Tudjuk, hogy a méheknek a méznél és a méhészeti termékeknél sokkal fontosabb szerepük van a természetben, a biológiai sokféleség megőrzésében. Milyen következményekkel járnak a szélsőséges időjárási körülmények a méhekre nézve, a hosszan tartó esőzések vagy éppen az aszályok, és mit tudunk tenni annak érdekében, hogy minél könnyebben átvészeljék ezeket az időszakokat?

Báldi András Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

Vízi méhek nincsenek, de a víznek – mint mindenre – a beporzókra és a beporzásra is jelentős hatása van. A méheknek ugyanis ivóvíz kell. Házi méheknél a méhész tudja ezt biztosítani, de a vadon élő méheknek, melyeknek mintegy 700 különféle faja fordul elő Magyarországon, a maguk néhány száz méteres mozgáskörzetén belül kell vizet találniuk. Másrészt sok méhfaj, például a poszméhek is, a talajban levő lyukakban fészkelnek. Nekik sem a betonkeményre száradt föld, sem az elárasztott talaj nem felel meg. Itt is tetten érhető tehát, hogy a vízből a túl kevés és a túl sok sem jó; az aszály, illetve egy hosszan tartó esőzés vagy túlzott öntözés sem jó. A beporzással kapcsolatban azt is érdemes megemlíteni, hogy nemcsak a méhek, lepkék, legyek stb. porozzák be a növényeket, hanem sok fajt a szél, és több fajt a víz poroz be. Ilyenkor a hím virágból a pollent a víz áramlása juttatja el a női virághoz.

A méhek példája remek cáfolatát adja annak a tévhitnek, miszerint a nagy globális problémákkal a mindennapokban az emberek nem tudnak mit kezdeni. A méhek támogatásának ugyanis rengeteg formája van már az egyén szintjén is: „virágos asztalt” kínálhatunk akár egy ablakpárkányon vagy erkélyen, nem beszélve a kertekről vagy a parkokról (útmutató itt: Beporzók a kertünkben). Több településen a máskülönben elvesző csapadékvizet megtartó mélyedésekben alakítanak ki akár csak szobányi vadvirágos foltokat. Ezzel a vízvisszatartás mellett a méhek – meg a pillangók és további rovarok – számára kulcsfontosságú táplálékforrást is biztosítanak. Nagyobb léptékben egész vadvirágos táblák alakíthatóak ki – a kiskunsági Vadvirágos Parcellák Kísérletben pont ennek a térbeli és táji összefüggéseit vizsgáljuk a csoportommal.

A kiskunsági Vadvirágos Parcellák Kísérlet egyik táblája, amelyet búzatábla vesz körül. Középen egy Malaise csapda áll, mely a repülő rovarokat mintavételezi Fotó: Soltész Zoltán

A víz, az élővilág, pontosabban a madarak és az ember közvetlen kapcsolatát mutatja be egy közelmúltban megjelent tanulmány is.

Igen, a magyar kutatók tollából a PNAS-ban megjelent cikk szerint a vízimadarak által elfogyasztott halikrák egy része meglepő módon életben marad a madarak tápcsatornájában. Magyarán egy új kerti tóba, akár pár nap múlva bekerülhetnek a halak, ha egy-két réce megpihen a vízen, a tulajdonos meg találgathat, hogy hogy kerültek oda a halak.

Amikor tehát biodiverzitásról beszélünk, akkor abba az embert is bele kell értenünk?

Igen. Ezt a szemléletet pedig az MTA víztudományi programjában is érvényesíteni szeretnénk, hiszen csak akkor lehet hatékony a program, ha ténylegesen egy rendszerben értelmezi a föld alatti, a felszíni és a légköri élettelen és élő folyamatokat, beleértve a biodiverzitást és annak nem elhanyagolható részét, az embert is.

Még a madaraknál maradva: az éghajlat változása a madarak élőhelyeire,
a vándorlási szokásaikra, a táplálékukra is hatással lehet, miként az emberi tevékenység is. Hogyan változtak mindezek következtében a madarak életkörülményei?

