Végre beleszólhatunk abba, hogy mi történjen velünk – interjú Pósfai Mihállyal a Magyar Hangban

Molnár Csaba interjúja a Magyar Hang június 26-i számában jelent meg.

Ön most jobb helyzetben vette át a Magyar Tudományos Akadémia irányítását, mint tette ezt hat évvel ezelőtt Freund Tamás?

– Ha a kormánnyal való kapcsolatot nézzük, akkor feltétlenül jobb helyzetben vagyok. Freund Tamás nem sokkal azután lépett hivatalba, hogy elcsatolták a kutatóintézet-hálózatot, ami valóságos sokk volt az Akadémiai számára. Ezek után kérdésessé vált, hogy milyen kapcsolatot lehet fenntartani azzal a kormánnyal. Pedig rendkívül fontos, hogy az MTA-nak együttműködésen alapuló kapcsolata legyen a mindenkori kormánnyal, hiszen csak így tudja betölteni fő feladatait, legfőképpen azt, hogy tudományos tanácsadóként működjön. Ha erre az aktuális kormány nem tart igényt, az sokakban olyan érzést kelthet, mintha az Akadémia felesleges lenne. Freund elnök úr és az előző vezetőség sok mindent elértek, például az Akadémia visszakapta a Lendület pályázatok irányítását, de közben nagyon megnehezítette a dolgát a COVID-járvány is.

– A mából visszatekintve mennyire érzi sikeresnek az elmúlt időszak akadémiai irányítását?

– Ahogy 200 éves története során már annyiszor, az Akadémia ebben a nehéz helyzetben is képes volt megújulni, sőt még előnyt is kovácsolt bizonyos hátrányokból. Például amikor a COVID idején online lehetett csak megtartani a Magyar Tudomány Ünnepét, sokkal nagyobb lett a nézettsége, mint korábban. Azt gondolom, hogy az előző elnökség kihozta a maximumot az elmúlt hat évből. A mostani szituáció azonban szerencsére az akkori állapotokhoz képest teljesen más. Amikor engem megválasztottak május 5-én, már lehetett tudni, hogy új kormány lesz, és Magyar Péter akadémiai közgyűlésen elmondott beszéde alapján is nyilvánvalóvá vált, hogy az új kormány számít az Akadémiára.

– Mekkora szerepe volt a politikának az MTA elnökválasztásában? Az országgyűlési választás előtt sokan úgy gondolták, hogy egy másik jelölt, Perczel András a legesélyesebb, mert tagja a Professzorok Batthyány Körének, amely szervezet alig pár nappal április 12-e előtt a végletekig elkötelezte magát az előző kormány mellett. Aztán a választás után minden megváltozott.

– Lehet, hogy volt a politikának valamennyi szerepe, de nem ez volt a döntő. Ezt sose tudjuk meg, hiszen senkit sem fognak megkérdezni, hogy miért szavazott arra, akire. Az elején valóban egyáltalán nem tűntem esélyesnek, de időközben sok minden változott. Bár a szélesebb nyilvánosságban eddig nem voltam ismert, a tudományos közösségben korábban is számos tisztséget betöltöttem. A programom bemutatása után úgy éreztem, hogy egyre több akadémikus és nem akadémikus közgyűlési képviselő dönt a támogatásom mellett. Szóval nem gondolom azt, hogy az erőviszonyok az országgyűlési választások pillanatában fordultak meg, ez egy hosszabb és a politikától jórészt független folyamat volt.

– Milyen képességekre van szüksége egy jó MTA-elnöknek? Elsősorban jó kutatónak, jó menedzsernek vagy jó politikusnak kell lennie?

