakat művelő tudósok köréből kerülnek ki, s az Akadémia II. Osztálya maga is számos tudományt egyesít magában - az Akadémia és a tudományos közösség tagjaihoz általában, akiket előadásának a maga módján ugyancsak illendő lehet megszólítania, gondolataiba bevonnia. Ilyenformán nem csupán egy szakmai részletkérdés taglalását lehet helyénvaló célul kitűznie (ami a nem-szakmabelieket eleve kizárja), hanem egyúttal azt is, hogy előadásával széles perspektívát nyisson tudománya egészére, mintegy bemutatva azt a tágabb tudományos közösség tagjai előtt. Valamilyen átfogó kérdés taglalása persze a tudományos szigor és színvonal lazulásának veszélyét hordozza magában - újkori felfogásunk szerint minden valódi tudományos teljesítmény szakteljesítmény, amennyiben konkrét, szűk, behatárolt, specializált területre, valamilyen részletkérdésre vonatkozik, és egyetlen tudós sincs birtokában nemhogy a tudományok teljességének, de saját tudománya egészének sem. Székfoglaló előadásom témaválasztása a jelzett feszültség terében próbálja összekapcsolni a kettőt: a témaválasztás tágasságát - a tudomány és filozófia viszonyára s ezen belül is a filozófia tudományosságára vonatkozó általános, átfogó kérdés taglalását - annak a jól meghatározott részletkérdésnek a vizsgálatával, hogy tudomány és filozófia viszonyának általános, átfogó kérdését a kiemelkedő filozófusok némelyike hogyan látta és ítélte meg. Előadásomban különös figyelmet kívánok szentelni a XX. század kiemelkedő gondolkodója, Martin Heidegger filozófiafelfogásának, a figyelmet tovább szűkítve arra a módra, ahogy e felfogás Heidegger gondolkodásában a húszas évek végén alakot öltött.

Ezen elvi megfontolások alapján a székfoglaló előadás konkrét felépítése a következő. Első lépésben a filozófia önjellemzését - beleértve a szaktudományokhoz való viszonyát - három tézis köré összpontosítva próbálom körvonalazni. Második lépésben ráközelítek a filozófia és a tudományok közti viszonynak - avagy a filozófia tudományokhoz való viszonyának - a kérdésére; utolsó lépésben pedig az előbbiekben kifejtett gondolatok tanulságai alapján egy olyan tágabban vett tudományfogalom körvonalait igyekszem fölvázolni, amely reményeim szerint elfogadható lehet mind filozófusok, mind tudósok számára.

Kovács András, az MTA külső tagja: Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája
székfoglaló előadás, 2011. október 20.

A 19. században még nem találtatott művészettörténész, akinek az érdeklődését ez a sokat szenvedett késő reneszánsz együttes felkelthette volna, a 20. században pedig jóformán kihunyt az érdeklődés az Erdélyi Fejedelemség magyar szempontból szórvánnyá és Nagy Románia emblematikus szülőhelyévé lett, továbbra is szigorúan őrzött katonai támaszpont gyanánt működő egykori fővárosa iránt, melynek így, középkori székesegyházát leszámítva nem is kerülhetett sor alapos kutatására. A Gyulafehérvár iránti érdeklődés az elmúlt két évtizedben, a székesegyház és az érseki palota helyreállításával párhuzamosan élénkült meg.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, melynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római-katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. Az együttes késő reneszánsz arculatát emeleti homlokzatának meglehetősen egységes, eredeti reneszánsz ablaksora, illetve a mai érseki palota kapujának veretdíszes kompozíciója határozza meg. Középkori magja a nyugati udvar keleti és déli szárnyában létrejött korai püspöki palota lehetett, amely a 16. század elején, Várdai Ferenc püspök korában már emeletes épület volt. Két átjáró kötötte a székesegyházhoz, de reprezentatív bejárata az a belső udvarról kiinduló reneszánsz díszlépcső volt, melyet Bornemisza Pál püspök idején, 1556 előtt fejeztek be. 1542 után Izabella és a kis János Zsigmond udvartartása foglalta el a püspöki palotát, melyet 1571-re már jelentősen ki is bővítettek. A következő bővítés során, még a 16. század végén a középső udvar körvonalazásával a palotához kapcsolták a prépost emeletes, késő gótikus palotáját is. A 16-17. századforduló viharaiban lakhatatlan rommá lett épületet Bethlen Gábor fejedelem helyreállíttatta és jelentős mértékben ki is bővíttette. Építkezései mind a mai napig meghatározzák az együttes homlokzatának a képét. Az általa kezdeményezett bővítés a két Rákóczi György fejedelem idején is folytatódott. E 17. századi békekorszak palotájának az építkezéseire, részleteire már írott forrásaink is utalnak, s lehetővé teszik a fejedelmi reprezentációt szolgáló, az északi homlokzat egészét átfogó teremsor valamelyes rekonstrukcióját is. Az 1658-1660 között többször felégetett és kirabolt együttes teljes helyreállítására a fejedelemség korában már nem került sor. Úgy tűnik, hogy a városban ritkán megforduló fejedelmi család inkább a nyugati, részben pedig a középső udvar „olaszfokos palotáinak" a helyreállítására törekedett.
A jelenleg fellelhető építészeti részletek, faragványok, a festett- és stukkódekoráció töredékei, a korszak fejedelmi építkezéseinek más emlékei (Várad, Alvinc, Radnót, Vajdahunyad) által kínált analógiák, továbbá régészeti leletek segítségével ma már felidézhető az egykori fejedelmi palota képe.
Az elmúlt évtizedek romániai kutatási lehetőségeit, sikereit és kudarcait leginkább a gyulafehérvári épületegyüttessel kapcsolatban megfogalmazható, további vizsgálódásra ösztönző megállapítások tükrözik, feltárják és értékelik az erdélyi reneszánsz művészetnek ezt a viszonylag épen fennmaradt, nemcsak a kor rezidenciális építészetének, hanem a fejedelmi udvartartás történetének rekonstruálásában is meghatározó jelentőségű emlékét.

Andreas Oplatka, az MTA külső tagja: A történelem és a szépirodalom metszéspontján. Bánffy Miklós: Erdélyi történet
székfoglaló előadás, 2014. március 6.

