Az alábbi beszéd illetve naplórészlet 2020. szeptember 12-én hangzott el Lossonczy Tamás és Ibolya síremlékének avatóján

Pataki Gábor művészettörténésztől:

Lossonczy Ibolya és Lossonczy Tamás

Lossonczy Tamás feleségének, Ibolyának, több mint négy évtizeden át társának halála után, emlékét megörökítendő, nagyszabású ciklusba kezdett. A figyelmeztetően kanyargó fekete szalagok ellenére az alapvetően égkéken és hófehéren ragyogó felületeket a gyász komorsága helyett transzcendens ragyogás itatta át. Egyik darabján egy fehéres kört fognak satuba a művész által oly annyira kedvelt ékformák. Ez a kör, az együvé tartozást szimbolizáló gömbbé változott, így lett Ibolya sírjele, s ez a mostani emlék kiindulása. A szobrász, Kalmár János a kép alapján fogalmazott meg egy többféleképpen is értelmezhető alkotást. Hiszen lehet ez egy, a külső körülmények, a történelmi fordulatok előtt összezáródó, együvé forró és kitartó művészházaspár monumentuma, de az ékformák akár felfoghatók a gömbből kitörő sugarakként, ez esetben a művészet valóban síron túli erejét, hatalmát bizonyítva.

Azt hiszem, ez esetben mindkét interpretáció érvényes. A felső középosztályból származó, konzervatív környezetben nevelkedett, jogászként, majd tradicionális növendékként induló, de a számára előre gyártott szerepeket Vaszary tanítványaként csakhamar opponáló festő, és a szabolcsi zsidó családból induló, művészi inspirációit Párizsban és Londonban érzékenyítő szobrász találkozása jelképes erővel bírt. Nem csupán a múlt század első fele magyar társadalmának ellentétes pólusai találkoztak kettejükben, de egy akár romantikusnak is nevezhető, a történelem viharaival a művészet hatalmát szembe szegező életforma, magatartás körvonalai is. A szerelem, szeretet mellett ez állt kapcsolatuk középpontjában. Így segíthette Ibolya szelíd noszogatása a 30-as évek közepére elbizonytalanodó, helyét, művészi énjét nem találó Tamást, hogy újrakezdje a festészetet, ez adott erőt nekik a folytatásra, miután egy jól irányzott bomba megsemmisítette otthonukat s addigi műveiket, ez tette természetessé, hogy Tamás óvta, mentette Ibolyát a nyilas rémuralom idején, ez biztatta őket, hogy a szakmunkásképzőben leadott órák és a nyelvtanítás után alkotni ki-ki saját zugába, műtermébe vonuljon. S ez tette lehetővé, hogy teljes életet éljenek, hogy örüljenek a mátrai hegyek, vagy akár egy kosár alma látványának, hogy (amint ennek magam is tanúja voltam) kopott, viharvert székükben ülve megbűvölten hallgassák a lemezjátszóról Beethoven szimfóniáját, vagy a Négy évszak valamelyik tételét.

Pedig Tamást nem kerülték el a kor kihívásai. 1945 után úgy hitte, elképzelései egy hamarosan megvalósuló igazságos, harmonikus társadalomról, szabad művészetről gyorsan célba érhetnek. Művészete valóban frissen, fantasztikus energiákkal telítődve teljesedett ki, tagja lett az Ady Endre úti művészközösségnek, az Európai Iskolának, majd az Elvont művészek magyarországi csoportjának, ám a fordulat évében jó baloldaliként hallgatni akart a hazug, áloptimista közérthetőséget előíró hivatalos direktívákra. Megszenvedett naivitásáért: hamarosan a partvonalra, a művészeti élet peremére került. Becsapottan, kétségektől s lelkiismeretfurdalástól hosszasan gyötörve kereste a kiutat innen. Vívódásai eredményeképp született meg aztán a méreteiben s művészi eredményeiben egyaránt hatalmas Tisztító nagy vihar, melynek cikázó, sűrű motívumszövedékében egyszerre tudta érzékeltetni az 1956-os forradalom kataklizmáját, és saját, indulatoktól fűtött konfesszióját, gyónó hitvallását.

