Búcsú Tövissi Zsolt műépítésztől, műemlékes szakmérnöktől, urbanistától

Elment Tövissi Zsolt. Egy csendes, következetes, a helyhez és az emberhez hű ember ment el – s vele együtt ritkul tovább egy magatartás, amely ma már szinte kivétel. Halála után nemcsak egy alkotótól búcsúzunk: magával vitt valamit abból a láthatatlan rendből is, amelyet évtizedeken át őrzött és tartott fenn Székelyföld épített világában.

Úttörő volt. Az első fecskék egyike – s talán valóban az első –, aki itt, Székelyföldön felismerte: a helyi építészet nem vitrinbe zárandó tárgy, hanem élő, továbbgondolható rendszer. Nem a múltat konzerválta, hanem jövőt épített. A deszkaépítészethez való következetes, korszerű és mégis hagyományhű viszonya több szakmai elismerést és díjat hozott számára. Munkái meggyőzően bizonyították: az egyszerű anyag nem szegénység, hanem lehetőség – ha tudás, fegyelem és felelősség társul hozzá.

Műépítész volt a szó legszigorúbb értelmében, de egyúttal stratéga is. Ritka képesség ez: az épület léptékétől a táj, sőt egy egész Székelyföld léptékéig látni. Egyike volt a faluképvédelmi program kezdeményezőinek, amikor ez valódi küzdelem volt a széthullás ellen. Pontosan értette, hogy a falusi környezet sérülékeny szerkezet, melyhez tudás és szakmai alázat szükséges.

E gondolkodás betetőzése volt, hogy Romániában elsőként ő készítette el egy teljes megye – Hargita megye – műemlékvédelmi stratégiáját. Ez nem pusztán dokumentum volt, hanem szemléleti fordulat: annak kimondása, hogy az örökség nem elszigetelt épületek halmaza, hanem összefüggő rendszer, amely tervezést, rangsorolást és hosszú távú felelősséget igényel. Ebben a munkájában nemcsak építészként, hanem közszolgálatot vállaló értelmiségiként is maradandót alkotott.

Kós Károly örökségét mélyen ismerte és tisztelte, de soha nem használta díszcsomagolásként. Nem másolta, nem stilizálta, nem emelte pajzsra. Amit továbbvitt, az a lényeg volt: a hely olvasásának képessége, az anyag igazsága, az arányok fegyelme. Építészete ezért székelyföldi – a szó élő, kortárs értelmében.

Ezt a szemléletet sűríti máig mérvadó, kis terjedelmű, mégis nagy hatású kiadványa is a falusi ház bővítéséről. Nem előírásgyűjtemény volt, hanem útmutató: hogyan lehet úgy hozzányúlni egy meglévő házhoz, hogy az ne veszítsen tartásából, arányából, méltóságából. Ez a munkája ma is aktuális –, mert benne nem divat, hanem józan ész, tapasztalat és felelősség szólal meg.

Munkássága azonban nem állt meg az épület vagy a műemlék határánál. Városi léptékű terek újragondolásában is otthonosan mozgott. Emellett számos kistérségi projekt véleményezésében vett részt, ahol nem döntéshozóként, hanem eligazítóként volt jelen. Hallgatott, mérlegelt, majd pontosan szólt – és szavai súlyt adtak a folyamatoknak.

Személyéhez szorosan hozzátartozott közismert, finom humora is. Kivételes biztonsággal látta meg a helyzetek lényegét és fonákságát, s tudott erről úgy beszélni, hogy szavai egyszerre oldottak és iránymutatók voltak. Nem bántott, hanem tisztázott. Egy-egy mondata sokszor többet ért hosszas fejtegetéseknél.

Számos fiatal pályakezdő építész indult el mellette. Nem alapított iskolát, mégis tanított. Nem módszert adott át, hanem szemléletet: hogyan kell figyelni, kérdezni, mérni, hallgatni és jelen lenni. Akik nála kezdték, nemcsak szakmai tudást kaptak, hanem egy életre szóló útravalót: mértéket, felelősséget, tartást. Talán ezért maradt sokáig a háttérben – mert nem önmagát építette, hanem másokat.

Tövissi Zsolt, a Magyar Tudományos Akadémia által alapított Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteleti tagja a láthatatlan mesterek közé tartozott. Azok közé, akik nem hagynak maguk után kiáltványokat, mégis nyomot hagynak emberekben, falvakban, házakban. Hiánya nemcsak szakmai, hanem erkölcsi veszteség is. Egy olyan korban, amikor az építés gyakran elszakad a helytől és az embertől, az ő életműve arra emlékeztet: lehet másként élni és dolgozni – csendesen, következetesen, felelősen.

Amit felépített, az tovább él: nemcsak falakban és programokban, hanem gondolkodásban is. Elment Tövissi Zsolt. Szakmájának Igazi arisztokratája volt. Isten veled, Zsolt!

(dr.Köllő Miklós)