Az adás meghallgatásához kattintson az alábbi lejátszóra (lejátszás gomb balra felül):

A modern orvostudomány ma már sokszor akkor is képes életben tartani egy beteget, amikor a gyógyulására nincs esély. De meddig érdemes folytatni a kezelést, és ki dönthet erről, ha a beteg már nem képes kifejezni az akaratát? Ezeket a kérdéseket is vizsgálták az augusztus 25-én, a Magyar Tudományos Akadémián megrendezett, Az életvégi döntések gyakorlati, etikai és jogi útvesztői című konferencián, amelyet a Biztos hang podcast vendége, Barcsi Tamás szervezett Tari Gergellyel közösen.

Jogunk van dönteni, de a szabályok sokszor megnehezítik

A halál az elmúlt évtizedekben egyre inkább orvosi eseménnyé vált. Sokan kórházban töltik életük utolsó szakaszát, holott inkább otthon, szeretteik körében szeretnének meghalni. Az orvosi gyakorlatban ugyanakkor továbbra is erős az élet minél hosszabb ideig való fenntartásának szemlélete, akkor is, amikor a további beavatkozások már nem feltétlenül szolgálják a beteg érdekeit.

Barcsi Tamás szerint a legjobb az volna, ha mindenki maga dönthetne a kezeléséről, ám a kritikus állapotú betegek jelentős része erre már nem képes. Ilyenkor különösen fontossá válik, hogy korábban kifejezte-e az akaratát.

Az 1997-ben elfogadott, 1998-ban hatályba lépett egészségügyi törvény lehetőséget biztosít az úgynevezett élő végrendeletre. Ebben valaki még döntésképes állapotában meghatározhatja, hogy később milyen életmentő vagy életfenntartó kezeléseket kíván visszautasítani. Barcsi ismeretei szerint azonban Magyarországon mindössze néhány száz ilyen rendelkezés létezik. Az egyik akadály, hogy a nyilatkozatot közjegyzői közokiratba kell foglalni, ráadásul az orvosok számára nem férhető hozzá automatikusan az elektronikus egészségügyi rendszerben.

A filozófus egyszerűbb okirati követelményeket, elektronikus hozzáférést és szélesebb körű tájékoztatást szorgalmaz. A jelenlegi szabályozás azt is megnehezíti, hogy egy döntésképes beteg visszautasítson bizonyos életmentő vagy életfenntartó kezeléseket: ehhez háromtagú orvosi bizottság közreműködésére és három nappal a nyilatkozattétel után a nyilatkozat megismétlésére is szükség lehet, márpedig ezek a követelmények a súlyos betegek esetében sokszor életszerűtlenek.

Karsai Dániel a választás lehetőségét szerette volna megkapni

Az élő végrendelet azonban nem oldhat meg minden életvégi dilemmát. Az amiotrófiás laterálszklerózisban (ALS) szenvedő alkotmányjogász, Karsai Dániel azért fordult az Emberi Jogok Európai Bíróságához, mert a magyar jogban létező kezelés-visszautasítás nem biztosította számára a kívánt döntési szabadságot.

A kezelés visszautasítása ugyanis nem azonos az aktív önkéntes eutanáziával, amikor a beteg kérésére egy másik személy közvetlenül előidézi a halálát. Az asszisztált öngyilkosság esetében pedig a beteg maga hajtja végre a halálhoz vezető cselekményt, például saját kezűleg veszi be a rendelkezésére bocsátott szert.

Barcsi hangsúlyozta: Karsai Dániel nem feltétlenül a halált választotta volna, hanem azt szerette volna elérni, hogy lehetősége legyen dönteni róla. Hiszen egészségesen senki sem tudhatja biztosan, hogyan döntene egy súlyos betegségben. A filozófus ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy az asszisztált halál csak akkor jelenthet valódi választási lehetőséget, ha megfelelő hospice- és palliatív ellátás is elérhető, márpedig Magyarországon e területen jelentősek a hiányosságok.

A kérdés alkotmányjogi szempontból sincs feltétlenül lezárva. Barcsi értelmezése szerint az Alkotmánybíróság 2003-as határozata nem zárta ki véglegesen az önkéntes aktív eutanázia megengedésének lehetőségét. Az akkori döntésben nagy súllyal szerepeltek azok a tudományos, intézményi és társadalmi feltételek, amelyek biztosíthatnák a beteg befolyásmentes akaratnyilvánítását. A filozófus szerint érdemes volna megvizsgálni, mennyiben változtak meg ezek a feltételek az elmúlt több mint húsz évben.

Barcsi Tamás a konferencia eredményeit konkrét változtatási javaslatokat is tartalmazó tanulmánykötetben szeretné megjelentetni, amely a szakpolitikai döntéshozók munkáját is segíthetné.

A halálról való gondolkodás segíthet abban, hogy jobban éljünk

Az életvégi döntések szabályozása nem pusztán jogi vagy orvosi kérdés. Hogyan alkothatunk mindenkire érvényes szabályokat egy olyan társadalomban, ahol az emberek vallási meggyőződése és az emberi méltóságról alkotott elképzelése alapvetően különbözhet?

Barcsi szerint Karsai Dániel küzdelmének egyik fontos eredménye, hogy szélesebb társadalmi párbeszéd kezdődött az életvégi önrendelkezésről. Ebben az eltérő nézeteket képviselőknek is helyük van. Miközben az állam világnézeti semlegessége alapvető követelmény, az is fontos, hogy egy esetleges megengedőbb szabályozás az eutanáziát elutasítók biztonságát és lelkiismereti szabadságát is garantálja.

A társadalmi vita egyik nehézsége, hogy a legtöbben anélkül alkotunk véleményt az életvégi döntésekről, hogy személyesen megtapasztaltuk volna ezeket a helyzeteket. Sőt, a modern nyugati társadalmakban sokan évtizedeket élnek le anélkül, hogy közvetlenül találkoznának haldokló emberrel. A halál korábbi közösségi eseményből egyre inkább magányos, kórházi eseménnyé vált.

Barcsi Tamás szerint azonban nemcsak az életvégi döntésekről szóló társadalmi párbeszédhez, hanem a saját életünk alakításához is fontos volna szembenéznünk a halandóságunkkal. Heidegger és Kierkegaard gondolatait felidézve arról beszélt, hogy az élet végességének tudatosítása segíthet felismerni, mi igazán fontos számunkra.

A beszélgetés végén Tolsztoj Ivan Iljics halála című művét említette. A kisregény főhőse csak haldoklása közben döbben rá, hogy életét nem a számára valóban fontos értékek szerint alakította. Barcsi szerint érdemes volna még életünkben szembenézni ezzel a kérdéssel: ha elfogadjuk, hogy a rendelkezésünkre álló idő véges, talán tudatosabban dönthetünk arról, mire fordítjuk.