S ettől kezdve sohasem hallgatott szirénhangokra, jöjjenek azok a hatalom, a politika, az érvényesülés, a pénz oldaláról. Nem kötött többé kompromisszumokat, azokat a belső képeket festette, melyeket a szabad művészet hitével társult képzelete hívott elő. E belső szabadságért vállalta a széklábfaragást az ipari tanulóknál, vállalta az elszigeteltséget, a kiállítási lehetőségek hiányát. Jellemző, hogy csak 23 évi hiátus után, 1971-ben mutathatta be újra műveit.

„A Kiscelli utca sarkán megjelent előttem egy kép. Tiszta zöldes feketés szürke, benne égő, ragyogó fekete és csillogó fehér körök” – jegyzi fel egyik képének születését 1946-os naplójában. Végig tekintve életművén, láthatjuk, hogy a formák, motívumok, érzések, indulatok milyen változatos sokasága jelent meg belső szemei előtt. Némelyiken a villámok, szalagok, ikerháromszögek, színflitterek alig átlátható szövevényt hoznak létre, mások a magyar képzőművészet legvisszafogottabb, legszűkszavúbb művei közé tartoznak: csak néhány kör, néhány magányos színcsepp az egynemű háttér előtt. Néha iszonyú, szinte sistergő indulatok jelennek meg rajtuk, de ott van ellenpontnak a Tíz tábla szótlan komolysága, vagy a spárgaképek fegyelmezettsége. Háborúk, viharok, földindulások, pokolbéli gépezetek és szörnyek az egyik oldalon, harmatos pázsit, függőkert érzetét előhívő színek és formák a másikon. Aki néhány, akár pár tucatnyi képet ismer az életműből, még mindig nem tudhatja milyen, s mekkora festő volt Lossonczy Tamás. Hiszen akkor még nem is szóltunk groteszk figurális festményeiről, változatos rajzsorozatairól, kollázsairól, papírszobrairól, keserű iróniájú, gyógyszeresdobozokból összerótt munkáiról.

A minduntalan bucskázva alakot váltó, szenvedélyes Tamáshoz képest Ibolya művészete maga az organikus csend és nyugalom. Tenyérnyi, csavarodó, hullámzó, üregeket körbefogó szobrai a természeti formák iránti határtalan bizalomról, az azokkal való szinte tökéletes összhangról tanúskodnak, s tán pont ezért a magyar nonfiguratív plasztika csúcsteljesítményei között a helyük. Ugyanez a szinte szubtilis érzékenység jellemzi újra felfedezésre váró pasztelljeit is.

Minden különbözőségük ellenére,vagy tán épp azért, de együvé tartoztak, eggyé váltak, akár e gömb itt most előttünk. Ezért maradt nehéz, nem igazán gyógyuló seb Tamás számára Ibolya távozása, tetézve az öregedés kínjaival, azzal, hogy a 90 éves korában még úszni járó művész combnyaktörése után egyre nehezebben mozgott.

De nem adta fel. Második felesége, társa, Éda segítő keze nyomán mindegyre új művek születtek. Időskori képeinek vonalai talán nem olyan határozottak, formái tán elnagyoltabbak elődeiknél, de szinte mindegyiket átitatja az a felszabadultság, non-chalance, a szabott formákra és normákra való fittyet hányás, amely csak már ebben az életkorban képzelhető el. S átitatja őket a művészet szinte bolondul szenvedélyes, alighanem generációjukkal együtt kihalni vélhető szeretete is. Tamást látva, ahogy 100 éves kora múltával is, egyre rosszabbul látva, két botja segítségével felkínlódta magát az egy emelettel feljebb levő műterembe, önkéntelenül is az ecsetet kezéhez kötöztető öreg Renoir jutott az ember eszébe.

Ahogy élete s vele együtt Ibolyáé, átfogta az az egész 20. századot, úgy művészete is rezonált e poklokban s utópiákban gazdag kor történéseire, kipróbálva a nonfiguratív művészet szinte valamennyi regiszterét. Amiképp Kállai Ernő, korának tán legnagyobb kritikusa jellemezte Lossonczy művészi magatartását A természet rejtett arcában: „…csodára nyíló szemmel képes elmerülni a természet mélyén rejlő életbe. Képzeletét ez a minden dolgok tárgyi és fölületi elkülönülése alól egyként felfénylő, tehát egyetemes misztérium ejti igézetbe. Ezért látomását is olyan színekbe és formákba ölti… melyek a szemléletet nem rögzítik konkrét tárgyakhoz, nem lokalizálják, hanem szabadon szétsugárzó képzettársításokra, végtelen távlatokat fölérző sejtelmekre indítják”.

