Poszt-COVID: Virtuális autizmust okoz az ovisok kütyühasználata? Interjú Pogány Ákos etológussal

Pogány Ákos, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékének adjunktusa A járvány rövid és hosszú távú hatásai óvodáskorú gyerekek digitális eszközhasználatára és szociokognitív fejlődésére címmel tartott előadást a rendezvényen. A kutató beszámolt az ELTE Etológia Tanszék Alfa Generáció Laborjában folyó kutatásról, amelynek során az óvodáskorúak digitális eszközhasználatát vizsgálják, és azt, hogyan változott a gyerekek társas készségeinek fejlődése a koronavírus-világjárvány következtében. Pogány Ákossal a kutatásuk eddigi eredményeiről beszélgettünk.

A COVID-19-járvány első hulláma alatt a karanténintézkedések csökkentették a vírus terjedését, mégpedig a társas kapcsolatok korlátozásával. A távmunka, a távoktatás miatt a digitális eszközhasználat minden korábbinál intenzívebb volt, a kapcsolattartás és a szabadidős tevékenységek is az online térbe helyeződtek át. Ezt legtöbbünk a saját bőrén is megtapasztalta. De mi volt a helyzet a családok legkisebb tagjaival?

Az a visszás helyzet alakult ki, hogy épp a társas és érzelmi fejlődés szempontjából legérzékenyebb fejlődési szakaszban lévő óvodáskorúakra gyakorolt hatások maradtak viszonylag rejtve. Mi a kisgyerekes szülőket próbáltuk megcélozni egy kérdőíves kutatással a második COVID-hullám idején, Demetrovics Zsolt (ELTE Pszichológia Intézet) csoportjával együttműködve. Referenciaként arra kérdeztünk rá, hogy milyen volt a gyerekek szabadidős okostelefon- és tablethasználata – videók nézése, játékok használata stb. – a veszélyhelyzet kihirdetését követően (amikor korlátozások voltak), illetve egy olyan szakaszban, amikor nem voltak szigorú korlátozások érvényben, és próbáltuk direkt módon, kérdőíven keresztül megragadni, milyen változások történtek a köznevelést is érintő karanténintézkedések miatt. Alapvetően a 2020. március 11-től június közepéig tartó időszakra, a járvány első hullámára voltunk kíváncsiak, amikor megjelent hazánkban a koronavírus-járvány, de még javában tartott az iskolai tanév. A 66 feldolgozott szülői kérdőív alapján egyértelművé vált, hogy az óvodások a korlátozások alatt többet néztek tévét, többet használtak tabletet és okostelefont: elsősorban mesefilmeket és videókat fogyasztottak.

Milyen feltételezésből indultak ki a kutatás elején?

Kezdetben úgy tekintettünk erre az egész COVID-projektre, mint egyfajta természetes kísérletre, amelyben lehet mérni, kérdezni, folyamatosan monitorozni azt, hogy mi történik a járványhullámok előtt, alatt és után. Fejlesztettünk is egy monitorozó applikációt, ami direkt módon mér. Az volt a munkahipotézisünk, hogy nemcsak a nagyobb, iskoláskorú gyerekek és a szülők, hanem velük együtt gyakorlatilag a kicsik is be lettek terelve az online térbe. Logikus feltételezés, hogy amennyiben a szerepmodellek – a szülők, a nagyobb, már iskolás testvérek – többet használják körülöttük ezeket az eszközöket, amelyekkel a tanításba, távmunkába és a családtagokkal-barátokkal való kapcsolattartás miatt is be kell jelentkezni, akkor ez a kisgyerekekre is ugyanúgy hat: behúzza őket. Egyrészt fellazulnak a szabályok, máshogy tekint a társadalom ezekre az eszközökre, ilyenkor nem a negatív, hanem elsősorban a pozitív oldalai kerülnek előtérbe. Ezzel együtt az egyébként offline térben zajló szabadidős tevékenységek hiánya és pótlása miatt valószínűleg fellazulhattak, megengedőbbé váltak a szülők által a normál, járvány nélküli helyzetben alkalmazott szabályok is.

Pogány Ákos Fotó: ELTE Etológia Tanszék Alfa Generáció Labor

Eredetileg arra gondoltunk, hogy ezt a hipotézist próbáljuk igazolni a járvány további hullámaival, a karanténintézkedések változásaival. Csakhogy – szerencsére – nem volt több korlátozás azután, hogy a pályázat elindult, így alternatív módszereket kellett keresni a hipotézisünket igazoló, hiányzó mérési adatok begyűjtéséhez, olyan időben kiterjedt kutatást kellett találnunk, amely a digitális eszközhasználatot és a kisgyerekek fejlődését vizsgálja.