– Régen az volt a hagyomány, hogy az Akadémia mindig kiemelkedő kutatót választott elnöknek. Ha most lett volna olyan jelölt, aki tudományos sikerességét tekintve kimagaslik a tömegből, például Nobel- vagy Abel-díjas, ahogy annak idején Lovász László volt, akkor nehéz lett volna másra szavazni. Most a jelöltek tudományos eredményeiben nem volt ilyen jelentős különbség, így egyéb szempontok is teret kaphattak a választásnál. Az általam betöltött eddigi pozíciók nem voltak olyan magasak (nem voltam rektor például), hogy komolyabb konfrontációba kerülhettem volna sokakkal, és ez most előny lehetett. De nyilván fontos az is, hogy az MTA-elnök megfelelő kommunikációs és diplomáciai érzékkel rendelkezzen. Az Akadémia testülete rendkívül komplex, az elnöknek össze kell hangolnia a különböző osztályok érdekeit, illetve a köztestületi tagok egészen különböző szempontjait is. Az elnök egyik legfontosabb feladata, hogy megteremtse a magyar tudományos közösségen belüli harmóniát. Meglátjuk majd, hogy ez mennyire fog sikerülni.

– Ha már a Nobel-díjasokat említette, hogyan értékeli Krausz Ferenc szerepét a magyar tudományosságban? Ön mit gondolt az általa vezetett Élvonal Alapítvány pályáztatás nélkül odaítélt több százmilliárd forintos finanszírozásáról?

– Szerintem egy Nobel-díjast is lehet bírálni. Lehet és kell is bírálni az eljárást, hogy ennyi pénzt egyetlen ember kezébe adtak, a köz számára nem átlátható módon. Elvileg persze egy kuratórium dönt, de mindenki számára nyilvánvaló, hogy az alapítványt Krausz Ferenc irányítja, és ő döntene arról, hogy mi legyen ezzel a pénzzel. Senki sem vitatja Krausz Ferenc tudományos eredményeit, de akkor sem helyes, hogy egy átláthatatlan alapítványnak adunk ennyi közpénzt, miközben a magyar tudománynak megvannak a kialakult és megbízható szervezetei. Az MTA működése olykor körülményesnek tűnik, de a hatékonyságához nem férhet kétség. Nézzük meg az Akadémia által 2009-ben elindított Lendület-programot, amelyben rengeteg fiatal kutató és csoportjaik kiváló tudományos eredményeket érnek el, az Élvonalnak megítélt 261,7 milliárdhoz képest elenyésző összegből. A jelenlegi 21 kutatócsoport ötéves kutatási programjaira megítélt tavalyi, éves támogatás összesen 4,3 milliárd forint. Ez a pénz sokszorosan kamatozik, hiszen tehetséges kutatókat tart itthon, sőt csábít haza. E rendszer itt van már sok éve, beépült a magyarországi tudományos ökoszisztémába. Ezeknek a tehetséges kutatóknak kell elsősorban segíteni, nem pedig a nagyon látványos, de bizonytalan kimenetelű, megfizethetetlen programokra költeni a szűkös forrásokat.

– A kormányváltás után a tudományos közösségben felfokozott várakozás érezhető. Szinte mindenki arra számít, hogy nagyon gyorsan minden rossz jóra fordul. Ön szerint megalapozott ez az optimizmus?

– Abból a szempontból mindenképpen, hogy ezután figyelembe fogják venni a kutatók véleményét. Ez máris megtörtént és folyamatosan történik. Már többször találkoztunk Tanács Zoltán tudományos és technológiai miniszterrel, június 11-én pedig megtartottuk a kutatóintézet-hálózat jövőjével kapcsolatos első kerekasztal-beszélgetésünket a minisztérium, a kutatóintézetek és az MTA részvételével. Ilyen szempontból tényleg nagyon pozitív változások érzékelhetők, hiszen végre beleszólhatunk abba, hogy mi történjen velünk. Azt még nem tudhatjuk, mi fog a szép tervekből megvalósulni. Vannak, akik szerint az lenne az igazi siker, ha sokkal több pénz jutna a tudományra, de még kérdéses, mire jut végül forrás. Alapvető feltétel lenne, hogy a kutatók végre minden kutatóhelyen elfogadható bért kapjanak, amiből tisztességesen meg lehet élni. Ugyanakkor az Akadémia a maga szervezetén belül igyekszik olyan változásokat is megvalósítani, amelyek hasznosak, de nem kell hozzájuk többletforrás. Nagyon fontos például a kutatókkal való rendszeres, kétirányú kommunikáció, ennek fejlesztésén már jelenleg is dolgozunk.

