Nemzeti Víztudományi Program

Ember és természet: egy csónakban evezünk – interjú Báldi Andrással

Májusban több jeles zöld nap is kapcsolódik a természethez, a fenntarthatósághoz. Májusban ünnepeljük többek között a méheket, a madarakat és a biológiai sokféleséget. A víz mint éltető elem mindegyikkel szoros kapcsolatban áll. Milyen összefüggéseket lát mindebben az ökológus? Erről beszélgettünk Báldi Andrással, az Ökológiai Kutatóközpont (MTA Kiváló Kutatóhely) Lendület Ökoszisztéma-szolgáltatás Kutatócsoport vezetőjével, az MTA Nemzeti Víztudományi Program Irányító Testületének társelnökével, a Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottság tagjával.

2021. május 21. Sugár Éva

Tudjuk, hogy a méheknek a méznél és a méhészeti termékeknél sokkal fontosabb szerepük van a természetben, a biológiai sokféleség megőrzésében. Milyen következményekkel járnak a szélsőséges időjárási körülmények a méhekre nézve, a hosszan tartó esőzések vagy éppen az aszályok, és mit tudunk tenni annak érdekében, hogy minél könnyebben átvészeljék ezeket az időszakokat?

Báldi András Báldi András Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

Vízi méhek nincsenek, de a víznek – mint mindenre – a beporzókra és a beporzásra is jelentős hatása van. A méheknek ugyanis ivóvíz kell. Házi méheknél a méhész tudja ezt biztosítani, de a vadon élő méheknek, melyeknek mintegy 700 különféle faja fordul elő Magyarországon, a maguk néhány száz méteres mozgáskörzetén belül kell vizet találniuk. Másrészt sok méhfaj, például a poszméhek is, a talajban levő lyukakban fészkelnek. Nekik sem a betonkeményre száradt föld, sem az elárasztott talaj nem felel meg. Itt is tetten érhető tehát, hogy a vízből a túl kevés és a túl sok sem jó; az aszály, illetve egy hosszan tartó esőzés vagy túlzott öntözés sem jó. A beporzással kapcsolatban azt is érdemes megemlíteni, hogy nemcsak a méhek, lepkék, legyek stb. porozzák be a növényeket, hanem sok fajt a szél, és több fajt a víz poroz be. Ilyenkor a hím virágból a pollent a víz áramlása juttatja el a női virághoz.

A méhek példája remek cáfolatát adja annak a tévhitnek, miszerint a nagy globális problémákkal a mindennapokban az emberek nem tudnak mit kezdeni. A méhek támogatásának ugyanis rengeteg formája van már az egyén szintjén is: „virágos asztalt” kínálhatunk akár egy ablakpárkányon vagy erkélyen, nem beszélve a kertekről vagy a parkokról (útmutató itt: Beporzók a kertünkben). Több településen a máskülönben elvesző csapadékvizet megtartó mélyedésekben alakítanak ki akár csak szobányi vadvirágos foltokat. Ezzel a vízvisszatartás mellett a méhek – meg a pillangók és további rovarok – számára kulcsfontosságú táplálékforrást is biztosítanak. Nagyobb léptékben egész vadvirágos táblák alakíthatóak ki – a kiskunsági Vadvirágos Parcellák Kísérletben pont ennek a térbeli és táji összefüggéseit vizsgáljuk a csoportommal.

A kiskunsági Vadvirágos Parcellák Kísérlet egyik táblája, amelyet búzatábla vesz körül. Középen egy Malaise csapda áll, mely a repülő rovarokat mintavételezi Fotó: Soltész Zoltán

A víz, az élővilág, pontosabban a madarak és az ember közvetlen kapcsolatát mutatja be egy közelmúltban megjelent tanulmány is.

Igen, a magyar kutatók tollából a PNAS-ban megjelent cikk szerint a vízimadarak által elfogyasztott halikrák egy része meglepő módon életben marad a madarak tápcsatornájában. Magyarán egy új kerti tóba, akár pár nap múlva bekerülhetnek a halak, ha egy-két réce megpihen a vízen, a tulajdonos meg találgathat, hogy hogy kerültek oda a halak.

Amikor tehát biodiverzitásról beszélünk, akkor abba az embert is bele kell értenünk?

Igen. Ezt a szemléletet pedig az MTA víztudományi programjában is érvényesíteni szeretnénk, hiszen csak akkor lehet hatékony a program, ha ténylegesen egy rendszerben értelmezi a föld alatti, a felszíni és a légköri élettelen és élő folyamatokat, beleértve a biodiverzitást és annak nem elhanyagolható részét, az embert is.

április 30.méhek napja Magyarországon
május 8.vándormadarak világnapja
május 10.madarak és fák napja
május 11.a méltányos kereskedelem világnapja
május 20méhek világnapja
május 21.veszélyeztetett fajok világnapja
május 22.a biológiai sokféleség nemzetközi napja

Még a madaraknál maradva: az éghajlat változása a madarak élőhelyeire,
a vándorlási szokásaikra, a táplálékukra is hatással lehet, miként az emberi tevékenység is. Hogyan változtak mindezek következtében a madarak életkörülményei?