A történész épp úgy ismeri az "objektivitás" igen problematikus követelményét, mint a jelenkor krónikása, az újságíró. Problematikus a fogalom azért, mert a múltat a jelenbe nyelvi eszközökkel maradéktalanul megidézni lehetetlen, s mert az, aki a múltról beszél, maga is a szakadatlanul folytatódó történelem valamelyik pontján áll, ami - sok személyes tulajdonságon is túl - meghatározza szemszögét. A teljes tárgyilagosság csupán desideratum, elérhetetlen, és ideális elképzelésként mégis létezik, hiszen mindenki hivatkozik rá, és minden szakmai vita és ítélet is csak úgy lehetséges, hogy feltételezzük: az objektivitásra mint normára való törekvés valamennyiünk célja.
A történettudomány ma már messze van a historizmustól, elavultnak és naivnak tartja azt a hitet, mely szerint az utókornak elmondható, hogy az események "tulajdonképpen hogyan voltak". Számos iskola és számos speciális, egyes résztémákra koncentráló módszer létezik. Segíthet a történésznek, egy apró lépéssel közelebb viheti az "objektív"felismeréshez, ha azt a történelmi igénnyel irt szépirodalmat is figyelembe veszi, ami az általa vizsgált korban keletkezett. Példa lehet erre Bánffy Miklós "Erdélyi történet" című regénytrilógiája, amiben - visszatekintve - egy szemtanú ábrázolja korának társadalmát a Habsburg monarchia utolsó, békében eltöltött évtizedében. A szépíró, légyen akár politikus is, mint Bánffy, feltehetőleg nem tud "többet"mint a mai történész, de esetleg a maga művészi módszereivel a történésznél élesebben képes ábrázolni a kor hangulatát, és figuráinak leírásával érthetőbbé teheti az akkori embereket, akik a történelmet csinálták és elszenvedték.

Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja: Népességi viszonyok a Székelyföldön a 18. század elején
székfoglaló előadás, 2011. szeptember 15.

A 18. század eleje Székelyföld számára a megpróbáltatások időszakát jelentette, hiszen a háborús események és a természeti csapások által leginkább érintett része az Erdélyi Fejedelemségnek éppen ez a vidék volt. A rendkívüli időszak népességi viszonyainak feltárása, a népszámlálási és anyakönyvi adatok hiányában, az 1703-1722 közötti adózási és vagyonfelmérések, valamint a katonai és hűségeskü letételi lajstromok alapján történt. A természeti csapások súlyosságának és a demográfiai mutatókra gyakorolt hatásának felmérésére, az összeírások mellett, a korabeli feljegyzések és egyéb iratok szolgáltak.
A bécsi udvar által elrendelt összeírások és vagyonfelmérések révén, a Székelyföldön 1703-ban 23 285 adózó családot vettek nyilvántartásba. Húsz évvel később, 1722-ben 21 993-at. Tekintetbe véve az összeírásokból kimaradtakat - nemeseket és tisztviselőket, egyházi személyeket, a nincsteleneket, de más személyeket is - az összlétszám az adózók számánál 10-15%-kal magasabb volt, 1703-ban elérte 27 387 családot, 1722-ben pedig a 25 135-öt.
Az utóbbi két adat összevetéséből kitűnik, hogy 1722-ben a lakosság száma érezhetően alacsonyabb volt a húsz évvel korábbinál. Ennek oka az évszázad viszonylatában is rendkívülinek tekintett 1717-1719. évi pestis és a kedvezőtlen időjárás. Az egyszerre fellépett természeti csapások nem megtizedelték, hanem megfelezték Székelyföld lakosságát. Az 1719. év végi jelentések alapján Erdély vesztesége 1700180 ezer fő volt, amelyből a Székelyföldre 61 ezer fő esett (Csíkban 12 600, Háromszéken 18 300, Marosszéken 10 000, Udvarhelyszéken 10 500, Aranyosszéken 600 személy).
A 18. századra vonatkozóan a történeti demográfia kutatói egy családra általában öt személyt számítanak. Ezt a gyakorlatot követve a székelyföldi lakosság összlétszámát megállapítani egyszerű számművelet kérdése. A jelen esetben azonban az csak a rendkívüli csapásoktól még mentes 1703. évre alkalmazható. A levéltári források és a korabeli krónikák adatai meggyőzőek arra vonatkozóan, hogy az 1721-1722. évi összeírás esetében a családösszetételre vonatkozó ötös szorzó nem alkalmazható, mivel a szárazság és a pestis nemcsak megritkította a családok számát, hanem a nagyarányú kiskorú és idős személy elhunytával érezhetően lecsökkentette (3,2-3,5 személyre) a családtagok számát. Következésképpen, az 1721-1722. évi összeíráskor a Székelyföld lakossága a feltételezett 145 ezer helyett 90 ezer fő volt csupán. A következő évtizedekben, a békésnek tekinthető időszak idején, a közegészségi állapotok javulásának köszönhetően is, a népszaporulat a Székelyföldön folytonossá vált. Közel félévszázad után, 1767-ben, a régió lakossága 37 070 családra, vagyis mintegy 185 350 főre emelkedett.
A szárazság és a pestis sújtotta vidék lakossága létfenntartása érdekében, élelméből kifogyva, jelentős számban keresett megélhetési lehetőséget máshol: nyugatra a vármegyék és Magyarország felé eső részeken, keletre a Kárpátokon túl, a román vajdaságokban, főként Moldovában. A járvány megszűntével az elvándoroltak egy része visszatért lakhelyére, mivel a megélhetés feltételeket az ősi otthon biztosította számukra. A visszatértek a nemesek mellett, többnyire a szabad rendű székelyek (a lófők és a gyalogok) soraiból kerültek ki, hiszen 1721-1722-ben a pusztatelkek száma náluk lett a legalacsonyabb. A visszaköltözöttek mellett pedig megjelent a máshonnan származó új munkaerő, amely fokozatosan elfoglalta és művelés alá vette a jobbágy pusztatelkeket. Ennek a folyamatnak pedig etnikai kihatásai is voltak, mivel lendületet vett a román ajkú lakosság számbeli növekedése.

Röttgers, Kurt, az MTA tiszteleti tagja: A kommunikatív szöveg szociálfilozófiája mint egy etikai keretrendszer
székfoglaló előadás, 2011. október 13.

Általánosan elfogadott vélekedés, hogy bármely szociálfilozófia (társadalombölcselet) keretrendszerét az etika teremti meg. Ahhoz, hogy kritikusan megvizsgálhassuk, hogy egy adott társadalom jól megalapozott, szilárd elvekre épül, szükségünk van egy normatív keretre, amelyet hagyományosan az etika ad. Nem célom megcáfolni ezt a meggyőződést, csupán egy kiegészítő nézőpontot kívánok nyújtani a szociálfilozófia és az etika közötti kapcsolatról. A szociálfilozófia elköteleződésének a normativitáshoz történelmi előzményei vannak. Egyfelől egy értékítéletektől mentes tudományos szociológia alakult ki, másfelől létrejött egy független szociálfilozófia, mindkettő egy időben a gyakorlati filozófia hagyományaiból emelkedett ki. Az ún. kommunikatív szöveg szociálfilozófiai koncepciója kerüli mind a liberális és individuális eszméket, mind a kollektivisztikus és holisztikus elgondolásokat, és nem is igyekszik kompromisszumot teremteni közöttük. Ehelyett arra a meggyőződésre épül, hogy a "társas" ezen eszmék közötti közvetítésre vonatkozó folyamat. Megvizsgáljuk, milyen szerepet tölthet be az etika ebben az értelmezési keretben.