– Amikor az előző kormány elvette az MTA-tól a kutatóintézeteket, akkor az csapásként érte a kutatókat. Ezért most a jelenleg éppen HUN-REN-nek hívott kutatóintézet-hálózat visszatérését várják a legtöbben. Ön szerint mi lenne az ideális megoldás?

– Épp az volt a kerekasztal-beszélgetés fő célja, hogy felmérjük az igényeket, illetve hogy kiderüljön, mi működik jól és mi nem. Az MTA már többször kinyilvánította, hogy várja vissza az intézeteket. A jelenlegi HUN-REN intézetek vezetői ragaszkodnak a szabadabb gazdálkodáshoz, vagy hogy ne kelljen havonta felesleges adatszolgáltatással bajlódniuk. Mi igyekszünk olyan rendszert kiépíteni, amelyben ők is szívesen dolgoznak, és az Akadémiának is megfelelő. A kutatóintézetek szeretnék használni az MTA nevet, mint brandet, de akkor valamilyen beleszólást az Akadémiának is biztosítani kell a működésbe, hiszen tudnunk kell, hogy mihez adjuk a nevünket. Ha megkapjuk újra az alapítói és fenntartói jogokat, az nemcsak jog, hanem felelősség is egyúttal. Ezért például előnyös lenne, ha az irányítótestületekbe delegálhatnánk tagokat, illetve az intézetek éves beszámolóit az MTA közgyűlésének is el kellene fogadnia. Amikor ezt felvetettem a találkozón, nem arattam osztatlan sikert az igazgatók körében, mert attól tartottak, hogy a közgyűlés kétharmadát adó egyetemi kollégák ellenérdekeltek lesznek az intézetekkel szemben. Szerintem ezek az aggodalmak nem valósak. Mind egy csónakban evezünk, egyetemi és intézeti kutatók közösen. Meg kell találnunk a kompromisszumot minden kérdésben.

– Mi történne, ha a közgyűlés nem fogadná el a beszámolót?

– A közgyűlési jóváhagyás normális esetben csak szimbolikus aktus lenne, de ha rendkívüli változásokra van szükség, akkor hasznos vészfékként is működhetne. Mint most, amikor a miniszter felszólította a HUN-REN vezetését a távozásra, de ők nem mondanak le. És elvileg nincs olyan eszköz, amelynek segítségével le lehet őket mondatni. Ha lenne beszámolási kötelezettség, az biztonságérzetet adna mindkét fél számára, hiszen a vezetők nem tudnák foglyul ejteni a szervezetet.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy a kutatóintézet-hálózat a jelenlegi menedzsment irányítása alatt térjen vissza az MTA kötelékébe?

– Ezt nem tudom elképzelni.

– A kutatóintézeteknek van nagyobb szükségük az Akadémiára, vagy az MTA-nak a kutatóintézetekre?

– Az Akadémia meglenne kutatóintézetek nélkül is, hiszen már 2019 óta ez a helyzet. A közgyűlés időközben elfogadott egy küldetésnyilatkozatot, ami alapján rengeteg fontos feladatunk van az intézetek nélkül is. Az én elnöki programom is főként e feladatokról szólt, hiszen amikor írtam, még a választások előtt voltunk, így nem tudtattuk, hogy a kutatóintézetek visszatérhetnek-e vagy sem. Az intézetekről csak röviden írtam: megállapítottam, hogy bajok vannak, nem jó így a rendszer, és az Akadémiának készen kell állnia arra, hogy ha változás következik be, akkor azonnal segítséget tudjon nyújtani. De természetesen most, hogy lehetőség nyílt az intézetek visszatérésére, ez az Akadémiának is rendkívül előnyös. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az intézeteknek van nagyobb szükségük az MTA-ra. Az Akadémia az egyik legértékesebb márka Magyarországon és a nemzetközi tudományos térben is, és védőernyőként működhet. Persze vitatható, hogy mennyire hatékony ez a védőernyő, tekintve, hogy az előző kormány elcsatolta az intézeteket. Érzelmi és sok más szempontból azonban rendkívül fontos a kapcsolat mindkét fél számára.

– A gyakorlatban, az aktuális struktúrától függetlenül, nem az diktál, aki a pénzt adja – vagyis az állam?

