Hetvenhét éves korában meghalt Takács Ferenc irodalomtörténész, író, az Eötvös Loránd Tudományegyetem emeritus docense.

Dragomán György búcsúja:

"Legtöbbet biztos beckettről beszéltünk, joyceról, pynchonről, karinthyről, bsjohnsonról, austerről, rózsa sándorról, fieldingről, mcbainról, eliotról, chandlerrről, marloweról, mindenkiről és mindenről mindent tudtál, karácsonyfát vettem éppen tegnap, amikor anna megmondta a hírt, amit már rettegve vártam egy ideje, akkor már egyéb, tőled független okokból hetek óta egy súlyos jégtáblát toltam magam előtt, vastag, áttetsző jégen át néztem a világot, de aznap úgy alakult, hogy egy időre mégiscsak elvette előlem a sors, Feri meghalt, mondta anna, paff, a jégtábla a helyére zuhant, hirtelen semmire se emlékeztem, eltűnt minden, amit együtt csináltunk, csak a semmi volt, az a fajta becketti semmi, ami olyan tud lenni, mintha valami volna, az utat néztem, a kocsiban fenyőillat volt a frissen választott, behálózott és a lehajtott hátsó ülésen áttolt csúcsú fától, holnap lesz mikulás, sokáig te voltál valahol a mikulás, mesélték rólad, hogy jól csináltad, amikor a fiúk kicsik voltak, egyszer majdnem meg is kértünk, legyél újra, aztán mégse, milyen tompán éles tud lenni a fájdalom, minden eszembe jut megint, eisbeint eszünk berlinben, gyuri jegyezd meg már hogy kilián, mondod mikor sokadszorra is cével mondom az akkor debütáló, azóta világhíressé avanzsált ír színész nevét a zoo palastban, röhögünk, no surrender, ulster will fight, mondod a tiszteletes hangján, mindent tudsz amit az írekről tudni lehet, mindkét oldal hangján tudsz beszélni, azt is tudod, hogy melyikük itala melyik és miért, sose tudjuk eldönteni melyikünk olvasta többször a svjeket, persze hogy te, még a karikás-féle fordítást is, bármikor elemzed is, hogy miben más, mint a réz ádámé, mióta vagy a tanárom, harminc éve, nem, több, harminckettő, miért akarja, hogy regényeket olvassunk, csak nem regényeket akar írni, kérdezed, amikor először odamegyek hozzád hagymázas terveimmel, mindegy is, mit felelek, tudod, hogy mi igazából a válasz, tudtuk mind a ketten, ahogy azt is, hogy a legjobb szövegszerkesztő a worperfect öt pont egyes, mindig is az volt, mindig is az lesz, felhekkeljük a legújabb windwos alá is, abban van a wordperfect adatbázisban létrehozott katalógusod is a könyvtáradról, a könyvekről, amik igazából mind a fejedben vannak, ki se kéne nyitnod őket sose, rituálisan végigpörgetjük az adatbázist mindig, amikor meglátogatlak, legalább háromszor veszünk együtt számítógépet, legalább hússzor megszereljük, de nem csak úgy tessék-lássék, hanem rendesen, az utolsó csavarig szétszedjük a gépeket, éjfélig dolgozunk, ha kell, legalább száz könyvet megbeszélünk fejezetről fejezetre, legalább tizenöt filmet végignézünk együtt a berlinálén, legalább kétszázszor elmondod nekem, hogy kell rendesen teát főzni, bort bontani, tölteni, inni, grogot, azt csak egyszer főzünk, de azt legalább nyolcvan fokos stroh rumból, majdnem úgy járok utána, mint katz tábori lelkész a konflisban, de aztán gond nélkül hazaérek, mennyi minden még, nézem, hogy modellt ülsz a lakásunk mellett a művésztelepen a saját szobrodnak, amiről azóta se tudom, hogy végül elkészült-e, élvezed a helyzetet, saját szobrod vagy egy pillanatra, látom a szemeden, hogy nem biztos, hogy a saját szobrod akarsz lenni, de végül is mért ne, bármire képes az ember, ha igazán akarja, és te szeretsz úgy tenni, mintha olyan lennél, mint aki bármire képes, kieresztett hanggal, vadul és keservesen szabadon, egyszemélyes soha el nem hallgató rádióállomás vagy, egyszer megbeszéljük, hogy a finnegans wake is az, egy enciklopédikus nagy világrádió, ahol joyce folyamatosan tekergeti a keresőt is és a hangerőt is, de nem csak úgy simán, hanem előre-hátra térben és időben, így van, ez van, a nagy takácsferi-féle világrádió soha el nem hallgat, legfeljebb csak egyre messzebbről hallatszik, mit tudnék mondani még, nyilván, azt, amit minden tanítványod, hogy mindent köszönök, a megírt könyveket, de főleg a meg nem írtakat, amikről azt mondtad egyszer, hogy az feladatod, hogy most már így megíratlanul hagyjad őket, haragudtam rád ezért akkor, lehet, hogy nem volt igazam, mindegy, most megyek és újraolvasom szépen a holtakat, úgyis karácsony jön, hó az persze nem lesz idén se, minek is lenne, de egyszer gyalogoltunk mi együtt nagy, frissen hullott hóban is, át a ligeten, hazafele a tanszékről, a hősök terén tükörjég volt, megcsúsztam az új bakancsomban, ha nem kapod el a könyököm és tartasz meg, biztosan hanyatt esek, vigyáz gyuri, mondtad, most is hallom, vigyáz feri, mondom most én, tudom hogy hallod, megyünk végig az andrássyn, aminek mindig felsorolod az összes korábbi neveit, fölöttünk a felhőkben mégiscsak készülődik a hó, aztán, ha majd eljön az idő, „hullik, hullik, és betemet elevenet, holtat.”

#búcsú #Takács_Feri #gyász

Tegnap délután tudtam meg, hogy aznap reggel meghalt Takács Ferenc, legfontosabb tanárom, barátom. Annyi minden mondhatnék még róla, például azt, hogy én még láttam őket egyszer Békés Palival együtt nevetni. A képet Anna fotózta róla, a Katonában 2020 március hetedikén. A tükörkollázst én készítettem. a felvételből, azért mert Feri mindig olyan volt, mintha legalább kettő lett volna belőle."

2025.12.06.