2023. január 11-én, életének 73. évében elhunyt Záborszky Gábor Munkácsy-díjas festő és grafikus, a Széchenyi Akadémia tagja.

Tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán végezte. Mesterei Kádár György, Kokas Ignác és Kocsis Imre voltak. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanított 1980-89 között. Az Iparművészeti Főiskola adjunktusa 1989-től 1995-ig. 1976 óta kiállító művész. 2006-ban megkapja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díjat; 2007-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja.

Munkásságát a 70-es évek közepe óta a hagyományos műformák konvencióinak megkérdőjelezése, az újító szándék érvényesítése jellemezte. Korai grafikáinak hangsúlyos eleme volt a fotó, festményeibe föld-anyagok, homokfelületek épültek. A 80-as években egyre intenzívebbé vált a sík felülettől való elszakadás, a térbe való kilépés kényszere. Első, nagyméretű “állatfigurái” az 1985-ös Új szenzibilitás III. című kiállításon szerepeltek. A természetes és mesterséges anyagokból kevert, megformált domborművei, a teret szobrászi igénnyel birtokba vevő alakzatai a geometrikus formavilág és az organikus, sejtelmes, természetre utaló képzetek szintéziseként születtek meg. A 90-es években az arany és ezüst felületek műbe komponálása mellett érett mind hangsúlyosabbá a papír, és a papírmassza alapanyagként történő felhasználása. Művein magától értetődő természetességgel olvadnak egységbe a transzcendens, misztikus elemek, valamint a köznapiságra utaló, vagy valóságos tárgyi idézetek, az elvont fogalmi és a konkrét forma-vonatkozások. 2001-ben huszonötéves munkásságát összefoglaló könyv jelenik meg.

A Ludwig Múzeum 2016-ban átfogó retrospektív tárlaton mutatta be Záborszky Gábor munkásságát a kezdetektől a legfrissebb művekig Fitz Péter válogatásában, aki a következőképpen foglalta össze nézeteit Záborszky művészetéről:

„Záborszky Gábor pályafutása rendkívül egyenletes és kiegyensúlyozott. Következetes könnyedséggel épül egymásra kép, objekt, installáció, grafika, szobor, anyag és forma. Ez a következetesség a legkevésbé jelent egyhangúságot, a témák és formák folyamatosan, logikusan és invenciózusan változnak, egymásra épülnek, az előrelépést visszafordulások követik. Egy-egy motívum felmerülését egy későbbi művön a kibontás követi, majd újra és újra előkerül, felgazdagodik, avagy letisztulva tovább él. Nincsenek nagy kilendülések, kevéssé érintik festői felfogását a negyven év külső történései – a világban és művészetben –, mert a művészetről való felfogása, ideája rendíthetetlen és következetes. Önmagából építkezik, meditatív művészetére, világfelfogására és értelmezésére a külvilág alig van befolyással. Festői építkezése valójában zenei, a fúga struktúrájával írható le munkássága: van Guida (főtéma), Riposta (felelet), és Repercussio (kidolgozás). Keskeny ösvényt használ, az esztétizálás és a képi brutalitás határán jár folyamatosan. Durva természeti anyagai és csillogó szépségű faktúrái kimért, különös egyensúlyt képesek teremteni. Ez Záborszky művészetének lényege.”

Záborszky Gábor ars poeticája:

Ars poetica… születésnapomra

Először feltűnt, hogy az utóbbi években a bemutatkozásoknál egyre gyakrabban én vagyok az idősebb, és úgy tűnik, hogy ez már csak romlani fog. Azután jött a Klisé Könyvkiadó felkérése: írjam le gondolataimat a 2000. év kapcsán. Ekkor fogalmazódott meg véglegesen: amikor hálót borítunk a világra, térben és időben mérföldköveket állítunk, az nem a világ, hanem a mi ügyünk. Ezért talán nem a kétezrediknek nevezett év, hanem a megélt ötven a fontos. Sőt valószínű, hogy ez a szubjektív lét is bír némi meghatározó erővel a világ irányába. Viszonyunk állandó adás és kapás, melyben mindketten változunk.

