A Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár Lator László írásával emlékezik az idén 110 éve született Kosáry Domokosra:​​​​​​​

​​​​​​​Lator László (1927-2023) Kossuth-díjas költő, műfordító, esszéista:

Kosáry Domokos (1913-2007)

„A nagy történészt, tudományszervezőt ismerik, elismerik itthon is, külföldön is. Én egy kevésbé ismert arcát szeretném felidézni. Illett hozzá, minden részletével rávallott öregkora színtere, a könnyű kézzel, célszerűen megformált, tágas, levegős pátyi ház. A nagy nappaliban, a fal mellett a gyerekek, de érezhetően önmaga kedvére is, fadarabkákból, válogatott fakéregből, furnérból, látható műgonddal épített váracska, s hozzá papírból kivágott, várvédő-ostromló katonák. Odébb szép vonalú hajó, az is fából, türelem kellett hozzá, a szem, az ujjak kivételes érzékenysége. Egykori dörgicsei otthona maga csinálta könyvespolcaival, bútordarabjaival a teremtő képzelet és a jól használt mesterség tanúsítója volt. A régi bükki nyaralót, apja kívánságára, mérnöki szakszerűséggel, maga tervezte. Honnan ez a gyakorlatias, hatékony, alant járni is tudó, földközeli művészhajlam? Sokfelől nyert, sokfelé ágazó szerencsés örökség együttese? Mindennel élni tudott, amit felmenőitől kapott. Volt elei közt festő, muzsikus, író, s ami tőlük rámaradt, azt szívósan és szenvedélyesen kiaknázta, kiterebélyesítette. Diákkorában, tanulni a szakmát, beállt valamelyik asztalos- vagy kovácsműhelybe. A pátyi ház falain művei: pasztellek, akvarellek, vizes, téres tájképek, köztük anyai nagyanyja munkája. Vette aztán másutt, akár a történettudományban is, a tiszta látás, a biztos-pontos mozdulatok hasznát.

Volt egy régi zongorája is, sokszor játszott rajta – ez meg apai örökség. S nem csak játszott, szerzett is zenét, operát a kicsiknek, szöveget is hozzá, mert írni is szeretett, tudott is, nem is akárhogy – ez meg az anyai példa. Ha tudós munkát írt, azt is szépen, de sose szépelegve. De olvassuk csak el a börtönben, a magánzárkában papírra vetett olvasónaplóját! Minden ítéletében, mondatában ott az alig-alig rejtőző író. S bár olvashatnánk a különcellában fejben, s szórakozásul angolul, megfogalmazott visszaemlékezéseit! Rabnak is kivételes volt: szerette a büntetésül rászabott magányt, mert ott csak magára kellett figyelnie, kiépíteni egy belső, anyagtalan, de neki a szorongató kintinél foghatóbb, jelenvalóbb világot. Körülárkolhatta (ő mondta így) belső szuverenitását. Mikor pedig már írhatott, […] könyveket, szakirodalmat kaphatott, rendíthetetlenül dolgozott, cédulázott, mintha csak az Eötvös Collegium aszketikus légkörű könyvtárában ülne, írt gonddal, okosan, pontosan, a maga s az utána jövők javára. Volt része, tüneményesen induló pályája megtörése után, ilyen-olyan kirekesztésben, kényszermunkahelyben többször is. Derűvel, indulattal fűtött munkakedvét nem tudták elvenni. Szentül hiszem: sokfelől kapott, sokfelé továbbnövesztett képességei, mindenre éber figyelme, a részleteket értelmes összefüggésbe rendező céltudatos mozdulatai ott vannak nagyszabású történeti munkáiban is. […]

Én most itt félbehagyom. Folytassa az okos, hűséges, közös emlékezet.”