Lengyel György pályája szinte az egész 20. század második felének magyar színháztörténetén átvezet. Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendezőként, színházigazgatóként, egyetemi tanárként és színházi íróként is jelentős alakja a magyar színházi életnek. 1936-ban született Budapesten, 1956 és 1961 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakán tanult, majd pályája első fontos állomása Debrecen lett. A Csokonai Színházban előbb rendezőként, majd főrendezőként dolgozott; később művészeti vezetőként, végül 1993 és 2001 között igazgatóként tért vissza ide.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt | Nemzeti Színház

Pályájának másik nagy pillére a Madách Színház volt, ahol 1966 és 1988 között dolgozott. Ez az időszak a magyar színház nagy színészegyéniségeivel való együttműködés ideje is: Lengyel György olyan társulatban rendezhetett, ahol a színészi jelenlét, a pontos szerepépítés és a klasszikus szövegek komolyan vétele meghatározó érték volt. Repertoárja rendkívül széles: Madách, Katona, Németh László, Szabó Magda, Hubay Miklós, Szakonyi Károly, Shakespeare, Molière, Ibsen, Camus, Albee és más szerzők művei is kapcsolódnak rendezői pályájához.

Lengyel György rendezői karakterét nem a látványos önmutogatás, hanem a mű, a színész és az értelmezés fegyelme határozza meg. Az ő színháza alapvetően szöveg- és színészközpontú: abból indul ki, hogyan lehet egy drámai helyzetet, erkölcsi konfliktust vagy emberi viszonyt tisztán, pontosan és élően megmutatni a színpadon. Fontos benne a rend, a szerkezet, a gondolati világosság, de nem hideg értelemben: inkább olyan rendezői magatartásként, amely teret ad a nagy színészi alakításoknak.

Igazgatóként sem csupán intézményvezető volt, hanem színházi gondolkodó. A Pécsi Nemzeti Színházat 1988 és 1993 között, majd a debreceni Csokonai Színházat 1993 és 2001 között vezette. A debreceni időszakban különösen fontos volt számára a fiatal rendezők, fiatal írók, új színházi utak támogatása. Egy interjúban maga is úgy fogalmazott: ha ez a debreceni nyolc év nem lett volna, nem lenne „azonos saját magával”.

Külön fejezetet érdemel tanári munkássága. A Színház- és Filmművészeti Egyetem professor emeritusaként nemzedékeket tanított: rendezőket, színészeket, dramaturgokat, filmes hallgatókat. A Kossuth-díj átvételekor is kiemelte, hogy a rendezés mellett a tanítást pályája szerves részének tekinti; számára a tanítás a rendezéshez hasonló alkotói öröm volt.

Színházi íróként és emlékezőként is fontos szerepet vállalt. Könyveiben nemcsak saját pályájáról, hanem mestereiről, pályatársairól, a magyar rendezői hagyományról is írt. A Színházi emberek című kötet például magyar mesterekről, európai színházi alkotókról és saját rendezéseinek művészi kérdéseiről is számot ad.

Lengyel György életműve azért különösen jelentős, mert egyszerre kapcsolódik a magyar színház klasszikus hagyományához és a modern színházi gondolkodáshoz. Nem egyetlen stílus vagy korszak embere: rendező, igazgató, tanár, emlékező és színháztörténeti tanú.