1956 történetírása hét évtized távolából

Ha az 1956-os magyar forradalom 70. évfordulóját itt, a Magyar Tudományos Akadémia virtuális közterén köszöntjük, természetes módon adódik két lehetőség. Az egyik, hogy felidézzük az Akadémia saját hetven év előtti történéseit – ezt az Akadémiai Levéltár anyaga alapján annak munkatársai (Hay Diana és Zsidi Bernát) néhány hónappal ezelőtt megtették összefoglaló cikkükben. A másik lehetőség annak számbavétele, hogy mit tett hozzá 1956 kulturális emlékezetéhez az akadémiai történetírás. E helyütt ennek csupán vázlatos áttekintésére vállalkozhatom.

A történelmi távlat

A cím távolságot érzékeltet – az első kérdés, hogy ez a hetven évnyi távolság egyben távlatot is jelent-e. A klasszikus historista hagyomány ez utóbbin olyan hosszú eltelt időt értett, amikor az eseményhez kötődő politikai vagy érzelmi elfogultságok már nem befolyásolják az objektivitásra magától értetődően törekvő történetírót. Akinek rendelkezésre állnak a történések elsődleges forrásai, a modern kori közgyűjteményben, levéltárban őrzött, rendezett írásos dokumentumok, amelyek a csalóka emlékezettel szemben értelemmel töltik meg a kérdést: „Hogyan is történt valójában?”. A történetíró természetesnek vette, hogy a válaszadás csakis távlatban gondolkodva és források birtokában kísérelhető meg.

Bem József tér, tüntetés 1956. október 23-án a Bem szobornál. Háttérben balra az egykori Radetzky laktanya. Forrás: Fortepan / Magyar Kulturális Intézet Varsó-Fundacja Muzyka Odnaleziona

A késő modernitás (és ami utána következett) megengedőbb volt. A historista tradíció módszertani normáit ugyan elfogadva, de szigorát félretolva a jelenkortörténet feladatává tette közeli történelmi (és hagyományos értelemben egyáltalán nem történelmi) események és problémák vizsgálatát, amelyet akár másnap meg lehet kezdeni. Nem feledve az ismeretelméleti implikációkat és kétségeket, az utóbbi álláspontra helyezkedem, és a hét évtizedet annak tudatában tekintem át, hogy az a történelemtudományok körében vizsgálható. A magyar forradalomról szóló történetírói diskurzus ily módon legalább két, talán inkább három nagyobb szakaszra osztható.

Politikai tételek és elemzések

Az első ama bizonyos másnaptól a szovjet típusú rendszerek bukásáig, az 1980-as, 1990-es évek fordulójáig tart. Történetíróinak rendelkezésére állt az 1956-os világesemény nyilvános mozzanatainak meglehetősen részletes krónikája és meglehetősen sok személyes, rögzített emlék. Nem is pusztán hagyományos értelemben vett főszereplőké: a New York-i Columbia több mint 600 mélyinterjút készített magyar menekültekkel, Kovrig Béla szociológus pedig 7000 (!) kérdőívet küldött ki nekik. A politikai döntéshozatal iratai azonban hiányoztak.

Paradox módon – elméletileg – e korszak hazai „történetírói” voltak a legelőnyösebb helyzetben, hiszen a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Osztálya volt főnökének (Hollós Ervinnek) vagy az MSZMP KB titkárának, Berecz Jánosnak rendelkezésére álltak ilyen dokumentumok – egy részüket ők állították elő. Ők és társaik azonban nem történelemtudományt, sőt nem is történelmet műveltek, hanem a szovjet típusú rendszer 1956-ról szóló politikai tételeit adták elő. Ezzel szemben Nyugaton nemcsak sajtó alá rendezték az említett krónika alapforrásait (sajtóközleményeket, rádióadások szövegeit, röplapokat), hanem elemzések is születtek. Nagyrészt magyar emigránsok készítették őket (Fejtő Ferenc, Méray Tibor, Molnár Miklós, Váli Ferenc, Kecskeméti Pál), drámai jellegük az eseményszekvencia dinamikájából következett, és éles vitában állt a hazai hivatalos kánonnal. Az 1950-es évek végi „kremlinológia” értelmezési keretét, a totalitarizmus elméletét használták.

Ennek baloldali revizionista kihívása jelentette az első historiográfiai váltást az 1970-es években: az angol Bill Lomax például úgy látta, 1956-ban ott rejlett egy valódi szocialista munkásforradalom lehetősége. Az antitotalitárius és/vagy nemzeti forradalom értelmezési kerete ettől még fennmaradt. Sőt, az 1970-es években létrejövő kelet-közép-európai ellenzéki mozgalmak – így a magyar is – ezt használták. A hazai demokratikus ellenzék fellépésével a „második nyilvánosságban” létrejött egy „második történetírás” kezdeményezése, valódi történeti diskurzus, oral history gyűjtés, elemzés, sőt vita.