– Ha úgy működik az állam és a kormány, ahogy eddig működött, akkor valóban ez a helyzet, de én azt feltételezem, hogy ettől fogva ez is más lesz.

– Egy elterjedt feltételezés szerint a kutatóintézetek elszakításának legfőbb motivációja az volt, hogy ezzel az előző kormány kiüresítse, eljelentéktelenítse, afféle idős tudósok klubjának láttassa az MTA-t. Ön is így érezte?

– Én is tagja voltam az elnökségnek, amikor Palkovics László PowerPoint-prezentáción mutatta be, hogy szerinte miért lesz hatékonyabb az elszakított kutatóintézetek működése, de senkit sem tudott meggyőzni. Nyilvánvaló volt, hogy valami más szándék rejlik a tervek mögött. De a valós célokat sohasem tudhattuk meg. Az előző rendszer nem tűrt semmilyen jelentős autonómiát, semmilyen szervezetet, amit nem lehetett felülről irányítani. Az Akadémiának azonban soha nem lehetett így parancsolni. Hiába vagyok én az elnök, én se tudok akármit megcsinálni az MTA-n belül, hiszen a fontos döntésekhez rengeteg egyeztetésre és a legkülönfélébb testületek jóváhagyására van szükség.

– Az alapítványi kezelésbe helyezett egyetemek ügye legalább olyan fájdalmas sok kutató számára, mint a kutatóintézetek elszakítása. Ön mit tenne ezekkel az egyetemekkel?

– Minden egyetem helyzete más, és az egyetemeket irányító kekvák (közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok – a szerk.) is különböznek. Szerintem első lépésben vissza kell venni ezektől a kekváktól azokat a jogokat, amelyek helytelen, hogy náluk vannak, és vissza kell adni ezeket a választott egyetemi szenátusoknak. Az alapítói jogokat vissza kell vennie az államnak. Ugyanakkor bizonyos esetekben el tudom képzelni, hogy ezek az alapítványok hasznos feladatot is elláthatnának, például a vállalati szektorból pénzügyi forrásokat és speciális tapasztalatokkal bíró szakembereket hozhatnának a felsőoktatás támogatása érdekében. A legsürgetőbb probléma, vagyis az európai tudományos pályázati rendszerből való kizárás a kekva-törvény kormány által bejelentett gyökeres átalakítása révén remélhetőleg megoldódik. Ezután azonban fontos lenne, hogy ne hozzunk hirtelen intézkedéseket, hanem átgondoltan cselekedjünk.

– Milyen pozíciót foglalhat el a realitások fényében Magyarország a világ tudományos életében?

– Ez a kérdés kicsit hasonlít ahhoz, amit a politikusok mindig kérdeznek: mivel tűnhetnénk ki a világban?

– Ki kell tűnnünk egyáltalán?

– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a legszenzációsabb kutatások egyoldalú támogatása tenné a legjobbat a magyar tudományossággal. Sok kiváló kutatóhely működik az országban, amelyek már most is részei a globális tudományos vérkeringésnek, soha nem voltunk kirekesztve onnan. Nem kell szégyellni semmit az eredményeinken. Úgy gondolom, hogy a magyar tudomány legfőbb feladata nem a magyar sikeresség kényszeres bizonygatása. Hanem az, hogy az alap- és alkalmazott kutatásban, a természet-, műszaki, bölcsész- és társadalomtudományi területeken működő kutatókat összefogva sikerüljön megterveznünk a Magyarország természeti és kulturális értékeit megóvó, élhető, sőt gyümölcsöző jövőt. Rengeteg körülmény veszélyezteti ezt a jövőt, az energiafüggéstől kezdve az éghajlatváltozáson keresztül a vízgazdálkodás, a mezőgazdaság nehézségein át az egészségügy problémáiig. Ezeket mind egy rendszerben kell kezelnünk, hiszen egyáltalán nem függetlenek egymástól. Az elmúlt időszakban e területek széttöredeztek, elhanyagolták vagy direkt leépítették őket. Pedig az ország előtt álló kihívások egytől-egyig tudományos problémák is egyben, amelyek megoldásához a tudomány eszközei jelentősen hozzájárulhatnak.