A régmúltban Magyarország területének harmadát fedte valamilyen mocsár, ártér, vizes terület. Elképesztő madarászparadicsom lehetett, költöttek itt például a mára eltűnt rózsás és borzas gödények (azaz pelikánok) vagy a daru. Mára ezeknek a vizeknek a töredékei maradtak fenn, jelentős részük védelem alatt áll. Például az egész Balaton úgynevezett Natura 2000-es terület, azaz az Európai Unió által védett területhálózat része a madárvédelemben betöltött fontos szerepe miatt.
A klímaváltozás várható hatásai is nagyon jelentősek lehetnek. Hazánkban a csapadék és a hőmérséklet értékeinek szélsőséges ingadozásai jelentik egyre inkább a problémát. Ezek teljesen „kiüthetik” sekély tavainkat, az ökoszisztémák működése átalakul, beleértve akár azt is, hogy a növekvő száraz periódusok tavaink kiszáradásához vezethetnek. De nemcsak az emberi tevékenység hat a tavakra, hanem ez visszafelé is igaz: tavaink, folyóink vonzereje a kikapcsolódás, sport, horgászat, természetjárás szempontjából nyilvánvaló, de például a vizes élőhelyek jelentősek a szénforgalomban is – azonban hogy nettó kibocsátók vagy megkötők-e, az már a vízi ökoszisztémák állapotától függ. Mindezt az anyagforgalmat az élővilág működteti, a vízi és mocsári növényzet, az algák stb. Ennek a rendszernek van egy természetes dinamikája, beleértve a víz szintjének a változását is – ám szélsőségek nélkül.
A vízszint változásának megakadályozása éppúgy károsan hat a tó működésére, mint a kiszáradás. A természet és a természetesen működő ökoszisztémák, a biológiai sokféleség tehát ezer szállal kötődik hozzánk, emberekhez: a nagy anyagforgalmi ciklusoktól a nyári tóparti lazításig egy rendszer részei vagyunk, „egy csónakban evezünk”.

A szabadidős és turisztikai célból közkedvelt területek főként vízparti, természetközeli helyek, amelyek általában valamilyen védettség alatt is állnak. A fenntarthatóság szempontjából mire kellene ügyelnünk, hogy ezeket a védett természeti értékeket meg tudjuk őrizni a jövő nemzedék számára?

Néhány hete megjelent egy tanulmány, amely szerint az ember hatása 12 ezer évre visszamenőleg kimutatható a bolygónk háromnegyedén. Nem a jelenlétünk, sőt nem is a környezet átalakítása tehát a baj, hanem az, hogy mit és hogyan csinálunk. Az eddig kis intenzitással használt ökoszisztémák egyszerre termelő nagyüzemekké váltak. A „rendetlen” erdőkből, ahol többféle fafaj fordul elő, egyfajos faültetvények lettek, a réteket elkezdtük műtrágyázni a hozam növelése érdekében, és a célhoz és kezeléshez illeszkedő fűfajokat ültetni. A folyókat energiára és kereskedelmi útvonalakra éhes szemmel kezdtük el méregetni, majd átalakítani, a tavainkat uszodának és csónakázó- vagy vitorlázótónak nézzük. Mégis miért csodálkozunk, hogy a természetes élővilág kiszorul ezekből az intenzíven használt, emberi célok kiszolgálására átalakított rendszerekből? Ezek a rendszerek akkor működnének fenntarthatóan, ha a megfelelő korlátok között maradna az átalakításuk, amelyben a természetes vagy ahhoz közeli állapot és működés marad a meghatározó. Ha arra specializáljuk a vizes rendszereket, hogy a társadalmi-gazdasági érdekeket szolgálják ki, akkor elvész a rezilienciájuk, instabillá válnak, majd nagy valószínűséggel összeomlanak.

Május 22. a biológiai sokféleség (biodiverzitás) védelmének világnapja, amely az élővilág sokféleségére és az azt fenyegető veszélyekre igyekszik ráirányítani a széles nyilvánosság figyelmét. Mindennapi tevékenységünk nehezen választható el az élővilágtól, az ökoszisztémáktól. Mit jelent az ökoszisztéma-szolgáltatás, és hogyan járul hozzá a biológiai sokféleség megőrzéséhez, az ökológiai rendszerek fenntartható használatához? Mitől lesz fenntartható egy ökológiai rendszer?

