Kattintson az alábbi lejátszóra (lejátszás gomb, balra felül) az adás meghallgatásához:

Budapesten szeptember második hetében ismét megdőlt a Duna legalacsonyabb vízállásának rekordja. Timár Gábor szerint az extrém kisvíz nem egyszerűen magyarországi jelenség: a Duna felső vízgyűjtőjén tapasztalható tartós hőség és csapadékhiány következménye. Közben azonban a másik véglet sem tűnt el. A klímaváltozás mellett továbbra is érkezhetnek nagy árhullámok, ahogy azt a 2024-es árvíz is megmutatta.

Ez azért jelent új helyzetet, mert számos rendszerünket - legyen szó a dunai hajózásról vagy a Paksi Atomerőmű hűtéséről - egy másfajta vízjáráshoz alakítottuk ki. Timár Gábor szerint ezeknél már abból kell kiindulni, hogy az eddig megszokottnál gyakoribb és tartósabb kisvizek is a rendszer részévé válhatnak. Paks esetében ezért hosszabb távon indokolt lenne a hűtést kevésbé függővé tenni a Duna pillanatnyi vízhozamától.

Hasonló szemléletváltásra van szükség az Alföldön is. A 19–20. századi vízgazdálkodás egyik fő célja az árvizek és a belvizek minél gyorsabb elvezetése volt. Ez a rendszer a maga korában fontos feladatot teljesített, a melegebbé és szárazabbá váló klímában azonban egyre gyakrabban éppen azt a vizet vezeti el, amelyre később nagy szükség lenne.

A kiszáradt táj az esőnek sem kedvez

Timár Gábor szerint az alföldi aszály megértéséhez nem elegendő azt nézni, mennyi csapadék érkezik a térségbe. A tartós kiszáradás ugyanis már magát a légkört is megváltoztatja.

A nagyon száraz, felmelegedett levegőben a magasban kialakuló csapadék egy része elpárologhat, mielőtt elérné a felszínt. A felszínközeli nedvesség hiánya pedig a zivatarok fennmaradását is nehezíti. 2022-ben még nagyjából a Duna térségében gyengültek el az Alföld felé tartó zivatarok, idén azonban már a Dunántúl középső részén is előfordult, hogy feloszlottak.

Ebben a helyzetben félrevezető magyarázat lehet a csapadékhiányt például a jégkármérséklő rendszer működésének tulajdonítani. Timár szerint sokkal alapvetőbb folyamatról van szó: a kiszáradt táj egyre kevésbé képes vizet visszajuttatni a légkörbe.

A megoldás ezért nem merülhet ki abban, hogy az aszály idején megpróbáljuk öntözővízzel pótolni a hiányt. A tájat kell ismét nedvesebbé tenni. Ha a növények gyökérzónájában rendelkezésre áll a víz, párologtatni tudnak, ezzel hűtik és nedvesítik a felszín közeli levegőt. Timár Gábor szerint ezen keresztül meg lehet kísérelni annak a természetes körforgásnak a helyreállítását is, amely kedvezőbb feltételeket teremt a csapadék számára.

A legnagyobb tározó maga a talaj

Ehhez gyökeresen más vízgazdálkodási logikára lenne szükség. Az Alföld vízhiányát nem lehet néhány hatalmas tározóval vagy az öntözés egyszerű kiterjesztésével megoldani. Az érintett terület túlságosan nagy, a szükséges vízmennyiség pedig messze meghaladná a reálisan létrehozható felszíni tározók kapacitását.

„Amikor én igazán sok vizet akarok tárolni, azt a tájban kell megtennem, és a tájban megtevés az leginkább a talajvízbe juttatást kell, hogy célozza” – mondta a beszélgetésben Timár Gábor.

A cél tehát az lenne, hogy akkor fogjuk meg a vizet, amikor rendelkezésre áll. A Tiszán érkező nagyobb vízhozamok egy részét ki lehetne vezetni a tájba, a meglévő csatornahálózatot pedig nemcsak a belvíz elvezetésére, hanem ellenkező irányban, vízpótlásra is lehetne használni. Az alacsonyan fekvő területeken a vizet hagyni kellene beszivárogni a talajba, ahol hónapokkal később is segíthetné a növényzet vízellátását.

Ez azonban nem jelentheti azt, hogy mindenütt ugyanazt kell csinálni. Timár éppen egy sokkal kifinomultabb, a helyi adottságokra épülő vízgazdálkodást sürget. Meg kell ismerni, hol érdemes vizet kivezetni, milyen talajokon tud az valóban beszivárogni, hol emeli kedvezően a talajvíz szintjét, és hol okozhatna például szikesedést. Más megoldásra lehet szükség egyik és másik tájegységen, sőt akár egymáshoz közeli területeken is.

A folyók mentén szintén többféle eszköz jöhet szóba. A Tiszán egyes helyeken szélesebb teret lehetne adni az árvíznek, a töltéseket távolabb vinni a folyótól, hosszabb távon pedig akár a korábbi kanyarulatok egy részének helyreállítása is segíthetne lassítani a víz lefolyását és a meder bevágódását. Más helyeken kisebb műtárgyakra, zsilipekre, vízkivezetésekre lehet szükség. Nem egyetlen nagy beruházás oldaná meg tehát a problémát, hanem sok, egymáshoz kapcsolódó helyi beavatkozás.

A technikai megoldások mellett a szabályokat is át kell írni

Az új rendszer egy része már ma is létezik csíráiban. Vannak helyi vízvisszatartási kezdeményezések, rendelkezésre áll a csatornahálózat jelentős része, és a vízügyi szakemberek is egyre több tapasztalatot szereznek a víz tájba történő kivezetéséről. Timár Gábor szerint a helyi „vízőrző” közösségeknek is fontos szerepük van: megmutatják, hogy egy-egy területen milyen megoldások működhetnek, és segítenek kialakítani az alkalmazkodáshoz szükséges helyi tudást.

Az országos léptékhez azonban ennél jóval többre van szükség. A mezőgazdasági támogatási rendszert is hozzá kellene igazítani ahhoz, hogy bizonyos, gyenge termőképességű területeken gazdaságilag is megérje vizet visszatartani. Timár felvetése szerint akár új művelési kategóriaként is megjelenhetne a vízvisszatartás vagy a vízbeszivárogtatás.

A változáshoz emellett komoly beruházások, jogszabályi alkalmazkodás és folyamatos tanulás kell. Szükség lenne egy olyan erős tudományos háttérintézményre, amely összegyűjti a különböző vízvisszatartási kísérletek tapasztalatait, modellezi az eredményeket, és segít eldönteni, hogy a következő évben hol és hogyan érdemes beavatkozni.

A feladat léptéke a nagy folyószabályozásokéhoz mérhető – csak most részben az ellenkező irányban kell gondolkodni. Másfél évszázadon keresztül azért építettünk rendszereket, hogy minél gyorsabban megszabaduljunk a fölösleges víztől. A megváltozott klímában egyre inkább azt kell megtanulnunk, hogyan tarthatjuk itt.

A címlapkép forrása: istockphoto.com és MTA grafika