„Nem sokszor beszélgettem Nádas Péterrel, legutóbb három éve Berlinben. Épp sétáltunk vissza az Akadémia üléstermébe, amikor valahogy a fülzúgás jött szóba. Hogy éveken át zúgott a füle. Azt kérdeztem, hogy milyen az, mikor elmúlik: egyszer csak vége lesz, mintha kikapcsolták volna?

Azt mondta, arra nem emlékszik pontosan, csak arra, hogy milyen volt, amikor észrevette.

Megállt, rám nézett, elmosolyodott, és színpadiasan magas hangon, mintha valami szerepet játszott volna, azt mondta: »Jaj, már nem zúg a fülem.«

Aztán átmentünk a páros üvegajtón.”

Dragomán György

Nádas Péter (1942−2026)

„Egy korszak ment el” – ezzel a rövid mondattal búcsúzott az ez év augusztus 26-án, Gombosszegen meghalt írótársától, Nádas Pétertől Krasznahorkai László. A mondat ugyan nem igényel magyarázatot, mégis többféle viszonyulást enged meg. Hiszen lehetne ellenkezni is, az elmúlt öt évtized elbeszélő prózájának azon dicsőséges hulláma, amely sosem látott világirodalmi magaslatokba emelte a magyar irodalmat, nem zárult le, van olyan képviselője, akiknek életműve még alakul, és még kevésbé lehetne azt mondani, hogy meghaladottá vált – márpedig a korszakolás historizáló művelete gyakran ilyesmit implikál. Másfelől mégis a művelt magyar olvasóközönség széles köreinek elsődleges gyászélményét fejezi ki ez a mondat. Nádas olyannyira meghatározó, nemcsak irodalmi-esztétikai, hanem kulturális, közéleti, sok esetben talán életformálási mintákat is adó autoritása volt ennek a közönségnek, hogy – ezt tükrözi a különféle nekrológok és személyes visszaemlékezések áradása – nem lesz könnyű számba venni azt a hiányt, és máshonnan nézve azt az örökséget, amelyet az életmű maga után hagy. Olyan életműről van szó, ezt talán érdemes itt rögtön hozzáfűzni, amely abban a kegyelemben részesült, hogy olyan formában teljesedett ki, amilyet az alkotója eltervezett: utolsó két nagyobb munkájáról (a – korábbi ötletet megvalósító – Rémtörténetek című regényről és a Halott barátaim című, 2025 végén megjelent memoárról) többször elmondta, hogy már a mindenképpen megírandókon túl készültek el, egyfajta jutalomjátékként.

Korszakosnak mondható Nádas életműve természetesen irodalomtörténeti szempontból is. Legkésőbb az 1986-os nagyregény, az Emlékiratok könyve (amelyben Esterházy Péter ugyanekkor megjelent, Bevezetés a szépirodalomba című művével együtt az ún. prózafordulat legreprezentatívabb teljesítményét ismerte fel a kritika) világossá tette, hogy – a narratív nagyforma lebontásával és mégis megőrzésével, az individuális és tudat alatti, egyben mégis személyen túli összefüggések által formált emlékezésfolyamat kritikai vizsgálatával – szerzője a klasszikus modernség által hátrahagyott világ-, személyiség- és nyelvfelfogás örökségét teszi revízió tárgyává. Nádas ezzel a regényével, amely nyelvművészeti szemszögből nézve bizonnyal az életmű csúcsának nevezhető, lényegében előállította azt a lehetséges kontinuitást a késő modernség magyar prózája és az európai korai modernizmus között, amely sokféle (főként, de nem csak politikai) okból jó ideig pusztán látenciaként volt tételezhető. Érdekes, hogy miként a regény korabeli hazai kritikusai, úgy most a külföldi visszaemlékezések is sűrűn emlegetik (megtette persze ő maga is) Proust és Thomas Mann epikai mintáit. Szintén ő maga adott számot arról, hogy milyen szerepet játszott epikus nyelvének megtalálásában a kritikus számvetés mesterének, Mészöly Miklósnak a prózájával. Nádas mindenesetre egy egyszerre realista, polgári és formabontó arculattal is bíró hagyományt vezetett át a modernizmus végvidékeire, és vont persze sok tekintetben kétségbe. Mint azt az Emlékiratok könyvének keletkezéséről írott esszéjében, a Hazatérésben elmondja, a tisztességes mondat mibenlétét olyan mondatszerkezetekben és beszédpozíciókban vélte felfedezni, amelyek „a legnyersebb önismereti igény és a legszubtilisabb képzelet közé voltak kifeszítve”. A személyen túli hatalmának kitett, de az önmagára reflektáló, önmagát a megértés tárgyának és kontrollinstanciájának megtevő személyesség pozícióját igyekezett pontosan kidolgozni.