A régmúltban Magyarország területének harmadát fedte valamilyen mocsár, ártér, vizes terület. Elképesztő madarászparadicsom lehetett, költöttek itt például a mára eltűnt rózsás és borzas gödények (azaz pelikánok) vagy a daru. Mára ezeknek a vizeknek a töredékei maradtak fenn, jelentős részük védelem alatt áll. Például az egész Balaton úgynevezett Natura 2000-es terület, azaz az Európai Unió által védett területhálózat része a madárvédelemben betöltött fontos szerepe miatt.
A klímaváltozás várható hatásai is nagyon jelentősek lehetnek. Hazánkban a csapadék és a hőmérséklet értékeinek szélsőséges ingadozásai jelentik egyre inkább a problémát. Ezek teljesen „kiüthetik” sekély tavainkat, az ökoszisztémák működése átalakul, beleértve akár azt is, hogy a növekvő száraz periódusok tavaink kiszáradásához vezethetnek. De nemcsak az emberi tevékenység hat a tavakra, hanem ez visszafelé is igaz: tavaink, folyóink vonzereje a kikapcsolódás, sport, horgászat, természetjárás szempontjából nyilvánvaló, de például a vizes élőhelyek jelentősek a szénforgalomban is – azonban hogy nettó kibocsátók vagy megkötők-e, az már a vízi ökoszisztémák állapotától függ. Mindezt az anyagforgalmat az élővilág működteti, a vízi és mocsári növényzet, az algák stb. Ennek a rendszernek van egy természetes dinamikája, beleértve a víz szintjének a változását is – ám szélsőségek nélkül.
A vízszint változásának megakadályozása éppúgy károsan hat a tó működésére, mint a kiszáradás. A természet és a természetesen működő ökoszisztémák, a biológiai sokféleség tehát ezer szállal kötődik hozzánk, emberekhez: a nagy anyagforgalmi ciklusoktól a nyári tóparti lazításig egy rendszer részei vagyunk, „egy csónakban evezünk”.

A szabadidős és turisztikai célból közkedvelt területek főként vízparti, természetközeli helyek, amelyek általában valamilyen védettség alatt is állnak. A fenntarthatóság szempontjából mire kellene ügyelnünk, hogy ezeket a védett természeti értékeket meg tudjuk őrizni a jövő nemzedék számára?

Néhány hete megjelent egy tanulmány, amely szerint az ember hatása 12 ezer évre visszamenőleg kimutatható a bolygónk háromnegyedén. Nem a jelenlétünk, sőt nem is a környezet átalakítása tehát a baj, hanem az, hogy mit és hogyan csinálunk. Az eddig kis intenzitással használt ökoszisztémák egyszerre termelő nagyüzemekké váltak. A „rendetlen” erdőkből, ahol többféle fafaj fordul elő, egyfajos faültetvények lettek, a réteket elkezdtük műtrágyázni a hozam növelése érdekében, és a célhoz és kezeléshez illeszkedő fűfajokat ültetni. A folyókat energiára és kereskedelmi útvonalakra éhes szemmel kezdtük el méregetni, majd átalakítani, a tavainkat uszodának és csónakázó- vagy vitorlázótónak nézzük. Mégis miért csodálkozunk, hogy a természetes élővilág kiszorul ezekből az intenzíven használt, emberi célok kiszolgálására átalakított rendszerekből? Ezek a rendszerek akkor működnének fenntarthatóan, ha a megfelelő korlátok között maradna az átalakításuk, amelyben a természetes vagy ahhoz közeli állapot és működés marad a meghatározó. Ha arra specializáljuk a vizes rendszereket, hogy a társadalmi-gazdasági érdekeket szolgálják ki, akkor elvész a rezilienciájuk, instabillá válnak, majd nagy valószínűséggel összeomlanak.

A 2016-ban meghirdetett akadémiai elnöki program keretében 2017-ben indult el a Nemzeti Víztudományi Kutatási Program, amely a kormányzati Nemzeti Vízstratégiával összhangban napjaink legégetőbb, vízhez kapcsolódó kutatási feladatait tartalmazza prioritási sorrendben.
A kutatási programot a Víztudományi Irányító Testület felügyeletével
az Ökológiai Kutatóközpontban (MTA Kiváló Kutatóhely) működő koordinációs munkacsoport készítette el a magyarországi vízügyi és egyéb ágazatok szereplőinek bevonásával, hogy a gyakorlati igényekhez illeszkedjen. A kutatási tervet több elismert hazai és nemzetközi szakértő véleményezte a mérnökitől az ökológián át a társadalomtudományokig terjedő diszciplínák képviseletében.