„Levéltári forradalom” és új módszerek

A második szakasz nyitánya 1989 „levéltári forradalma”, amelynek következtében jelentős részben hozzáférhetővé váltak az egész korszak, így 1956 hazai, szovjet és az amerikai percepciójának és döntéshozatalának dokumentumai. Helyreállt a magyar és térségi jelenkortörténet-írás kapcsolata a nemzetközi jelenkorkutatással. 1956 mint hidegháborús válság az új hidegháborútörténet-írás figyelmének középpontjába került – amiből a hazai történészszakma elsősorban Békés Csaba és Borhi László munkáival vette ki a részét. Széles körű forráskiadási tevékenység kezdődött, és nagyszámú, különböző szintű feldolgozás látott napvilágot.

Az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején születtek 1956 nagy mesternarratívái – és szolgálták ki a közoktatás, a piac, a „közvélemény” és a média együttes igényeit (Ripp Zoltán, Szakolczai Attila, Salamon Konrád és mások tollából). A történetírás (ahogy az egész kulturális emlékezet) újratermelésének fő színtere az újmédia, majd viszonylag gyorsan a világhálón található social media lett. Magyarországon 1956 a public history egyik kedvenc terepévé vált.

Ennek során a hazai történetírás érzékelhetőn kettévált. Az „objektivitás” naiv felfogása alapján a sokoldalú elemzést mellőző, egyszerű erkölcsi ítéletekkel operáló, krónikajellegű munkák születtek, a „hitelesség” jegyében. A nemzetközi trendeket követő történészek viszont elutasították előbbi normatív „etikai” szemléletét és a kétely nélküli megismerés optimizmusát. 1956-ot (is) új módszerekkel (társadalomtörténet, új kultúratörténet, mikrotörténet, nőtörténet stb.) elemezték. Új keretek között ábrázolták, mint amilyen a globalizáció, a társadalmi és ellenállási mozgalmak, illetve stratégiák, a modernizációs elméletek. Horváth Sándor már 2001-ben figyelmeztetett a „tények számbavételén” alapuló krónikaírás veszélyeire, a politikatörténet megújulását, 1956 történetírásának társadalomtörténeti fordulatát sürgetve.

A politika foglyaként

A 2000-es évek közepétől mintha kettős léptékváltás következett volna be. Nagyszabású szintetikus művekben (pl. James Mark et al.: Socialism Goes Global; Kalmár Melinda: Történeti galaxisok vonzásában) 1956 epizóddá vált. A hazai történetírás részjelenségek mindenoldalú feltárása felé vett irányt. Standeisky Éva nagyszabású munkája (Népuralom ötvenhatban) a „bázisszint” történeteinek vizsgálata: a részvételi típusoké, a helyi hatalmi intézményeké, a forradalmi mozgósításé, a szimbolikus cselekvésé, a múltismétlés problémáié. 1956-nál mintha fontosabbá vált volna az emlékezete, amiről elsőként György Péter esztéta írt könyvet az ezredfordulón.

A léptékváltás nem kerülte el a politikatörténet művelőit sem. Egyik fő forrásukról, a megtorlás iratairól 2006-ban Szakolczai Attila állította azt, hogy lényegében semmilyen relevanciájuk nincs 56 történeteit illetően. Ezek az iratok szerinte 1957-es történeteket tartalmaznak, kizárólag a megtorló gépezetről és legfeljebb a fogaskerekei között vergődő emberekről szólnak – hogy mi történt 1956-ban, arról nem.

„Nálunk bizonyos értelemben 1956 még ma is a politika foglya” – írta 1998-ban Losonczy Gézáról szóló totális biográfiájában Kövér György. Igazán a 2010-es magyarországi rezsimváltás (Kornai János kifejezésével: U-turn) igazolta a megállapítását. Ekkor az 1990-es évek jelenkortörténeti intézményei (köztük az addigra rég módszertani és tematikai nyitást végrehajtó 1956-os Intézet) megszűntek vagy megsérültek. Tucatnyi új „kutatóintézet” létesült évente tízmilliárdokban mérhető költségvetéssel – és végezte a leegyszerűsítő krónikaírást. Egyesek folytatták az 1990-es évek forrásfeltáró, adatfeldolgozó munkáit (lásd a NEB adatbázisait), mások az Orbán-rendszer emlékezetpolitikai intencióinak szolgálatába álltak. De ekkor is születtek korszerű eszközökkel, elméleti megalapozottsággal megalkotott, részben vagy egészben 56-os történetek, mint Horváth Sándoré, Tulipán Éváé, Takács Tiboré vagy Gulyás Martiné. A magyar menekültügy monumentális feldolgozása Kecskés Gusztáv és Scheibner Tamás szerkesztésében (magyarul 2022-ben, angolul 2025-ben) folytatja ezt a sort.

A szabadulás reménye

1956 az 1989-et követő 10-15 évben kiemelt történeti kutatási téma lett. Aligha van a 20. századnak ennél részletesebben megírt története, szélesebb diskurzusa. Ez akkor is így marad, ha mára e felfokozott érdeklődés a múlté. A három évtizeden át el nem mondható történeteket jórészt elmondták. A 2026 tavaszán bekövetkezett alapvető politikai változás reményt nyújt arra, hogy 1956 kiszabadul az avult emlékezetpolitikák fogságából. S ha így lesz, akkor az akadémiai történetírás lehet ismét a magyar forradalom kulturális emlékezetéről szóló beszélgetés meghatározó fóruma.

Rainer M. János