Várdy Béla, az MTA külső tagja: A GULÁG-kutatás helyzete az Egyesült Államokban és az angol nyelvű világban
székfoglaló előadás, 2011. május 17.

A huszadik század kétségtelenül az emberiség legvéresebb évszázada volt. A második évezred utolsó száz évében ugyanis több embert pusztított el az államilag kontrollált és szervezett erőszak, mint az azt megelőző évezredek összességében. A múlt évszázadban emberek tízmilliói szenvedtek és haltak meg különböző megváltó eszmékként hirdetett ideológiák áldozataiként. Ezen ideológiák legvéresebbjei közé tartoztak a rasszizmusba torkolló vad nacionalizmus, a bolsevista köpenybe burkolt kommunizmus, a fasizmus és nácizmus nevek alatt szereplő nemzetiszocializmus, valamint a század végén előretörő fundamentalista iszlám (Bush elnök szavaival: „muzulmán fasizmus"). Ezek az ideológiák, illetve „világmegváltó eszmék" különböző válfajai egymással versengve gyötörték, kínozták és pusztították a huszadik század emberét.
A nagy emberirtások között kétségtelenül a legismertebb a Hitler által véghezvitt zsidó holokauszt, mely mintegy hatmillió zsidónak mondott egyént - köztük több százezer magyart - irtott ki a náci haláltáborok egyikében. Ez a megtervezett és nagy precizitással kivitelezett zsidóirtás annyira közismert, hogy ma már része az átlagember köztudatának szinte mindenütt a világban.
Sajnos ez nem vonatkozik a Gulagként ismert másik nagy emberirtásra, melynek léte csak mostanában kezd részévé válni a fent jelzett köztudatnak. A hazai Gulag-kutató, Stark Tamás írja néhány évvel ezelőtt megjelent tanulmányában, hogy részt vett egy „GULAG - Mítosz és Valóság" című konferencián, ahol akadtak olyan hozzászólók is, akik „még a GULAG létezését is megkérdőjelezték". Ez részben a korabeli nyugati értelmiségiek Sztálin-imádatának, részben a második világháborút követő hidegháborúnak az eredménye.
A holokauszt egyedi jelenség volt. Ez a tömeges emberirtás volt a történelemben az egyetlen olyan esemény, amelyben egy politikai rendszer vezetői elhatározták, hogy minden zsidó származású egyént kiirtanak. A szovjet Gulagban kétségtelenül több ember pusztult el, mint a holokausztban. Azonban a Gulag kivitelezői soha nem hoztak oly döntéseket, melyek alapján egy bizonyos faji, nemzeti vagy vallási csoport minden tagját ki akarták volna irtani. A Gulag esetében nem számított, ki az illető, mi a nemzetisége, illetve mi a vallása. Ott mindenkit kihasználtak, agyongyötörtek és kiirtottak, aki akármilyen formában konfliktusba vagy csak egyszerűen kapcsolatba került a politikai hatalom uraival. És ez még a bolsevik rendszer alapítóira, vezetőire és Sztálin gyilkos terveinek kivitelezőire is vonatkozott.
Míg a második világháborút követően a nyugati világ (beleértve Amerikát) egyetemeinek, kutatóintézeteinek és múzeumainak tucatjai foglalkoztak és foglalkoznak a holokauszt borzalmaival, ez nem vonatkozik az átlagpolgár által alig ismert Gulagra. Észak-Amerikában például nincs egyetlenegy tudományos intézmény sem, amely Gulag-kutatást folytatna. Tehát az amerikai Gulag-kutatás csak egyes szakemberek munkái alapján összegezhető.
Az amerikai Gulag-kutatás két kulcsembere Robert Conquest (sz. 1917), valamint a nála fél évszázaddal fiatalabb Anne Applebaum (sz. 1964). Alexander Szolzsenyicin 1973-ban megjelent A GULAG szigetvilág című munkáján kívül főleg ennek a két szakembernek a munkái emelték ki a szovjet Gulag-rendszert az ismeretlenség homályából.
Rajtuk kívül még ott vannak olyan kutatók, mint Norman Naimark, Stephen Cohen, Tymothy Snyder, valamint a magyar születésű Paul Hollander. Ugyancsak ott van néhány más nemzetiségű szakember is, akinek munkássága főleg Amerikában angol nyelven megjelent írásai alapján vált ismertté (Avraham Shifrin, Colin Thubron, Nanci Adler, Oleg V. Khlevniuk, Tim Tzouliadis stb.). Sajnos ezek közül szinte egyik sem foglalkozik a Gulag magyar áldozataival (Applebaum is csak néhány sor erejéig). Mindebből főleg azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ha mi, magyarok nem írjuk meg a magyarság Gulag-élményeit, ha mi nem szórjuk szét a világban ennek a borzasztó tapasztalatnak a tudatát, akkor ez az élmény éppúgy elenyészik, mint maguk az egykori Gulag-rabszolgatáborok.
Éppen e fenyegető elenyészésnek a meggátolása volt a célunk, amikor feleségemmel együtt a Gulagot tettük meg kutatásunk célpontjának, mely témában eddig két könyvet publikáltunk: Magyarok a GULAG rabszolgatáboraiban (2007; 2010) és Stalin's Gulag: The Hungarian Experience (2007).

Bálint Csanád, az MTA rendes tagja: Mi az avar?
székfoglaló előadás, 2011. április 14.

