Az MTA doktorai: Géra Eleonóra Buda múltjáról

Géra Eleonóra 2005 óta kutatja Buda történetét, bár korábban sose gondolta volna, hogy várostörténész lesz. 2005-ben került Budapest Főváros Levéltárába, ahol főként a budai anyag feldolgozása volt a feladata. „Én azért örültem ennek különösen, mert a főváros 1872-es egyesítése előtti iratanyagról volt szó, és mindig ilyen iratokkal szerettem volna foglalkozni – mondja Géra Eleonóra. – A történelem mellett levéltár és latin szakos is voltam, és mindig arra készültem, hogy majd régi német és latin nyelvű iratokkal foglalkozom. Ebből a szempontból Buda (és Pest) azért volt nagyon jó választás a számomra, mert ott az anyagok kétharmada német nyelvű, az egyharmada pedig latin.”

Géra Eleonóra

Bár a Buda-történeti kutatások is foglalkoznak a fővárosban lakó nemességgel, így Géra Eleonóra MTA-doktori disszertációjának is vannak erről szóló fejezetei, a várostörténet jelentős részben a polgárság és a nem nemes városlakók múltjával foglalkozik.

„Kevéssé ismert, hogy a város lakossága rendkívül összetett társadalmat alkotott, és a polgárok jelentős jogokkal bírtak a kora újkorban.

A társadalmi összetettség azzal járt, hogy a városi népesség több joghatóság alá tartozott” – folytatja a docens. A katonák felett a katonai joghatóság ítélkezett. A városban lakó nemesek ügyében, hogyha nem volt polgárjoguk, akkor a vármegye volt az illetékes. Ugyanakkor laktak a városban a Bécsi Udvari Kamarához tartozó állami tisztségviselők, illetve természetesen olyan lakosok, akik a város alá, a polgármester, illetve a városi tanács alá tartoztak. Vagyis Buda társadalomtörténetét rendkívüli sokszínűség jellemzi.

A város joghatósága alá tartozó lakosság csak igen kicsi részét, talán 5 százalékát alkották azok, akik valóban polgárjoggal és a többiekhez képest különböző kiváltságokkal rendelkeztek. A többiek úgynevezett egyszerű városlakók voltak. Budán még az is bonyolította a helyzetet, hogy nem mindenki volt katolikus vallású, hanem igen jelentős volt a délszláv és egyéb balkáni eredetű népesség is, akik közül sokan ortodox vallásúak voltak. Az ortodox vallású lakosok egy része védett polgárnak számított. Nekik is voltak önkormányzati jogaik, illetve a saját közösségükön belül különféle kiváltságaik, de e jogok sokkal szűkebbek voltak, mint a katolikus polgárokéi, és többnyire a lakóhelyükhöz, a Tabánhoz kötődtek.

Géra Eleonóra értekezésének fő fókusza arra irányul, hogy

hogyan próbálták a magisztrátus (a városi tanács) tisztviselői fenntartani a rendet a város joghatósága alá tartozó lakosok körében, illetve hogyan próbáltak olyan szabályokat hozni, amelyek megelőzik a konfliktusokat.

Ha pedig ez nem sikerült, akkor olyan büntetéseket szabtak ki, amelyek elrettentő hatásúak voltak. „Ezt a korszakot a jelenlévők társadalmának nevezzük – mondja a történész. – Mivel az emberek jelentős része nem vagy csak nagyon korlátozottan tudott írni-olvasni, a szóbeli és vizuális kommunikáció volt a fontos. Ez adta a városi tömegmegmozdulások, például a körmenetek és a nagy városi ünnepek jelentőségét.” De ugyanilyen látványos üzenetet közvetítettek az ítélet-végrehajtások és a piacnapok, illetve a tisztújítások, például a polgármester-választás is. Ezek mind olyan nyilvános események voltak, amelyeken különféle eszközökkel a lakók tudtára lehetett adni, mi történt a városban, és kinek hol van a helye a hierarchiában.