Az ökoszisztéma-szolgáltatás megközelítésének vagy koncepciójának nagy előnye, hogy egységes rendszerben kezeli az embert és az élő természetet,
a közöttük levő kapcsolatot és kölcsönhatásokat emeli ki. A definíció szerint ökoszisztéma-szolgáltatásnak nevezzük mindazokat a javakat és szolgáltatásokat, amelyeket az élő rendszerek szolgáltatnak nekünk. Ugyanakkor egy emberközpontú és haszonelvű megközelítés. De talán ezért érthető és illeszthető be a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszerbe. Azt értem ezen, hogy a méhek vagy a madarak fajgazdagsága, diverzitása önmagában nehezen értelmezhető egy gazdasági-társadalmi szabály- és értékrendben, de az, hogy a beporzás évente 250-500 milliárd dollár értéket termel globálisan, vagy hogy a madarászás erősíti a mentális egészséget, már közvetlen kapcsolódást jelent. Az előbb feltettem a kérdést, hogy miért csodálkozunk az intenzíven emberi használatra specializált, egykor természetes rendszerek elszegényedésén? Nos, ezen nincs mit csodálkozni,
a kérdés költői volt. A szemünk majd akkor kerekedik el, ha szembesülünk
a biodiverzitás elszegényedésének és a természetes ökoszisztémák degradálódásának brutálisan káros hatásaival.

Említene néhány példát a vízi ökoszisztémák hasznáról? Hogyan szolgálja a működésük a mi jóllétünket?

A Biodiverzitás és Ökoszisztéma-szolgáltatás Kormányközi Platform (IPBES) 2018-as felmérése szerint az édesvizek minőségének szabályozása – magyarán a vizek természetes tisztulása – évente és hektáronként 2-3000 USD értéket jelent. Ez az érték országunkra számolva évi 5-8000 milliárd forint, ami
a magyar GDP több mint 10%-a! Egész egyszerűen nem lehet eléggé fontosnak tekinteni a biodiverzitást, amelynek megléte és a vizek természetközeli állapota erősen összefügg a víztisztítási kapacitással. Ahol uralkodó az intenzív vízhasználat, az átalakított medermorfológia, a parti élőhelyek felszámolása, ott a víztisztítás nem tud hatékonyan működni. Azaz évi ezermilliárdok tűnhetnek el a beton alatt. A beporzás értékét már említettem, de számos további szolgáltatás értéke lett már megbecsülve (kikapcsolódás, eróziócsökkentés, klímareguláció stb.), melyek értéke hektáronként néhány tucattól akár százezer dollárig terjed (Ecosystem Services 1 [2012] 50–61). Valójában a biodiverzitás értékelése egy sok kihívást jelentő feladat, hiszen össze kell illeszteni az élővilágot végső soron a könyvelési rendszerekkel – ebben a munkában több magyar szakértő is részt vesz.

Kis-Balaton Fotó: Vörös Lajos (BLKI)

Sokkoló adatok. Mit lehetne tenni a negatív folyamat megfordítása érdekében?

A klímaváltozás, a biodiverzitás csökkenése és egyéb környezeti problémák egyre inkább életünk részévé válnak, a nehézségekkel és figyelmeztetésekkel nap mint nap találkozunk, a nagy ívű megoldási terv azonban még hiányzik.
Az egyik kihívás, hogy milyen indikátorokkal mérjük a fenntarthatóságot, és milyen indikátor értékeknél legyenek a határok meghúzva. A bolygó határai koncepciója ehhez nyújt segítséget. Kilenc nagy rendszerhez (klímaváltozás, szennyezések, biodiverzitás, földhasználat stb.) határozták meg a még elfogadható értékeket. A földhasználat esetében az Európai Környezetvédelmi Ügynökség becslése szerint Európában a földfelszín kétharmadát (!) természetközeli állapotba kellene hozni, hogy a fenntarthatósági határon belülre kerüljünk. A vízfelhasználásnál jelenleg még a határokon belül van Európa. Ez azonban régiónként nagy eltéréseket mutat, illetve a trendje erősödő felhasználást jelez. Ezért kiemelten fontos volna a vízgazdálkodást idehaza és a Duna régióban olyan szempontokból tervezni, hogy a fenntarthatóságot és az ökoszisztémák működőképességét megőrizzük.

Engloner Attila, Vargha Márta, Báldi András, Józsa János (szerk.): A Nemzeti Víztudományi Kutatási Program kihívásai és feladatai. Tihany: MTA Ökológiai Kutatóközpont, 2019