Mérföldkő – vagy húsz évvel ezelőtt – A föld meséi sorozat nyolc állatfigurája. Sárból, törekből, földszínekből. Ma már minden darab múzeumokban van. Valami nagyon ősi, atavisztikus élmény volt anyagában, szellemében egyaránt. Ebben az időben láthattam az ősember Lascaux-i barlangját, New Mexico indián falvait, a görög szigeteket. Micsoda ereje van a múltnak, milyen erős a meghatározottságuk!

Sokat tanultam és tanítottam. Meggyőződésem, hogy a világháló, az információs szupersztráda korában is a tanítás az, amikor egy ember beszélget a másikkal az általa talán jobban ismert dolgokról. Mindig szigorú voltam a diákjaimmal a megismerés terén, de nagy szabadságot biztosítottam a megjelenítéshez. Fiatalon olvastam Borsos Miklós könyvét: Visszanéztem félutamból. Szép volt. Szent Ferenc-i panteisztikus életérzés sugárzott belőle. Bár a Balaton mégsem az Égei-tenger, megértettem, hogy a művészet és az élet azonos dolog. Azóta sem hiszek a spekulációban, elvárom a tisztességet és a kíváncsiságot a világ dolgai iránt.

A nyolcvanas évek végén több közös kiállításom volt Jiro Okurával. Így alkalmam volt megismerni egy, az európaitól idegen, de hozzám közel álló művészi magatartást, mely a kiotói kolostorokat járva egyre inkább érthetővé és egyedül elfogadhatóvá vált. Vajon miért mondta John Cage, hogy a Ryoan-ji templom sziklakertjében ezer éve érintetlenül álló sziklák közül az egyik rossz helyen van, és miért fogadta Okura barátom ezt tőle szokatlan megdöbbenéssel?

Az elmúlt évtizedekben már kevésbé izgattak a művészet aktuális mozgásai. Inkább a magam és az anyag „lelke” foglalkoztatott. A papír és az egyre jobb papír. Eleinte olyan munkák készültek, melyeken a tárgy nem, csak a lenyomata van jelen. Egy sajátos – van is, meg nincs is – szituáció állt elő. A lét, nem lét határán egyensúlyozó fehér ragyogás. Ezt a „hiányt” társítottam az arany színével. Soha nem használtam az aranyat a gazdagság barbár szimbólumaként. A középkor találmánya: a transzcendentális tér érdekelt. Micsoda realitás! A szem nem tudja bemérni az arany pontos helyzetét, így valóban előáll a meghatározhatatlan, nem evilági tér.

Visszagondolva furcsa rendet vág az élet. Munkáim kezdetben donga boltozatú pincékben szerepeltek (Pécs, Óbuda, Stockholm). Majd feljebb kerülve barokk kolostorok következtek (Róma, Lienz, Frankfurt). Végül 98-ban a megrendítő erejű templomtér, Kiscell. Nagy kihívás. Hogy a méreteket növelni tudjam, üvegszállal erősítettem meg a papírmasszát. Ettől azután új lehetőségek nyíltak. Az eddig csak a síkban működő anyag plasztikussá vált, és közben megőrizte hihetetlen érzékenységét. Ez a közvetlen, földhözragadt érzékiség ütközött az arany, néha ezüst megfoghatatlan testetlenségével. Végtelenre nyíló kapukat, réseket és súlyos titkokat őrző tekercseket állítottam ki. Annyira együtt szólt a térrel, olyan teljességet adott, hogy sokáig úgy gondoltam, ehhez nincs mit hozzátenni.

Most Mozart Varázsfuvolája szól a műteremben, és tavaszodik.

Záborszky Gábor

Budapest, 2000. február

***

Záborszky Gábor: Ars poetica című írását elmondja: Gyabronka József

Zene: Mátrai Péter