Szilágyi Emőke Rita

Több kérdés vezette el Szilágyi Emőke Ritát és munkatársait ahhoz a témához, amellyel elnyerték a Lendület-pályázat kutatási támogatását. A kutatott korszakot (az 1450 és az 1630-as évek közötti időszakot) klasszikusan a magyarországi humanizmus aranykorának tartják, melyet Janus Pannonius fellépésétől számítunk, és körülbelül az 1600-as évek első évtizedeiig tartott. A kutatócsoport nagy része az Irodalomtudományi Intézet Reneszánsz Osztályán dolgozik, illetve részt vesznek még benne az intézetben működő DigiPhil digitális filológiai projekt munkatársai is, és a munkába bekapcsolódik Nagy Levente, az ELTE Román Filológiai Tanszékének tanszékvezetője is.
„Amikor az a kérdés, hogy mit ismernek az emberek a régi vagy humanista magyarországi irodalomból, akkor általában csak az iskolában megismert nevek, például Janus Pannonius, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós szoktak felmerülni, másokat nem ismernek – mondja Szilágyi Emőke Rita. – Ezek a szerzők bizonyos értelemben persze valóban a csúcsot képviselik, és fantasztikus munkásságot hagytak maguk után, de

az irodalomtudományban is nagyon erősen hat a Máté-effektus, vagyis leegyszerűsítve: akit sokan idéznek, így híres, azt még többen fogják idézni, és így még híresebb lesz.

E torzító hatás miatt pedig a többi kortárs szerző és munkássága elsikkad, a kánon csúcsán álló szerzők munkái elfedik őket, pedig a legkiválóbb szerzők munkái is csak a saját adott kontextusukban, saját korszakuk közegében értelmezhetőek.”

A Máté-effektust két Máté evangéliumából származó idézetről nevezték el, amelyek így szólnak: „Mert akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van” (Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája, Mt 13:12) és „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van” (Mt 25:29). Az effektus általánosságban azt jelenti, hogy azok, akik már induláskor előnyöket élveznek, messzebbre fognak jutni, míg az eleve hátrányos helyzetből indulók még inkább lemaradnak. De nemcsak a fókuszban lévő néhány szerző torzítja el a humanista magyar irodalomról őrzött tudásunkat, hanem a műfajok közti egyfajta rangsor is: a poétikai és történeti művek abszolút felülreprezentáltak az irodalomkutatásban: Janus Pannonius mellett Mátyás udvari történetírójának, Antonio Bonfininek műveivel sokkal többen foglalkoznak, mert kimondva-kimondatlanul sokkal többre értékelik őket.

Ezzel szemben például azok, akik halotti orációkat vagy egyetemi tankönyveket írtak, nem annyira ismertek, mert azok a műfajok, amelyekben alkottak, egyszerűen nem divatosak. A Lendület-kutatócsoport munkatársait viszont éppen az érdekli, hogyan alakulnak szinkrón metszetben ezek a kanonizálási folyamatok, vagyis hogy

az egykorú nézőpontból mennyire emelkedtek ki azok a szerzők, akiket most kivételesnek tartunk.

Könnyen elképzelhető, hogy a ma ismert nevek csak később emelkedtek ki, később váltak népszerűvé, miközben a saját korukban nem számítottak sikeres alkotóknak. Így az is kutatásra érdemes kérdés, milyen körülmények és szempontok vezettek e szerzők későbbi újrafelfedezéséhez.

„A 15. században elkezdődött a könyvnyomtatás, ami hatalmas segítséget nyújtott egy-egy mű fennmaradásához és elterjedéséhez. Természetesen az is jó jele annak, ha egy szerző divatos, ha a kéziratos hagyományozódásban sok másolat készül a műveiről – folytatja a kutatócsoport-vezető. – Ezek viszonylag objektív mérőszámai a népszerűségnek. Később azonban, a 18–19. századi tankönyvekben már sok egyéb – politikai, nyelvi, felekezeti – szempont szerint válogatnak a humanista szerzők közül. Így a későbbi megjelenésük alapján már nem mindig lehet egyértelműen meghatározni, hogy életükben mennyire voltak ismertek, sikeresek.”

