Hajdu János (1934-2025)

Hajdu János, elméleti szilárdtestfizikus, a Kölni Egyetem professor emeritusa, életének 91. évében, 2025. szeptember 20-án elhunyt.

Jellegzetes sors a Hajdu Jánosé. 1934. december 21-én született Budapesten, asszimilált zsidó családban. A vészkorszak megpróbáltatásai után értelmiségi származása miatt nem vették föl az egyetemre, ezért munkásnak kellett álljon – így sikerült bejutnia az ELTE fizikus szakára. Az 1956-os forradalomban részt vett a fegyveres felkelésben; a megtorlás elől Nyugat-Németországba menekült.

A Göttingai Egyetemen folytatta tanulmányait, és ott doktorált elméleti fizikából. Kanadai és olaszországi posztdoktori kutatóévek után 1967-ben a Kölni Egyetemtől kapott állásajánlatot, ahol 1971 és 2001 között tanszékvezető egyetemi tanár volt, majd ott lett professor emeritus. Az elméleti fizika számos területe érdekelte – írt például közös cikket Györgyi Gézával a klasszikus mechanika csoportelméleti vonatkozásairól –, de igazi szakterülete a szilárdtestfizika volt. Főképpen a magnetotranszport elméletén dolgozott, ami a félvezetőfizika fontos területe volt a 70-es években. Így, amikor a későbbi Nobel-díjas von Klitzing 1980-ban felfedezte a kvantum Hall-effektust, Hajdu János azonnal erre a témára koncentrált, és hamarosan annak elismert szakértője lett. Ahogy ez német professzoroknál szokásos volt, egyetemi előadásokat tartott a négy elméleti fizika alaptárgyból, sőt még asztrofizikáról is. Hallgatói szerették a mély összefüggéseket megvilágító, empatikus stílusáért. Emeritusként számos cikket írt a Fizikai Szemlébe.

Hajdu Jánosnak fontos szerepe volt abban, hogy a Kölni Egyetem Elméleti Fizikai Intézetében valóságos magyar központ alakult ki. Fazekas Patrik, Iglói Ferenc, Woynarovich Ferenc, Kiss László és e sorok írója is meghatározó éveket töltöttünk ott, még ha nem is mindannyian János munkatársaiként. Rendszeresek voltak az olyan magyar látogatók, mint Szépfalusy Péter, Menyhárd Nóra, Zawadowski Alfréd, Sólyom Jenő, Vicsek Tamás és Polónyi János. Az intézet idősebb professzora, Bernhard Mühlschlegel tréfásan csak „hunoknak” nevezett bennünket.

Megpróbáltatásai ellenére János szorosan kötődött Magyarországhoz. Amint azt veszély nélkül megtehette, rendszeresen hazalátogatott, később feleségével egy budapesti lakást is vásároltak, hogy minél több időt tölthessenek szeretett városukban. Mindig szenvedélyesen érdekelte a magyar tudomány és a közélet.

János igen színes egyéniség volt. Pl. kiváló rádióamatőrként segítette a romániai forradalom idején a segélyszállítmányok navigálását. Gyakran előbb értesült egy-egy fontosabb hazai kulturális eseményről, mint az itthon élők. Gazdag könyvtárát folyamatosan gyarapította a kortárs magyar irodalommal.

János egyik legjellemzőbb tulajdonsága a segítőkészség volt. Nem lehetett úgy hozzá fordulni, hogy ne akart volna segíteni, sőt, ő maga is kereste az ilyen lehetőségeket. Hol javaslatot tett, hogy miként lehetne a Volkswagen Alapítványt magyarországi kutatóközpont létrehozására bírni, hol egy kiváló kolléga sorsát próbálta egyengetni. Ha nem is mindig járt sikerrel, ez nem törte le: megmaradt örök kezdeményezőnek és segítőnek.

A magyar tudományos közösség 1990 után igyekezett elismerni János életművét. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem címzetes egyetemi tanára, az Eötvös Loránd Fizika Társulat tiszteleti tagja lett.

Hajdu János halálával a magyar fizika fontos egyéniségét – és sokunk jó barátját – veszítettük el. Emlékét megőrizzük.

A megemlékezést összeállította: Kertész János