1956 a történetírásban és az emlékezetben – Videón a díszelőadás és a nyitónapi beszélgetés

Rainer M. János délelőtt elhangzott előadásának kiindulópontja szerint az 56-os forradalom történeteinek elbeszélése, az események jelentésekkel való ellátása a történésekkel szinte egyidejűleg elkezdődött. Az első bő harminc évet kettősség jellemezte: 1956-ot a szovjet rendszerekben ellenforradalmi restaurációs kísérletnek, a világ más részein szabadságmozgalomnak, antikommunista felkelésnek vagy éppen egy autentikus munkásforradalom kísérletének tartották.

A történések megismerése azonban korlátok közé szorult, hiszen fontos források nem álltak rendelkezésre. 1989 után e tekintetben új szakasz kezdődött: a szovjet típusú 1956-ábrázolás úgyszólván eltűnt, és számos korábban elzárt dokumentum vált hozzáférhetővé.

Rainer M. János Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

A leírás és értékelés pluralitása fennmaradt, új áramlatok, divatok is formálják a diskurzust, miközben a hazai történetírás politikai befolyásoltsága nem szűnt meg, sőt, az ilyen kísérletek új lendületet vettek, főképp 2010 után.

Az érdeklődő nagyközönség számára meghirdetett Tudományünnep+ kerekasztal-beszélgetése során a részvevők – saját érintettségük, emlékeik eltéréseiből fakadóan is – a különböző emlékezetek egymás mellett élésének lehetséges módjait vitatták meg. Vásárhelyi Mária determináltnak tartotta 1956-hoz fűződő viszonyát, hiszen otthon és a család baráti körében mindennapos téma volt a forradalom, ami gyerekként irritálta is – ugyanakkor szembesült azzal, hogy a tágabb, iskolai környezete teljesen másként ítélte meg a forradalmi eseményeket.

A vidéki városi értelmiségi szemszögéből foglalta össze a megtorlás következményeit Gyáni Gábor, aki identitásának erős bázisaként tekint a forradalomra. Apja iskolaigazgató volt Hódmezővásárhelyen, a forradalomban való részvétele miatt perbe fogták, és hat év börtönre ítélték.

Szabadulása után is kísérte a családot a diszkrimináció,

és hiányzott az a baráti, összetartó kör, ami a fővárosi értelmiségi rétegeket jellemezte.

Pléh Csaba aki 1955-ben tízévesen faluról költözött a Ferencvárosba, gyerekkori emlékeit elevenítette föl: az óvóhelyre gyakorlottan leköltöző felnőttek rutinját, a történelmi események között is a mindennapi normákat életben tartó, az adott körülmények között groteszknek vagy épp embertelennek ható gesztusokat.

Závada Pál mindössze másfél éves volt a forradalom idején, így ő személyes tapasztalatokról nem tudott beszámolni, és visszaemlékezéseket, szamizdatban terjedő iratokat is csak később, már egyetemi hallgatóként olvasott. Később, szociográfusi munkája során azzal szembesült, hogy az adatközlők számára

az 56-os részvétel még évtizedek múlva is erős tabunak számított, amiről csak a bizalom kiépülése után, nagyon óvatosan mertek beszélni az érintettek.

A rendezvényen készült képgaléria a képre kattintva megnézhető Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

A beszélgetés során többször is párhuzamot vontak a forradalom utáni évtizedekkel és az elmúlt 16 évvel. Az 1956-os események közös megítéléséről azt mondták: egy letisztult, közös narratíva kialakulása általában hosszabb időt vesz igénybe, de később sem szükségszerű, hogy ilyen létrejöjjön.

Vásárhelyi Mária megjegyezte: 1956 és a rá következő Kádár-korszak (amit véleménye szerint sokan a magyar történelem aranykorának tartanak) azt mutatja,

az országnak fontosabb volt a biztonság, mint a szabadság.

A forradalom világpolitikai vonzatairól, arról a közkeletű elképzelésről, miszerint a Nyugat cserben hagyta Magyarországot, Gyáni Gábor azt mondta: az atomkatasztrófa a levegőben lógott, friss kutatások szerint elképzelhető, hogy az ország státuszának megváltozása a nagyhatalmak összecsapásához vezetett volna, amit a NATO nem kockáztatott.

A tudományünnepi központi programok helyszíne: MTA Székház, Díszterem (1051 Budapest, Széchenyi István tér 9.).

Az eseményekről készült felvételek később megtekinthetők lesznek az MTA YouTube-csatornáján.

A külső helyszínek programjai az eseménynaptárból érhetők el.