A Magyar Tudományos Akadémia Alapszabályának első pontja szerint az intézmény feladata „a tudományok és a szép művészségek honni nyelven” való művelése. A tudományok mellett a különböző művészeti ágak gyakorlása érdekében így az Akadémia írókat, festőket, szobrászokat és építészeket is tagjai közé fogadott 1949-ig. Emellett székházának megnyitásától fogva különböző hazai irodalmi és képzőművészeti intézmények működését tette lehetővé az épületben. Tagjairól, vezetőiről pedig arcképeket rendelt, illetve fogadott be hagyatékok vagy felajánlások formájában, hogy azokat a közösségi emlékezet részeként gyűléstermeiben állítsa ki. Így lépett az akadémikus tagok sorába elsőként Ferenczy István szobrász, majd Barabás Miklós festő, később Szkalnitzky Antal építész, Zala György szobrász és Benczúr Gyula festő. És így működött az Akadémia 1865-ben átadott, neoreneszánsz épületében a második emeleten több mint egy évtizeden át a Magyar Képzőművészeti Társulat is időszaki kiállításaival; illetve ugyancsak a második, valamint harmadik emeleten, egy eredetileg is képtári funkciók számára tervezett teremsorban négy évtizeden át az európai festészet remekeit felvonultató Esterházy (később Országos) Képtár, a mai Szépművészeti Múzeum elődintézménye. Mivel az Országos Képtár 1906-ban új, saját épületbe költözött, a felszabaduló tereket a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka foglalta el a honi történelem kimagasló alakjait és eseményeit felvonultató tárlatával egészen 1937-ig. De a Magyar Királyi Festészeti Mesteriskola, illetve a Női Festészeti Tanfolyam is ugyanezekben a terekben működött egy rövid ideig az 1880-as években, sőt alkalmanként Benczúr Gyula és Ábrányi Lajos műterme is. Érdemes megemlíteni, hogy a 19. század végén és a 20. század elején több történelmi és képzőművészeti anyagot felvonultató emlékszobát – úgymint a Széchenyi Múzeumot, a Goethe-szobát, a Mikszáth- és a Vörösmarty-emlékszobát – nyitottak az Akadémia székházában.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának 1937-es kiköltözése után évtizedekre megszűnt a múzeumi tevékenység a székházban. Több az 1950-es, illetve 1960-as években indult, de kudarcba fulladt próbálkozás után, végül 1992-ben alapította meg az Elnökség a Művészeti Gyűjteményt az intézmény megmaradt műtárgyainak muzeológiai kezelése érdekében. Ehhez felújította, valamint a gyűjtemény rendelkezésére bocsátotta a székház harmadik emeleti, képtári teremsorát is, ahol az állandó kiállítások mellett számtalan kisebb-nagyobb időszaki kiállítást látogathatott a közönség az elmúlt évtizedekben. Így bár sem képzőművészek taggá választása, sem a muzeológiai tevékenység nem volt folyamatos a 20. században az Akadémián, az, hogy a legkiemelkedőbb hazai művészek, valamint nyilvános gyűjtemények működtek egykor az intézmény épületében, hosszútávon meghatározó történelmi, muzeológiai örökségnek bizonyult.

A harmadik emeleti képtári terek az évtizedek alatt állagukban fokozatosan romlottak. Ezért, valamint tervezett rekonstrukciójukkal összefüggésben 2017 nyarán kiköltöztették a képtárat a helyiségekből. A gyűjtemény láthatóságának megőrzése érdekében az Elnökség engedélyezte egy első emeleti teremsor – a képes terem és az elnöki tanácsterem – 1890 körüli elrendezésének visszaépítését és havi egy alkalommal a nagyközönség számára való megnyitását. A felújítás tényleges megindulásakor ezt a bemutatót is fel kellett számolni 2023 nyarán. A műtárgyak jelenleg raktárakban várják a harmadik emeleti terek megújulását, a tervezett újranyitást 2025 őszén.

*

A Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményébe tartozó műtárgyak túlnyomó többségét 19., illetve 20. századi férfiportrék (továbbá antik bútorok és tájképek) alkotják, amelyek az intézményi – egyben a nemzeti, a honi – történelem meghatározó személyiségeit ábrázolják; és gyakran kiemelkedő hazai, illetve bécsi vagy régióbeli művészek alkotásai. Az akadémikusok – vezetők és tagok – tisztelete ugyanis legfőképp kommemorációjukhoz kötődött az intézményben: a temetésükön való részvételhez, a fölöttük tartott emlékbeszédekhez és leginkább haláluk után arcképüknek, büsztjüknek a gyűlésteremben való kifüggesztéséhez, illetve elhelyezéséhez. Ez a közösségi emlékezet vált tehát az intézményi reprezentáció alapjává. A portrékhoz az intézmény jórészt az elhunytak örökösei vagy kollégái, barátai révén jutott hozzá, akik felajánlották a náluk lévő, tehát alapvetően magánviszonyok számára készült műveket az Akadémiának, a tudós közösség pedig szavazás útján döntött a kifüggesztésükről. A felső vezetők – (másod)elnökök, főtitkárok – portréit viszont az intézmény a 19. század második felétől általában maga rendelte és hozatta meg, saját költségén.

Ez a folyamatosan növekvő, egyre bővülő arcképcsarnok újabb és újabb tereket igényelt. A portrégalériát először a korai működésnek helyet adó pesti Trattner-Károlyi-ház gyűléstermében helyezték el, a székház átadása, azaz 1865 után pedig az első emeleti képes terembe került. A századfordulóra azonban már nem maradt ott szabad falfelület újabb portrék kifüggesztésére, ezért kettéválasztották, és két térre osztották a portrégalériát. Azok az arcképek, amelyek a kiegyezés előtti időszak, a nemzeti mozgalom időszakának kiemelkedői szereplőit, az Akadémia első generációjának tagjait ábrázolták, a képes teremben maradtak, míg azokat a képmásokat, amelyek az Osztrák–Magyar Monarchia államszervezetében is vezető pozíciót betöltő (másod)elnököket és igazgatótanácsi tagokat ábrázoltak, egy újonnan kialakított és adminisztratív ülésekre szolgáló térbe, az elnöki tanácsterembe vitték át. Egy idő után azonban ezek a helyiségek is szűknek bizonyultak, és a portrégaléria átterjedt egy a képes, valamint az elnöki tanácsterem között húzódó folyosóra, továbbá a felső vezetők különböző hivatali helyiségeibe.

A felgyűlő és csak szórványosan nyilvántartott műtárgyállományt azonban megrostálta a második világháború, valamint a politikai uralom radikális átalakulása. 1950 után többször szelektálták a festményeket ideológiai alapon: azokat, amelyek politikailag nem kívánatos személyeket ábrázoltak, más közgyűjteményeknek adták át. A megmaradt képek pedig szétszóródtak az Akadémia különböző épületeiben, hivatali helyiségeiben.

Ezt a szétesést és pusztulást állította meg az a műtárgyfelmérés, amely a Főtitkárság kezdeményezésére indult 1983-ban. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetében dolgozó Szabó Júlia művészettörténész és munkatársai voltak azok, akik szisztematikusan felderítették, nyilvántartásba vették és kutatták az Akadémia műtárgyait. Ez a szakmai munka tette lehetővé az Akadémia Művészeti Gyűjteményének megalapítását 1992-ben, valamint az ott rendezett állandó és időszaki kiállításokat, továbbá a gyűjtemény egységes koncepció mentén való folyamatos bővülését, egykori akadémiai tagok újabb és újabb portréinak megszerzését is.

Bicskei Éva