Az előadás mindenekelőtt arra hívta föl a figyelmet, hogy az egyes népek karakterisztikumát az európai történetírás megszületésének pillanata óta kétféleképpen közelítik meg: az egyik bizonyos jegyekben véli azt megragadhatónak (nyelv, vallás, fegyverzet, ruházat), míg a másik a kulturális azonosság kifejez(őd)ésében, ami részben egyéni sorsok alakulásán és nem kis mértékben egyéni vállaláson is múlhatik. (A modern tudományosság egyértelműen az utóbbiakat tartja döntőnek.) Történeti korok esetében e kérdés csak az írásos források és a régészet segítségével közelíthető meg, figyelembe véve azok korlátait. Ennek ellenére foglalkozni kell vele, az avarok esetében a Közép-Európa kora középkori történetében és kultúrájában harmadfél évszázadon át játszott meghatározó szerepük miatt, és mert az Avar kaganátus politikai megsemmisülését csak egy szűk évszázad választja el a magyar honfoglalástól. Az avarokat a bizánci és nyugati források - a leegyszerűsítő látásmódjuk miatt - homogén népként láttatják, holott az 568-as honfoglalásuk előtt az Alföldön uralkodó (keleti germán eredetű) gepidák továbbélését írásos és tárgyi adatok bizonyítják, ezen kívül számolni kell a pannoniai romanizált lakosság továbbélésével és a Balkánról betelepítettekkel, a Dunántúlon visszamaradt langobárdokkal, a szlávoknak mindhárom ágához tartozó csoportokkal és a Kelet felől hozzájuk csapódott népcsoportokkal. Mindez a régészeti hagyatékkal közvetlen összefüggésbe több okból nem hozható, de a kulturálisan különösen színes 7. sz-i, általánosan „avarnak" nevezett, ill. tartható leletanyagon belül valóban el lehet különíteni - csak éppen pontosan nem azonosítani - germán, későantik, szláv leletcsoportokat. (Ezért helytálló „avarkori" - és nem „avar" - temetőkről és telepekről beszélni.) Nagyon figyelemreméltó, hogy mindez a 8. sz-ra teljesen eltűnik s egy uniformizált anyagi kultúra képe áll előttünk. Ami az avarok nyelvét illeti, a nyelvtudomány csak annyiban tud hozzászólni az „avar" fogalom meghatározásához, hogy - noha a nyelvüket egyáltalán nem ismerjük - egyetlen, de viszonylag 8. sz-i feliratnak köszönhetően annak a - szintén megfejt(het)etlen - kelet-európai rovásírásos feliratokkal való közelebbi, és a jólismert belső-ázsiai feliratokkal való távolabbi rokonsága alapján megállapítható: a szarvasi felirat készítője igen nagy valószínűséggel a törökség nyugati ágához tartozó népcsoportok valamelyikéből származott. Az igen nagyszámú 6-8. sz-i anthropológiai anyag egyértelműen túlnyomórészt europid populációk jelenlétét mutatja; a genetikai vizsgálatok még éppen csak elkezdődtek. Az Avar kaganátuson belül sokféle identitás és csoporthoz tartozás élt egymás mellett, melyek nem föltétlenül ethnikaiak voltak, mert lehettek kulturálisan vagy szociálisan meghatározottak is. Bár vitathatatlanul volt egy „avar" viselő nép (a belső- vagy közép-ázsiai eredetéről 200 éve folyik vita), nagyon sok más is csapódhatott hozzájuk, ill. került uralmuk alá. Ezért az valójában egy gyűjtőnévnek tekintendő; pontosan csak egy politikai alakulatot jelez, s így e név használata „kívülről" és leegyszerűsítetten nézve (volt) kifogástalan. „Belül" számos, ismeretlen faktorból (ethnikai, társadalmi hovatartozás, tárgyi és szellemi kultúra) áll, melyek metszéspontjában található az „avar, mint olyan" - valójában annak sokféle komponensei azok, amiket érdemes és érdekes kutatnunk.

Borhy László, az MTA levelező tagja: Brigetio - Egy pannoniai határváros társadalma és kultúrája
székfoglaló előadás, 2013. december 5.

Az ókori Brigetio (ma: Komárom/Szőny) a Római Birodalom Pannoniában húzódó dunai határvonala mentén elhelyezkedő négy olyan, nagy kiterjedésű településrendszer egyike volt, amely egyaránt rendelkezett legiotáborral (castra legionis) és az azt körülvevő, városias jellegű táborvárossal (canabae), valamint a romanizált bennszülött lakosság által lakott, idővel városi rangra emelt polgárvárossal (municipium, majd colonia). Szemben Aquincummal (ma: Budapest-Óbuda) és Carnuntummal (ma: Bad Deutsch-Altenburg és Petronell, Ausztria), illetve részben Vindobonával (ma: Bécs, Ausztria), amelyek területén már a 18. és a 19. században intenzív és azóta is folyamatosnak mondható régészeti kutatások kezdődtek, Brigetio, jóllehet neve Marsigli hadmérnök 17. század végi felmérései, illetve az innen előkerült feliratok és műtárgyak révén ismertté vált a nemzetközi ókortudományban, viszonylag rövid kutatástörténetre tekinthet vissza. A 20. század végéig az újra és újra megszakadó régészeti feltárások elsősorban a katonai táborra, a táborvárosra és a közelükben elhelyezkedő temetőkre irányultak, magáról a polgárvárosról a feltárások 1992-es megindulásáig viszonylag keveset tudtunk.
Brigetio a Vág dunai torkolatával szemben, stratégiai szempontból is kiemelkedő fekvésénél fogva fontos szerepet játszott a római uralom pannoniai megszilárdításában. A túlparton, a mai révkomáromi Öregvár területén helyezkedhetett el az őslakos Azalus törzs fejedelmi központja (oppidum), amelynek a Flavius-korban egy praefectus civitatis Azaliorum kinevezésével történő római ellenőrzés alá helyezése elengedhetetlen volt az egész tartomány pacifikálása szempontjából. Brigetio határ menti fekvése révén a császárkor folyamán időről időre fontos szerephez jutott: a markomann háborúk idején támadások célpontjává vált, és a Dunától északra fekvő Barbaricum irányába indított római hadjáratok kiindulópontja lett, ahonnan a markomannok/kvádok ellen sikeresen hadakozó hadvezérek némelyike egészen a császári trónig emelkedhetett.
Az előadásban megkíséreljük összefoglalni mindazt, amit Brigetióról a nagy elődök, Alföldi András, Radnóti Aladár, Barkóczi László és Mócsy András munkássága nyomán a feliratos emlékek, a történeti források elemzése révén és a régészeti feltárások eredményeképpen tudunk. A mintegy 270 felirat alapján kirajzolódik a Brigetio területén állomásozó katonai egységek, közülük is első sorban a Kr. u. 2. század elejétől az antikvitás végéig itt található legio I Adiutrix története, és megismerhetjük az egyszerű vagy leszerelt katonától (miles vagy veteranus legionis) a tiszteken (pl. centurio, primus pilus stb.) át a legioparancsnokig (praefectus legionis Augusti agens vices legati) bezárólag a hadsereg hierarchiáját. Ugyanez vonatkozik a feliratos emlékek alapján a településrendszer vallási életére, közigazgatás-történetére és ismert középületeire (templomok, szentélyek, amphitheatrum[ok?]). Megismerhetjük a lakosság összetételét, és képet alkothatunk - főleg a Kr. u. 3. században - nemcsak a Római Birodalom más tartományaiból, Galliától Cappadociáig, hanem Pannonia provincia egyéb városaiból (pl. Aquincum, Sala, Savaria, Siscia) Brigetióba áramló, ott letelepedő és a város gazdasági és politikai életében is részt vállaló népesség etnikai összetételéről (görögök, szírek, zsidók).
Mindez összhangba hozható az 1992-ben megindult régészeti feltárások leleteivel, amelyek egyrészt a színvonalas helyi fazekasság, a helyi igényeket kielégítő fém- és üvegművesség és egyéb iparágak meglétét és működését bizonyítják, másrészt pedig Brigetio kiterjedt kapcsolatrendszerére utalnak. Nemcsak a luxus- és importkerámia jutott el a Római Birodalom távoli provinciáiból (Africa, Gallia, Germania, Italia) - egy felirat bizonyítékaképpen minden bizonnyal dunai hajóúton - Brigetióba, hanem a római életmóddal járó, a rendszeres anyagi juttatásban részesített katonaság által igényelt élelmiszerek is (halszósz, fekete és zöld olajbogyó, osztriga, keleti gyümölcsök, vám- és illetékmentesen szállított bor a katonai kórház számára). Ezek brigetiói megléte nemcsak a szállításukra szolgáló, gyártási helyük és funkciójuk szempontjából jól meghatározható amphora- és hordóleletek révén bizonyítható, hanem mineralizálódótt gyümölcsök (pl. datolya, olajbogyó) régészeti leletei formájában is megfogható.
A Római Birodalom északkeleti határvidékén fekvő provinciális kisváros nem nélkülözte a „római" vagy „rómaias" életvitel külsőségeit: az insula-rendszert felmutató, észak-déli tájolású, tervezett szerkezetű város utcáit a település virágkorában (Severus-kor) kőlapokkal burkolták, városi ranghoz méltó középületeket (pl. amphitheatrum) kapott, a lakó- és gazdasági traktusokkal, továbbá kerttel egyaránt rendelkező házakat vályog helyett kőből építették újjá, és szennyvízelvezető csatornával, valamint padlófűtéssel látták el. A házakat a feltárt leletek tanúbizonysága szerint a Kr. u. 3. század első harmadában Pannoniában korábban ismeretlen és szokatlanul magas színvonalú falfestményekkel díszítették. Ezeknek a görög és római források, valamint az ikonográfiai párhuzamok elemzése révén elvégzett értelmezése során kiderült, hogy a falfestmények megrendelői, a háztulajdonosok részben mély asztrológiai ismeretekkel rendelkező, részben pedig lakókörnyezetükben legalább a falfestészet eszközeivel megjelenített luxust igénylő, művelt személyek voltak.
Az írott források, a feliratos emlékek és a régészeti leletek elemzésének egymással összhangban álló eredményei alapján elmondható, hogy Brigetio, a határ menti provinciális kisváros társadalma és kultúrája egyaránt ízig-vérig „római" volt, amely nem nélkülözte az egész Római Birodalmat behálózó gazdasági, kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat, és az etnikai sokszínűség volt rá jellemző.