Május 22. a biológiai sokféleség (biodiverzitás) védelmének világnapja, amely az élővilág sokféleségére és az azt fenyegető veszélyekre igyekszik ráirányítani a széles nyilvánosság figyelmét. Mindennapi tevékenységünk nehezen választható el az élővilágtól, az ökoszisztémáktól. Mit jelent az ökoszisztéma-szolgáltatás, és hogyan járul hozzá a biológiai sokféleség megőrzéséhez, az ökológiai rendszerek fenntartható használatához? Mitől lesz fenntartható egy ökológiai rendszer?

Az ökoszisztéma-szolgáltatás megközelítésének vagy koncepciójának nagy előnye, hogy egységes rendszerben kezeli az embert és az élő természetet,
a közöttük levő kapcsolatot és kölcsönhatásokat emeli ki. A definíció szerint ökoszisztéma-szolgáltatásnak nevezzük mindazokat a javakat és szolgáltatásokat, amelyeket az élő rendszerek szolgáltatnak nekünk. Ugyanakkor egy emberközpontú és haszonelvű megközelítés. De talán ezért érthető és illeszthető be a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszerbe. Azt értem ezen, hogy a méhek vagy a madarak fajgazdagsága, diverzitása önmagában nehezen értelmezhető egy gazdasági-társadalmi szabály- és értékrendben, de az, hogy a beporzás évente 250-500 milliárd dollár értéket termel globálisan, vagy hogy a madarászás erősíti a mentális egészséget, már közvetlen kapcsolódást jelent. Az előbb feltettem a kérdést, hogy miért csodálkozunk az intenzíven emberi használatra specializált, egykor természetes rendszerek elszegényedésén? Nos, ezen nincs mit csodálkozni,
a kérdés költői volt. A szemünk majd akkor kerekedik el, ha szembesülünk
a biodiverzitás elszegényedésének és a természetes ökoszisztémák degradálódásának brutálisan káros hatásaival.

Említene néhány példát a vízi ökoszisztémák hasznáról? Hogyan szolgálja a működésük a mi jóllétünket?

A Biodiverzitás és Ökoszisztéma-szolgáltatás Kormányközi Platform (IPBES) 2018-as felmérése szerint az édesvizek minőségének szabályozása – magyarán a vizek természetes tisztulása – évente és hektáronként 2-3000 USD értéket jelent. Ez az érték országunkra számolva évi 5-8000 milliárd forint, ami
a magyar GDP több mint 10%-a! Egész egyszerűen nem lehet eléggé fontosnak tekinteni a biodiverzitást, amelynek megléte és a vizek természetközeli állapota erősen összefügg a víztisztítási kapacitással. Ahol uralkodó az intenzív vízhasználat, az átalakított medermorfológia, a parti élőhelyek felszámolása, ott a víztisztítás nem tud hatékonyan működni. Azaz évi ezermilliárdok tűnhetnek el a beton alatt. A beporzás értékét már említettem, de számos további szolgáltatás értéke lett már megbecsülve (kikapcsolódás, eróziócsökkentés, klímareguláció stb.), melyek értéke hektáronként néhány tucattól akár százezer dollárig terjed (Ecosystem Services 1 [2012] 50–61). Valójában a biodiverzitás értékelése egy sok kihívást jelentő feladat, hiszen össze kell illeszteni az élővilágot végső soron a könyvelési rendszerekkel – ebben a munkában több magyar szakértő is részt vesz.

Kis-Balaton Fotó: Vörös Lajos (BLKI)

Sokkoló adatok. Mit lehetne tenni a negatív folyamat megfordítása érdekében?

A klímaváltozás, a biodiverzitás csökkenése és egyéb környezeti problémák egyre inkább életünk részévé válnak, a nehézségekkel és figyelmeztetésekkel nap mint nap találkozunk, a nagy ívű megoldási terv azonban még hiányzik.
Az egyik kihívás, hogy milyen indikátorokkal mérjük a fenntarthatóságot, és milyen indikátor értékeknél legyenek a határok meghúzva. A bolygó határai koncepciója ehhez nyújt segítséget. Kilenc nagy rendszerhez (klímaváltozás, szennyezések, biodiverzitás, földhasználat stb.) határozták meg a még elfogadható értékeket. A földhasználat esetében az Európai Környezetvédelmi Ügynökség becslése szerint Európában a földfelszín kétharmadát (!) természetközeli állapotba kellene hozni, hogy a fenntarthatósági határon belülre kerüljünk. A vízfelhasználásnál jelenleg még a határokon belül van Európa. Ez azonban régiónként nagy eltéréseket mutat, illetve a trendje erősödő felhasználást jelez. Ezért kiemelten fontos volna a vízgazdálkodást idehaza és a Duna régióban olyan szempontokból tervezni, hogy a fenntarthatóságot és az ökoszisztémák működőképességét megőrizzük.


Engloner Attila, Vargha Márta, Báldi András, Józsa János (szerk.): A Nemzeti Víztudományi Kutatási Program kihívásai és feladatai. Tihany: MTA Ökológiai Kutatóközpont, 2019