A helyhatósági választásokon a polgároknak kötelező volt megjelenniük. Aki nem jelent meg, az szankciókra számíthatott. Ugyanakkor azok is érdeklődtek a város belügyei, politikai kérdései iránt, akiknek nem volt polgárjoguk. Egyrészt remélték, hogy lesz, másrészt pedig hasznos volt tudniuk, hogy kik az illetékes tisztviselők. A szavazás után közösen elmentek szentmisére: a régi budai városházáról, ami a Szentháromság téren állt, átvonult a látványos menet a Nagyboldogasszony-templomba, a mai Mátyás-templomba.

Ott volt a hálaadó mise, utána visszavonultak, és a végén nagy mulatságot rendeztek.

Az újonnan választott polgármestert és a tanácsosokat a menet hazakísérte, így mindenki tudta, hogy hol lakik az új ember, hova kell menni, ha például a lehető leggyorsabban panaszt akarnak tenni.

A városi polgárjog megszerzése volt mindenki célja, hiszen ez gyökeres változást hozott az emberek életébe. „Azért törekedtek mindenáron a polgárjog megszerzésére, mert nemcsak az ember saját életére szólt, hanem a leszármazottait is segítette – mondja Géra Eleonóra. – Ha elhunyt egy polgárjogú lakos, és kiskorú gyermekei voltak, akiket fel kellett nevelni, akkor a magisztrátus kötelességének érezte, hogy megőrizze a vagyont a gyermekeknek. Emellett a gyerekeket úgy taníttatták, hogy ők is polgárok lehessenek, vagy polgárokhoz mehessenek férjhez. Vagyis mondhatjuk azt, hogy ezzel az illető biztosította a családja egzisztenciáját a következő nemzedékekre is.”

A polgárjogot nem adták ingyen, és számtalan feltételnek kellett megfelelni.

Például úgynevezett polgárképes mesterséget kellett választania a jelöltnek. Ha valaki értelmiségi volt, és a városházán hasznát vették a szaktudásának, mert ügyvéd vagy írnok volt, akkor kaphatott úgynevezett grátisz polgárjogot, vagyis nem feltétlenül kellett érte fizetnie. A polgárjog számos tekintetben biztosított előnyt a birtokosának. A polgárok korlátozás nélkül birtokolhattak ingatlanokat, sőt el is várta tőlük a tanács, hogy saját házat vásároljanak. Emellett voltak olyan tevékenységek, amelyeket kizárólag polgárok űzhetnek. Például a kereskedelem jelentős része a polgárok előjoga volt. Ha valaki mondjuk kőbányát akart nyitni a mai Sváb-hegyen, vagy téglaégetőt a mai Széll Kálmán tér környékén, ahhoz is polgárjogra volt szüksége. Hogyha valakinek a budai határban szőlője termett, és bort készített, akkor a bort csak a polgárjog birtokában mérhette szabadon a városban. A polgárjog olyan sokat ért, hogy sokszor a városba beköltöző nemesek is kiváltották, ezzel pedig kvázi alávetették magukat a városi magisztrátusnak, és engedelmességet fogadtak nekik. Ők is azt érezték ugyanis, hogy a polgárjoggal járnak jobban, mert csak így lehetett például kocsmájuk a városban. És ez rendkívül jó üzlet volt, hiszen itt volt a katonaság.

Buda társadalma a közép-európai mintát követte, Debrecenhez vagy a többi korabeli városhoz hasonlóan. A hatalom arra törekedett, hogy az újszerzeményi területeken (vagyis az oszmánoktól frissen visszafoglalt régiókban) a polgárok német ajkúak és katolikusok legyenek. Ezzel az Alföld magyar protestáns városi népességét akarták ellensúlyozni. „Buda a kora újkorban nem volt nagyváros, és még a XVIII. század elején is legfeljebb középvárosi szinten volt. Ez nem is csoda, hiszen a visszafoglaláskor három napig égett a város, és csak romok maradtak – magyarázza Géra Eleonóra. – A romokból, a semmiből kellett újjáépíteni a települést, ráadásul lakosság sem maradt a városban. Vagyis teljes lakosságcsere történt 1686. szeptember 2. után. De az uralkodó, ha már ennyi pénzt, energiát és diplomáciai kapcsolatot fordított Buda visszafoglalására, akkor már megtartotta az uralkodói székváros címét.”