Frank Tibor, az MTA levelező tagja: Az Egyesült Államok és a németországi nácitlanítás a II. világháború után
székfoglaló előadás, 2013. október 17.

Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és kormányzata a II. világháború minden fordulatában világossá tette, hogy „Hitlernek és a náciknak a háború után el kell tűnniük, méghozzá a porosz katonai klikkel együtt". 1943. december 24-én az elnök kifejtette, hogy a német népnek „egyszer s mindenkorra meg kell szabadulnia a nácizmustól és a porosz militarizmustól és attól a fantasztikus és romboló eszmétől, hogy ők testesítik meg a 'felsőbbrendű fajt'". Az Egyesült Államok részt vállalt mind a Japán, mind pedig a náci Németország elleni háborúban, és hadseregével elhatolt egészen Torgauig, ahol az amerikaiak az Elba folyónál először találkoztak a szovjet hadsereggel (1945. április 25.). S noha a Roosevelt-adminisztráció zavart és bizonytalan módon látott hozzá a háború utáni tervezéshez, az Egyesült Államok meghatározó szerepet vállalt a legmagasabb szintű nemzetközi politikai tanácskozásokon (Teherán 1943, Jalta 1945, Potsdam 1945), ahol többek között eldőlt a II. világháború utáni Németország sorsa. Potsdamban a nagyhatalmak egyetértettek abban, hogy „a német nevelést olyan módon fogják ellenőrizni, hogy minden náci és militarista elvet teljesen megsemmisítsenek, és lehetővé tegyék a demokratikus eszmék sikeres kifejlődését". Az Egyesült Államok részt vett a náci háborús főbűnösök nürnbergi perében (1945-46), elindította a Marshall-programot (1947), légierejével megvédte Nyugat-Berlint a szovjet kisajátítási törekvésektől (1948-49).
Mindezen politikai, katonai és gazdasági erőfeszítések mellett az Egyesült Államok elszántan küzdött a német közgondolkodás, a nácizmustól fertőzött közszellem demokratikus átalakításáért. Az amerikai programok készítői általában tisztában voltak vele, hogy Németország és a német kultúra, a német irodalom és zene, a német természet- és társadalomtudomány Hitler előtt a világ élvonalát jelentette, s hogy rekonstrukciója a szellemi élet globális (s így amerikai) érdeke. Ennek érdekében rendkívüli erőfeszítéseket tettek Németország amerikai megszállásának „filozófiai", „pszichológiai", gondolati előkészítése végett, amelynek tengelyében a némiképpen meghatározatlan tartalmú reeducation [átnevelés] szó állt. Ez ott és akkor a német társadalom egészének szánt terv, békés elképzelés volt. A háború vége előtt a németországi „átnevelés" terve az amerikai külügyminisztérium kezébe került. 1945 májusában Archibald MacLeish külügyi államtitkár, civilben igen jelentős, modernista költő, író és a Kongresszusi Könyvtár igazgatója, létrehozott egy tanácsadó bizottságot a német „átnevelés" ügyében, majd 1946 nyarán megszületett a külügyminisztérumot, a hadügyminisztériumot s a tengerészetet koordináló bizottság a németországi „átnevelés" koordinálására. Archibald MacLeish javaslatára a külügyminisztérium kompetens „nevelőkből" álló bizottság összeállítását javasolta, s ezt Grayson N. Kefauver, a korszak legfontosabb nevelési szakembere, a fiatalon elhunyt professzor is támogatta.
Az előkészületekben befolyásos emigráns német írók is komoly szerepet játszottak, így Thomas Mann, Lion Feuchtwanger, Emil Ludwig, Alfred Döblin és Bruno Frank. Az emigráns írók véleménye megoszlott: a háborús időszak legfontosabb hírszerző ügynökségének, az OSS-nek (Office of Strategic Services) jelentése szerint egyesek bosszúra éhes kirohanásokat hangoztattak. Thomas Mann 1945. április-májusában olvasott először a német koncentrációs táborokról, és amit megtudott, undorral és haraggal töltötte el. „Deutschland heute dasteht als Abscheu der Menschheit und Beispiel des Bösen" [Németországot ma az emberiség megvetése sújtja, a gonosz példája lett] - írta a német koncentrációs táborokról írott esszéjében, a Frankfurter Presse hasábjain 1945. május 10-én. Hozzátette: „Az emberiség iszonyodik Németországtól." Feuchtwanger „hárommillió náci elfogására, munkatáborba küldésére, illetve kivégzésére buzdította" az amerikaiakat. Bruno Frank „egy nemzedéknyi időre igényelt [amerikai] megszálló csapatokat mint a béke egyedüli biztosítékát". Alfred Döblin egyenesen úgy látta, hogy „a németek nevelése szinte reménytelen, mert a hivatásos osztály többsége náci".
Hamar megszülettek az első hivatalos „átnevelési" instrukciók, az ún. SHAEF kézikönyvek, a Supreme Headquarters Allied Expeditionary Forces segédletei. Ezek megtervezték a nemzetiszocialista befolyás eltávolítását a német tanári segédkönyvekből és a tananyagból. Fontosnak tartották, hogy az új tankönyveket maguk a németországi németek írják meg, s ne a megszálló hatalmak szakemberei vagy az egykori német menekültek. Az amerikai megszállás - sok amerikai és még több német vita közepette - elindította az iskolák és a nevelésügy nácitlanítását. A németországi amerikai katonai kormányzat szinte teljes mértékben tudatlannak bizonyult a kezdeti „nevelési" politika tekintetében.
Az előadás részletezi az „átnevelési" program kialakítását, eredményeit és kudarcait. Tárgyalja az angol nyelv tanításának német tapasztalatait, Hollywood hatását a német ifjúságra, a zónákra osztott, majd egyre határozottabban megfelezett Németország (és Ausztria) egymástól egyre inkább eltérő fejlődési irányait.
Részletesen foglalkozik az előadás a Rockefeller Foundation erőfeszítésével a német szellemi élet, a német kulturális intézmények és a meghatározó német személyiségek háború utáni helyzetével. Az előadásnak ez a része eddig ismeretlen, publikálatlan, általam feltárt Rockefeller-levéltári források alapján először, részletesen mutatja be a háború utáni német intellektuális helyzetet, a szellemi romokat és az újjáépítés kezdeteit. Kiemelkedő szerepet játszott e tekintetben Robert J. Havighurst és A. R. Mann németországi feltáró útja. Az előadás bemutatja Havighurst legfontosabb, 1947. évi németországi interjúit a német tudomány legjelentősebb alakjaival (mint a Nobel-díjas Adolph Butenandt, Otto Hahn, Werner Heisenberg, Max von Laue, Otto Warburg), illetve Helmuth von Glasenapp-pal, a nagy indológussal és vallástörténésszel, valamint a Német Szövetségi Köztársaság jövendő első elnökével, Theodor Heuss-szal.
Különleges, magyar vonatkozása ennek a fontos amerikai-német történetnek Theodore von Kármán (Kármán Tódor) szerepe. A nagy magyar-amerikai aviatikus, a Caltech professzora és később az AGARD légügyi főnöke mint németországi professzorból lett amerikai tudós komoly és nálunk ismeretlen szerepet játszott a német tudományosság állapotának felmérése és a német tudomány rekonstruálása terén.
Az előadás végezetül érinti azokat a társadalmi és szociálpszichológiai különbségeket, amelyek a nácitlanításon átesett valamikori Német Szövetségi Köztársaság (BRD) és az attól érintetlen maradt egykori Német Demokratikus Köztársaság (DDR) fizikai és szellemi térségei között a mai napig kimutathatóak.