A 15–17. század során folyamatosan fejlődött az írás- és olvasástudás, illetve az anyanyelvi írásképesség, így a kortárs magyar szerzők ismertsége, népszerűsége is nőtt – ám kezdetben viszonylag kis olvasói közösségnek alkottak. A legtöbb szerző mégis ismert volt, de nem feltétlenül csak az írásai miatt, hanem mert magas pozíciót töltöttek be az egyházban vagy az államigazgatásban és az udvarban. Voltak közöttük diplomaták, érsekek, uralkodók tanácsadói, házi orvosai, udvari történetírói. A legtöbbjüknek tehát volt, úgymond, civil állása, ami megalapozta az ismertségét és a megélhetését. A mecenatúra akkori állapota a legtöbb szerző esetén nem volt elégséges ahhoz, hogy pusztán az írásból megélhessen.

A kutatócsoport mindenekelőtt forrásfeltáró munkát fog végezni, nagyon sok könyvtári és levéltári kutatást terveznek határainkon innen és túl. Külföldön elsősorban a cseh, morva és szlovák, illetve román, osztrák és olasz levéltárakban fognak kutatásokat végezni. A begyűjtött forrásokat ezután többféleképpen is feldolgozzák majd. Az egyik projektben a 16. században élt esztergomi érsek és humanista író, Oláh Miklós levelezése kritikai kiadásának utolsó kötetét készítik elő, ami nyomtatásban és online is meg fog jelenni. Emellett az összegyűjtött forrásokat metaadatolják, és elhelyezik az intézet adatbázisában. Ez a munka kezdetben nehézkesen fog beindulni, de a későbbi kutatások során sokkal könnyebbé teszi majd a különböző szövegek közötti mintázatok, hálózatok, összefüggések feltárását.

A kutatómunka talán legnagyobb lélegzetű feladata a vizsgált korszak neolatin irodalmának bemutatása lesz. Ennek érdekében

írnak egy angol nyelvű kézikönyvet a korszakról, ami hiánypótló szerepet fog betölteni a nemzetközi irodalomtudományban.

A vizsgált művek nagy része latinul íródott, hiszen a magyar nyelvű írásbeliség csak ebben az időszakban született meg. Magyarországon egészen 1844-ig a latin volt a hivatalos nyelv, vagyis az írott magyar nyelv még kezdetleges állapotban volt a vizsgált időszakban, ezzel szemben a latin már stabil és választékos önkifejezésre adott lehetőséget a szerzőknek, nem utolsósorban amolyan lingua francaként Európa-szerte a kommunikáció és a tudomány nyelve volt.

Ennek köszönhetően az egykorú, különböző eredetű latin nyelvű műveket könnyebb összehasonlítani egymással, és a hazai latin nyelvű munkákat is könnyebben értik a külföldi neolatin irodalom kutatói. Csakhogy ha az adott ország kutatói nem írnak angol nyelvű szakkönyveket a saját szerzőik életművéről, akkor a nemzetközi tudományos munkákba nem kerülnek be a kutatási eredményeik (hiszen különben nem léteznek róluk mindenki által értett és használt forrásmunkák). A kutatócsoport emellett még számos konferenciát szervez, illetve több monográfia és tanulmánykötet kiadását tervezi az elkövetkező években.

„A mesterséges intelligenciát is bevonjuk a kutatásba.

A szövegek közötti hálózatokat fogjuk feltárni a Yale Egyetem Intertext nevű szoftverével, amely a művek hasonlóságát vizsgálja, hasonlóan a plágiumkereső algoritmusokhoz – mondja Szilágyi Emőke Rita. – Mi azt akarjuk megérteni e szoftver segítségével, hogy a szerzők mely más szerzők műveit hasznosították újra, például az idézetek vagy a szóhasználat szintjén, így reményeink szerint a kánonkutatás egy újabb, mélyebb szintjét sikerül a vizsgálódásunkba bevonni.”