A pálya kezdeti szakasza, A Biblia című elbeszéléskötet (1967) és az Egy családregény vége (1977) ugyanúgy dokumentálják ezt a munkát, mint az 1970-es évek végén keletkezett, egészen eltérő formaproblémákkal szembesülő színdarabok. Az Emlékiratok könyvében megformált, arányos, egyszerre nyugtalanítóan sodró és szigorú szerkezetű körmondatok szabtak paradigmatikus mintát egy olyan antropológiai alapállás artikulációja számára, amely szerint az ember, ahogyan Szirák Péter a 2005-ös, másik nagyregény, az egészen más nyelvi regisztereken mozgó Párhuzamos történetek kapcsán fogalmazott, „nem lehet meg a másik ember nélkül, ám az ahhoz való viszonyát döntően épp az határozza meg, hogy azt sem megérteni, sem közvetlenül megtapasztalni nem tudja”. Ami akár azzal is kiegészíthető – ezt példázhatja a most különös fénytörésben újraolvasható tanúságtétel Nádas első, átmeneti haláláról, az életmű egyik csúcsának tekinthető Saját halál című elbeszélés (2001) –, hogy ez még az egyént saját magához, testéhez, múltjához, életéhez fűző viszonyára is kiterjeszthető. Az érzéki, bizonyos értelemben értelem előtti vagy alatti tapasztalat kihívásának, megkerülhetetlenségének, igenlésének és akadályozottságának bonyolult konstellációjával szembesített ez az utóbbi, megosztottabb fogadtatásban részesült regénye. Tépettebb szerkezetében Nádasnak a történetek tanúsíthatóságával és lezárhatóságával szembeni elvi kételyei jutottak kifejezésre – mindezt nemcsak a személyes, hanem a történelmi értelemalkotás tengelyére is kivetítve. A két regény megjelenése között eltelt időszak hozta meg az igazán nagy elismeréseket: 1992-ben Kossuth-díjat kapott, 1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, 2006-ban a Berlini Művészeti Akadémia tagjává választották, ekkortól indul meg a nemzetközi elismerések sora (a legutóbbit, a Német Szövetségi Köztársaság csillaggal ékesített nagy érdemkeresztjét idén vehette át), természetesen nem függetlenül a külföldi (mindenekelőtt német) könyvsikerektől. A művei iránti európai érdeklődést tükrözi, hogy sok esetben a német fordítás a magyar megjelenéssel majdnem egy időben látott napvilágot. Ez volt a helyzet az életmű harmadik nagyepikai ormának, a Világló részletek című önéletrajznak a megjelenésekor is (2017). Ebben a műben Nádas nemcsak határozott, bár helyenként inkább határozottan határozatlan történelemképét artikulálja tovább, hanem látásmódjának perspektivikus rétegzettségéről is tanúságot tesz. Példaként az 1956-os forradalom tárgyalásaira lehetne hivatkozni a három nagyregényben: a forradalom szó nyilvános szövegtérben való elhelyezésének színre vitelére az Emlékiratok könyvében, az ennek kontextusát valamiként aláásó jelenetre a Párhuzamos történetekben és az önéletrajzot lezáró, sokat idézett többértelmű mondatot („Nagyon sajnálom.”) előkészítő történetelméleti reflexiókra az önéletrajzban.

Hogy pontosan miben áll ennek a tágas epikai világnak az öröksége, azt a következő időszakban fogja mérlegre tenni a szakma. Nádas átfogó hatása a magyar próza újabb és újabb nemzedékeire könnyen dokumentálható, akár egyszerű technikai szinten is (pl. a hosszú és egyszerű mondatok váltakozásának ritmusára épülő jelenet- és bekezdéskezelése láthatóan sokak írásmódjának szabott mintát). Írói látásmódjának sajátos fókuszpontjai (csak néhányat kiemelve ilyen az épített tér vagy a nem emberi létezés életciklusainak hatása az elbeszélés formáira, a fényképészi tekintet, a testi szenzualitás, a nemiség és a hatalom vagy a történelem bonyolult viszonyrendszere) évtizedek óta jelentenek egyszerre orientációt és kihívást a magyar irodalom újabb generációinak. Különösen feltűnő Nádas életművének attraktivitása éppen a fiatal írók és irodalmárok körében – ezt akár az egyetemi magyar szakok mindennapjai is dokumentálhatják. Ha ez így van, az egyfelől azt mutathatja meg, hogy öröksége nem kész, nem lezárható kincse a magyar kultúrának, hanem ott van annak eleven formáló erői között. Másfelől azt, hogy a személyes jelenlét nem pótolható hiánya ellenére, bizonyos értelemben mégsem ment el vele egy korszak, nagyon is itt van, a maga teljes bonyolultságában.

Kulcsár-Szabó Zoltán

Nádas Péter (1942–2026) Fotó: Stekovics Gáspár

Nádas Péter Budapesten született 1942. október 14-én. 1956 őszén kezdte meg tanulmányait a Petrik Lajos Vegyipari Technikumban, de 1958 nyarán abbahagyta az iskolát. Ezután fényképésznek tanult. A hatvanas évek elejétől több szerkesztőségben dolgozott fotóriporterként és újságíróként. 1967-ben jelent meg első kötete A Biblia címmel.

Műveiben gyakran foglalkozott az emlékezettel, az emberi kapcsolatokkal, az identitással és a történelem hatásával. Nemzetközi ismertségét elsősorban nagyregényei, az Emlékiratok könyve és a háromkötetes Párhuzamos történetek alapozták meg.

Nádas Péter műveit számos nyelvre lefordították, és több jelentős magyar és nemzetközi irodalmi díjjal ismerték el.