Gyáni Gábor, az MTA levelező tagja: Történelmi esemény és struktúra: kapcsolatuk ellentmondásossága
székfoglaló előadás, 2011. január 31.

Vízválasztó volt a múltban, vízválasztó ma is, hogy mi a történész vizsgálatának a tárgya és mi annak fogalmi alapja, az esemény vagy a struktúra. A történetírás hagyományosan a múltbeli eseményeket beszéli el. A 20. században azonban az Annales történészei meghonosították a struktúra-történetírást. Esemény és struktúra különbözősége, Fernand Braudel szerint, az időtartam eltérésével függ össze: az esemény rövid idejű történés, a struktúra a hosszú időtartam tartományában létezik. Ez a felfogás máig dogmaként hat. Reinhart Koselleck történetfilozófus azonban a tapasztalat fogalmával is operál, mondván: a kronologikus idő rendje szerint zajló esemény közvetlenül átélhető, a struktúra ellenben csak nemzedéki tapasztalatként mutatkozhat meg. Később azzal egészíti ki ezt, hogy az eseményt rendszerint elbeszéljük, a struktúrát viszont többnyire leírjuk, vagyis elemezzük.
Kérdés azonban, mi voltaképpen maga az esemény. Raymond Aron állítja, az esemény nem ragadható meg egyes-egyedül a neki megfelelő tapasztalat alapján. Nincs ugyanis szerinte elemi esemény, kizárólag eseményszekvenciák léteznek. Ha nincs elemi, tehát atomi esemény, nem lehet közvetlenül átélni valamely eseményt. S mennyire válik el vajon élesen egymástól esemény és struktúra és miben határozható meg kapcsolatuk lényege? William H. Sewell, Jr. esemény koncepcióját felelevenítve kijelenthető: a történelmi esemény a történések olyan szerteágazó, időben elhúzódó szekvenciája, amely a struktúrák tartós átalakulását idézi elő. Ezt az eseményt a kortársak, a történelmi ágensek is már jelentősséggel ruházzák fel. Az esemény ilyenformán nem pontszerű történés, hanem a történések hosszabb lefolyású sora, amely a konceptualizáció folyamatában, annak végső eredményeként nyeri el későbbi történelmi jelentését. A tézis bizonyításához két esettanulmány szolgál: a Bastille bevételének mint történelmi eseménynek (július 14.), valamint az 1848. március 15-i pesti forradalomnak az elemzése az előbb megadott szempontok szerint.

Orosz István, az MTA rendes tagja: Parlagoló földművelés az Alföldön
székfoglaló előadás, 2014. április 10.