Így Buda újjáépítésekor Bécs lett a példa, ezért is lett a városnak polgármestere. A szemközti Pest ezzel szemben bírót kapott, aki bíráskodási jogkörrel is rendelkezett, míg a budai polgármester nem. A budai volt a haladóbb irányzat, hiszen itt már szétvált egymástól az igazságszolgáltatás és a közigazgatási funkció, bár az idetelepülők ezt nem feltétlenül értették és értékelték. Óriási felháborodás lett például abból, hogy a szomszéd Pest bírájának miért van nagyobb jogköre, mint Budáénak. Ezt végül orvosolni kellett, Buda polgármestere is megkapta az ítélkezés jogát. Pest területe a XVIII. század elején harmadakkora volt, mint Buda, és más tekintetben is jelentéktelenebb volt: az erre járó külföldi utazók gyakran túlparti külvárosnak hitték.

„Nem egyszerűen megválaszolható kérdés, hányan is laktak Budán akkoriban. A különböző joghatóságok miatt nem igazán tudjuk, hogy mikor hányan tartózkodtak a városban, a katonák pedig folyamatosan vándoroltak – folytatja a történész. – Van, amikor egész századokat telepítenek be, például télvíz idején, és azt sem tudjuk, hogy a katonák családtagjai hányan voltak. Ez a nemesség létszámára is igaz, vagyis csak becsült adatokat tudunk mondani. A II. József-féle népszámlálásig ugyanis nincsenek a városban élő teljes lakosságot pontosan bemutató dokumentumok. Sőt még anyakönyvek is csak nagyon korlátozottan állnak a rendelkezésünkre. Mindenesetre az 1720-as évek elején húszezer főre becsülhetjük a lakosságot. Ehhez jön még a pár ezres katonaság.”

A lakosság pontos dokumentációjának hiánya azért is furcsa, mert eközben a kor mércéjével mérve egészen szabad és jól adminisztrált választásokat tartottak Budán. Amikor Buda még nem nyerte vissza a szabad királyi város kiváltságait, vagyis 1705 előtt, a város irányítása a Budai Kamarai Adminisztráció alá tartozott. A Kamarai Adminisztráció állított három személyt, közülük lehetett választani. Volt, hogy egyáltalán nem tetszettek a jelöltek a helyieknek, de ez nem nagyon érdekelte a hatóságokat. Ebből lettek is különböző zavargások a XVII. század végén, nemcsak Budán, hanem Pesten is. Idővel a városiak azonban rájöttek, hogy érdemes azt választani, akit a felettes hatóságok javasolnak.

Később viszont ténylegesen szabadabb lett a választás. „Aki a polgármesteri székbe került, biztos azt gondolta, hogy szabad választás útján kapta a pozíciót. A gyakori érvelés szerint Isten őt nem véletlenül segítette a polgármesteri székbe – mondja Géra Eleonóra. – Ugyanakkor az ellenfelei ezt nem feltétlenül így gondolták, és felrótták neki a választást megelőző korteshadjáratát. A kereskedők például a szolgáikkal agitáltattak a boltban, sőt kiküldték őket az emberekhez.” Az ilyen választási visszaélésekből komoly problémák adódtak, előfordult, hogy az előző polgármester nem akarta átadni a hatalmat. Erre az új polgármester hívei megostromolták a házát, és erőszakkal vették el tőle a város kulcsait és a tanácsülési jegyzőkönyvet.

Az 1730-as évek végéig állandó probléma maradt, hogy Budán a hatalomra jutott polgármester és köre manipulálták a szavazókat, és megfélemlítették a másképpen gondolkodókat. Akaratuk érvényesítésére megvoltak az eszközeik. A különböző városi pozíciókat, városi megrendeléseket azoknak adták, akik az ő pártjukon álltak. A városban oligarcharéteg alakult ki: néhány család uralta a város belpolitikáját. Bár 1737-ben elvileg a királyi biztosok leszámoltak a városi korrupcióval, és az új vezetés tiszta lapot nyitott, valójában nem történt lényegi változás. A vezetők vejei, sógorai, unokatestvérei kapták továbbra is a magas pozíciókat.