Tamás és Ibolya szeme a csodákra nyílott. Így lehetek egymásnak hű társai, kiegészítői, s így válhattak a magyar képzőművészet megkerülhetetlen alakjaivá. Most, e síremlék avatásánál emlékezzünk rájuk, s mondjunk újra köszönetet a szobrásznak, Kalmár Jánosnak, s mindenekelőtt Édának, akinek fáradhatatlan szervezőkészsége és áldozatos odafigyelése lehetővé tehette, hogy most itt állhatunk az emlékmű előtt.

Alföldi Róbert Lossonczy Tamás naplójából olvasott fel részleteket:

1945. november 23. péntek

…. belsőmben az irracionális sejtelemvilágnak „és a tiszta ész” józan szín, forma vonalrendszerének új összeolvadását, összeforrását értem. Az ismeretlentől való félelmében az ember a tudat és tudomány mindenre fényt derítő elrendezettségére vágyik. De mint ahogy az örök nappal sem volna elviselhető, a nappalt éjszaka követi, éppen úgy a racionális világot sem bírjuk el önmagában, hanem belepihenünk az irracionalitás fantasztikus éjszakájába. Éjszaka és nappal, józanság és bódultság kiegyensúlyozzák egymást. A hosszú ébrenlétet feltétlen álom követi és aki kialudta magát az valóban felébred. De nem szeretem az erőltetett ébrenlétet és az erőltetett álmokat. Vagyis nem szeretem a hazugságot, a magunk és mások becsapását.

1946. június 9. vasárnap Reggel 8 óra.

Ibolya műtermében dolgozik. Gyönyörű nyári forró reggel. A madarak énekelnek. Kakas kukorékol szabályos időközökben és egy távoli tyúk válaszol neki. Tegnap a kiállításon odajött hozzám két akadémista és odavittek a képeimhez szinte kérdőre vontak. Hogy csinálom? Vízió? Nem válaszoltam, érzés. Addig fejlesztem a képet, amíg az a bizonyos érzés, amelyet ki akarok fejezni, nem nyer kifejezést. A kép nem a fejben, hanem a vásznon készül, munka közben. Persze érzés, vízió, kritika, technikai tapasztalat és rengeteg fel nem sorolható elem játszik közre az alkotásnál. Következő kérdésük az volt, hogy mi azt állítjuk, ezeken a képeken minden tudatosan történik, akkor magyarázzam meg ez az ecsetvonás itt már vastag ott miért vékony, itt miért híg ott miért sűrű a festék? Minden részletecskét magyarázzak meg. Válaszom az volt: mindég az egész képet kell nézni, nem pedig a részletet. Ha az egészet nézem akkor a részlet is érthető lesz ebből. Véletlen? Az, hogy megszülettünk vajon nem véletlen-e? Attól függ, hogyan értelmezzük a véletlent. Sok mindent meg tudunk magyarázni, de vannak olyan dolgok is, amelyeket nem tudunk megmagyarázni. Eszembe jut Paul Klee gyönyörű mondása. Körülbelül így: Jó dolog a ráció, a geometria, matematika, sok okos és jó dolgot lehet tudományos alapon kiszámítani, de azért az intuíció sem rossz és elvetendő, az ösztön sem rossz dolog.

1992. január 30. csütörtök

„Ibolyával mi ketten azt vallottuk, hogy a művészet az a nagyhatalom, amely az embereket összehozza, az egymással harcban álló feleket összehozhatja, megszerettetheti, érzelmileg közel hozza, kibékíti és egymás karjába zárja. A művészet az egyetlen nagy lehetőség. Amikor vadul gyűlölték egymást franciák és németek, azt mondtuk, az egyetlen német, aki Franciaországot meghódította Klee volt. A tisztaság, a csend, az odaadó szeretet művésze, aki valamivel közelebb állt a teremtőhöz, mint a többiek.”