A székfoglaló az 1715-évi országos adóösszeírás alapján azt vizsgálja milyen mértékben terjedt el a parlagoló, vagy talajváltó gazdálkodás az Alföldön. Vizsgálatai a mintegy százezer négyzetkilométer területű Alföld Szerémség, Temes, Torontál nélküli mintegy 56 ezer négyzetkilométeres belső területére terjedtek ki. Megállapításaiban abból indult ki, hogy ez a határhasználati forma nem tekinthető őskori „kövületnek", mert Nyugat-Európában is voltak nyomai a 18. században is, Kelet-Európában pedig, főleg a Dél-orosz sztyeppén széles körűen elterjedt. A parlagolás szakmai műszó így a latin nyelvű összeírásban (szemben a nyomásos rendszerek latin műszavával a calcatura-val, campus-sal) csak körülírással lehetett meghatározni mely településeken élt még a parlagos határhasználat. Ezt a szerző 107 település esetében tudta bizonyossággal megállapítani. Az Alföld négy nagy körzetében volt elterjedt a parlagolás. A Dél-Alföldön: Csongrád, Békés és Csanád megye minden települése (Szegeddel együtt) parlagoló rendszerű volt. Hozzájuk csatlakozott Arad város és néhány Arad és Zaránd megyei település. Az Alföld észak-keleti részén valamennyi hajdú és nagykun város, valamint Debrecen ugyancsak e rendszer szerint gazdálkodott, de hozzájuk kapcsolódott több Bihar és Külső-Szolnok megyei falu és mezőváros is. A harmadik körzetet Pest megyében Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét óriási, csaknem a fél megyét felölelő határa alkották, Dunapatajjal és Pest városával, a negyediket Heves és Borsod megyéknek az Északi-középhegység déli lejtői előtti települések. Együttes területük csaknem 17 ezer négyzetkilométer volt, ami a vizsgált alföldi körzet 30,27%-át alkotta.
Kontinuitást mutatott ki az előadó a 15- században még más magyarországi tájak és az Alföld parlagoló rendszere között és arra is utalt, hogy a 18. század folyamán számos új telepítésű alföldi falu és mezőváros (Békéscsaba, Szentes, Gyoma, Orosháza, Mezőberény, Nyíregyháza stb.) hasonló módon gazdálkodott. Ugyanakkor az államhatalom és a földesurak nyomására több település is áttért az ugaros gazdálkodásra, különösen Hevesben és Borsodban. Magyarázatot talált az előadó a rendszer széles körű elterjedésére is a tágas határban és a népesség alacsony számában. Megállapította, hogy a külterjes állattartásra épülő gazdálkodásnak adekvát formája a parlagolás volt. A rendszer felszámolása ellen a gazdagabb mezővárosok úgy védekeztek, hogy nem tértek át ugyan az ugaros rendszerre, de határuk egy részét, hogy megnyugtassák az állami tisztviselőket, ugarnak nevezték, bár ott továbbra is parlagoltak, kialakították a határ (Thünen körökre hasonlító) övszerű rendszerét a belső legelővel, szántóföldi övezettel, szállásföldekkel és külső legelőkkel.
Végső konklúzióként az előadó azt vonta le, hogy a parlagolás adott feltételek között racionális gazdálkodási forma, a modern mezőgazdaság kialakításához nem kellett tagosítani, az új növények (kukorica, lóhere, lucerna, dohány) elterjedése sokkal könnyebben megoldható volt, mint az ugaros rendszerben, s egyszerűbb volt a gyeplegelők karbantartása is. A parlagolás évszázadokon keresztül az Alföld jelentős területeinek meghatározó gazdálkodási rendszere volt, érdemes arra, hogy e fontos tájegység becsülendő sajátosságai között tartsuk nyilván.

Romsics Ignác, az MTA rendes tagja: A magyar történetírás gleichschaltolása, 1945-1949
székfoglaló előadás, 2011. március 17.

A szaktudományos magyar történetírás a 19. század utolsó harmadában alakult ki. Bár az Osztrák-Magyar Monarchia és ezen belül a történelmi Magyarország felbomlása a szellemi életben is új helyzetet teremtett, a történetírás lényegében a két világháború között is lépést tartott a nyugat-európai tendenciákkal. 1945 után viszont gyökeres átalakulás és nagymérvű színvonalcsökkenés következett be. Az ország szovjetizálásának keretében a történetírást is gleichschaltolták. A Kosáry Domokos és munkatársai által összeállított új, demokratikus szellemű tankönyvekre a részben Moszkvából hazatért és hazai baloldali literátorokkal kiegészült kommunista történész csoport már 1946-ban össztüzet zúdított. 1948-ban az 1948-49-es forradalom szabadságharc értelmezése körül kulmináltak a viták. Ugyanebben az évben jött létre a Magyar Munkásmozgalmi Intézet, a későbbi Pártörténeti Intézet elődje, amely a hazai munkásmozgalom, ezen belül a Tanácsköztársaság és a két világháború közötti illegális kommunista mozgalom dicsőítését kapta feladatul.
A döntő lépésekre 1949-ben került sor. Az 1867-ben létrejött Magyar Történelmi Társulat 1949. február 25-ei ülésén teljes vezetőcsere következett be. Az elnöki székben Eckhart Ferencet Andics Erzsébet, a főtitkári pozícióban Benda Kálmánt Vígh Károly váltotta fel. A hierarchia csúcsára „díszelnökként" Révai József került. A Történelmi Társulaton belüli hatalomátvétellel egyidejűleg kicserélődött a történészek vezető folyóiratának, az ugyancsak 1867-től megjelenő Századoknak a szerkesztősége is. A folyóirat főszerkesztője ugyancsak Andics Erzsébet, felelős szerkesztője Elekes Lajos, szerkesztőségi titkára pedig Hanák Péter lett.
1949. szeptember 13-án „átszervezték" a Teleki Intézet részeként 1941-ben létrehozott Történettudományi Intézetet. Az „átszervezés" keretében Kosáry Domokos igazgatót, Benda Kálmán igazgatóhelyettest és négy közvetlen munkatársukat elbocsátották. Másokat megfélemlítettek és önkritikára kényszerítettek. Az Intézet új igazgatója Molnár Erik, helyettese pedig Pach Zsigmond Pál lett. Az intézet szakfolyóiratát, a Revue d'histoire comparée-t megszüntették.
A Történettudományi Intézet gleichschaltolásával párhuzamosan zajlott a Magyar Tudományos Akadémián belüli hatalomátvétel. Ennek keretében 17 történész akadémikust degradáltak „tanácskozó taggá", vagyis zártak ki. Közéjük tartozott Domanovszky Sándor, Hajnal István, Kerényi Károly, Mályusz Elemér, Szabó István, Váczy Péter és Wellmann Imre.
A régi professzori kar megtizedelése és az új, felkészületlen „káderek" beözönlése a felsőoktatásba és a kutatóintézetekbe drasztikus mértékű színvonalcsökkenés vont maga után. A szakma mélyrepülése - ahogy az egész szellemi életé is - az 1950-es évek végéig tartott, s a lassú regenerálódás csak az 1960-as években vette kezdetét.

R. Várkonyi Ágnes, az MTA rendes tagja: Politikai kultúra és információ a kora újkorban
székfoglaló előadás, 2014. február 13.

Az előadás a politikai kultúra és a nyomtatott információ kölcsönhatását vizsgálja a hosszú 17. század folyamán, 1614-1711 között. Három időmetszetben, amikor az európai hatalmi változások, az államelméletek és a nyomtatott hírközlés technikájában egybevágó változások figyelhetők meg. Ez a három időpont: a század első harmada, a vesztfáliai békét követően az 1650-1660-as évek és a 18. század eleje. Mindhárom egybeesik Magyarország történetének kritikus idejével, a politikát és a kultúrát karakterisztikusan jellemző három államférfi, Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós és II. Rákóczi Ferenc működésével. Összefüggésben a tágasabb közeggel, a magyar nádorok, a Habsburg-királyok, az angol, holland, francia diplomaták, a török Porta, Párizs, London s a német városok világával, a tájékoztatást szolgáló és működtető társadalmi együttes, az értelmiség sajátos csoportjának kialakulásával. Hogyan szolgálta Magyarország nemzetközi jelenlétét a külföldi nyomtatott tájékoztatás, és miként hatott a magyar politika a 17. századi válságokkal küzdő és átalakuló Európa nyilvánosságának régiónkról alkotott véleményére? Miként befolyásolták a társadalom közösségi tudatvilágát, értékrendszerét, asszociációs kultúráját, az emlékezés módját, a politika nyelvét, önképét a század információrobbanásnak is nevezett fejleményei?
Az előadás röviden utalva a régebbi időszakok és a közelmúlt kutatóinak és a fiatal történészgenerációnak az eredményeire, a nemzetközi információtörténet elméleti kérdéseire, ismert és újabban feltárt források alapján vázolja Magyarország rossz és jó hírének alakulását, a magyar politika törekvéseit és eredményeit, többek között azt is, amellyel felhívta a hatalmi erőegyensúly kialakítására törekvő politikai irányzatok figyelmét Közép-Európa jelentőségére. Külön hangsúlyt kap a megtévesztő politika információiban a 17. század folyamán előszeretettel használt fiktív dokumentumok kérdése, amelyeket még ma is hiteles dokumentumként említenek a hazánk történetét érintő nemzetközi szakirodalomban.
Befejezésül hangsúlyozza, hogy a magyar történetírásnak ebben a kérdésben is halaszthatatlan további feladatai vannak.

Solymosi László, az MTA levelező tagja: Anyanyelv és jogi írásbeliség a középkori Magyarországon
székfoglaló előadás, 2011. január 20.

A középkori Magyar Királyság többnyelvű ország volt, ahol nem csupán az egyházi társadalom vagy a királyi udvar nyelvi változatossága volt természetes, hanem az ország lakóinak a többnyelvűsége volt a jellemző. A szóbeliség a beszélt anyanyelvek számától függően a kezdetektől fogva mindig is többnyelvű volt, de az írásbeliséget a latin rítusú kereszténység felvételének megfelelően alapvetően egyetlen tanult nyelv, a latin határozta meg.
Solymosi László székfoglaló előadása azt vizsgálta, hogy a többnyelvűség ténye mikortól kezdődően, milyen mértékben és mely nyelvek vonatkozásában tükröződött vissza okleveleinkben, azaz a jogi írásbeliségben. Elemezte, hogyan vált a kezdetekben lényegében egységes latin nyelvű oklevéladás a 14. századtól kezdve lassan színesebbé, és mi volt a német, cseh és magyar nyelvű oklevelek megjelenésének, megoszlásának nyelvi, földrajzi és társadalmi háttere. A középkorkutató történész választ keresett arra, hogy a központi, helyi kormányzati szervek, bíróságok, egyházi intézmények és városok közül miért a városi oklevéladásra volt a legjellemzőbb az anyanyelv használata, és a feltételek miért a német nyelvű oklevéladás fejlődésének kedveztek a leginkább, annak ellenére, hogy a középkor végére a magyar nyelv is feltehetően alkalmas volt a jogi írásbeliségre. Az előadás számba vette azokat a főbb tényezőket is, köztük a magyar joggyakorlat sajátosságait és a hiteleshelyek működését, amelyek hatására a latin nyelv a jogi írásbeliségben egészen a 19. századig megmaradhatott.

Zsoldos Attila, az MTA levelező tagja: II. András Aranybullája
székfoglaló előadás, 2010. október 21.

Az 1222-ben kiadott Aranybulláról az a kép él jelenleg, amely szerint azt 1222 májusának vége előtt adták ki, mégpedig azért, mert a II. András politikájának — mindenekelőtt szertelen túlzásokba eső birtokadományozásainak — ellenzői által kirobbantott mozgalom rákényszerítette az uralkodót.
Székfoglaló előadásában Zsoldos Attila áttekintette az Aranybulla történeti előzményeit. Ennek során egyfelől összegyűjtötte azokat az adatokat, amelyek a trónörökös Béla herceg és a II. Andrással szembehelyezkedő, egykor Imre király bizalmas hívei közé számító előkelők kapcsolatait bizonyítják. Ennek jelentőségét az adja meg, hogy mindazon politikai akciókban, amelyek 1222 előtt II. András kormányzata ellen irányultak, kimutatható Imre egykori híveinek részvétele vagy irányító szerepe. Az előzmények tárgyalása során másfelől az előadás a II. András által bevezetett, „új intézkedések" vagy „új berendezkedés" néven ismert politikát és a királyi szerviensek társadalmi csoportjának kialakulását elemezte részben régről ismert, de a kérdés vizsgálatába eddig be nem kapcsolt források alapján. Zsoldos Attila bizonyította, hogy a két jelenség - ellentétben azzal a történetírói felfogással, mely az új berendezkedés egyetlen említésre méltó elemének a király birtokadományozási gyakorlatát tartotta - valójában szorosan összefügg egymással. Az elemzés eredményeként az előadás - az eddigi kísérletektől eltérően nem II. András könnyelmű jellemében vagy gazdaságpolitikai elképzeléseiben, hanem - politikatörténeti fejleményekben kereste az új berendezkedés politikája bevezetésének magyarázatát.
A közvetlen előzményeket illetően a történész új magyarázatot kínált II. András uralkodói éveinek 1218. évi megváltoztatására, ami egyúttal András - akkor még herceg - 1204. évi kormányzói kinevezésének körülményeit is tisztázta. Ezt követően az előadás az eddigi kísérletektől alapvetően különböző megoldást kínált az Aranybulla keletkezésének történetére, s így a dekrétum értelmezésére is. E szerint az Aranybulla nem azért született meg, mert annak kiadására rákényszerítették II. Andrást, hanem éppen ellenkezőleg: a király annak kiadásával kísérelte meg leszerelni az előkelők egy csoportjának elégedetlenségét, mégpedig úgy, hogy az új berendezkedés politikájának egyetlen főbb eleméről se kényszerüljön lemondani.