Mi lett végül a megoldás a hiányzó adatokra?

Mivel a csoportunk épp nem végzett közvetlen méréseket a karantén előtti és közbeni időszakban (nem is végezhettünk volna), csak utána tudtunk mérni. Bejött a képbe az együttműködés egy kanadai kutatócsoporttal, amely hamarabb megkezdte a saját, részben hasonló adatfelvételét. Az ő eredményeikhez a saját eredményeinket is tudtuk viszonyítani.

Hozzá kell tenni, hogy ez nem egy tervezett kollaboráció volt, kutatásuk fő célja nem a járvány hatásának vizsgálata volt, az adatgyűjtésükbe azonban beletromfolt a járvány, így lehetett a mi kutatásunkhoz felhasználni az ő eredményeiket. 331 óvodás adatait elemezve meg is állapítottuk, hogy eszközhasználatuk jelentősen emelkedett, és azt is sikerült azonosítani, hogy a szülők munkakörülményeinek változása lehet az egyik lényeges ok. Például, ha a szülő többet dolgozott, mert megnövekedett a munkaterhelése a járvány következtében, vagy épp ellenkezőleg, elvesztette a munkáját, és munkanélkülivé vált, mind a két helyzet azt eredményezte, hogy az óvodáskorú gyereke többet kütyüzött.

Az Université de Sherbrooke kutatói segítségével sikerült feltárni a szülő digitális érzelemszabályozása és a gyerekek önszabályozási készségei közötti kapcsolatot is. Kimutattuk, hogy az óvodások intenzívebb eszközhasználata rosszabb minőségű szülő-gyermek kapcsolattal jár együtt, és a szülő-gyermek eszközhasználat mértéke is összefügg.

Milyen kézzelfogható eredményekről lehet beszámolni az Alfa Generáció Laborban folyó kutatással kapcsolatban?

A korlátozások feloldása és későbbi elmaradása miatt mi végül nem tudtunk konkrétan mérni a járvány későbbi szakaszában érkező hullámok alatt. Ennek ellenére a pályázat keretében ki tudtunk fejleszteni digitális, távméréses, szociokognitív teszteket – a Sally és Anne és a Faux pas társas-érzelmi tesztek digitális verzióit –, amelyek megkönnyítik a gyerekek fejlődésének nyomon követését. A tesztelést korábban offline, személyesen végeztük, a digitális verzióval azonban videóhíváson keresztül tudunk mérni a szülő közreműködésével, csak egy laptop vagy tablet kell hozzá, a megosztott képernyőn fut a teszt animációja, és közben mi tudunk kérdezni. Az új módszerrel gyűjtött adatokat persze validáltuk is: 73 óvodást teszteltünk mindkét teszt offline és digitalizált változatával, és verziótól függetlenül hasonló eredményeket kaptunk, így tesztjeink validnak bizonyultak. Ugyanígy ennek az MTA-pályázatnak a keretében fejlesztettük ki, teszteltük és publikáltuk a Manó-Napló nevű, eszközhasználatot monitorozó applikációinkat is.

A digitális tesztek vagy kérdőívek mellett miért van szükség még egy telefonos vagy tabletes applikációra is?

Az app lényegében a kisgyerekek eszközhasználatát figyeli, természetesen szülői hozzájárulással, és az önbevalláson alapuló kérdőívekkel szemben pontosabb, torzítatlan képet ad a tényleges eszközhasználatról. Hiszen sokszor a saját eszközhasználatunkkal sem vagyunk tisztában: amikor a legjobb tudásunk szerint, őszintén próbáljuk megbecsülni utólag, fejben összeadni a saját napi képernyőidőnket, akkor is jócskán alábecsülhetjük, mert e tevékenységek során egyszerűen elvész az időérzékünk. Nincs ez másként a szülőkkel sem, és ha valaki más sokszor a nap során „feldarabolódó” képernyőidejét kell megbecsülnünk. Pont ez az eszközhasználat egyik ördögi oldala, hogy úgy szippant be, mintha valamiféle légüres térben lenne az ember. És a gyerek, ugyanúgy, mint a felnőtt, nem veszi észre, hogy hányszor nyúl az okostelefonhoz, úgyhogy a legbiztosabb az, hogyha mérjük, mert a mérés fekete-fehéren megmutatja.

Az ELTE Etológia Tanszékének kutatócsoportja Fotó: ELTE Etológia Tanszék Alfa Generáció Labor

A célunk, hogy nézzünk szembe azzal, mi történik velünk. Nekünk kutatóként ez az egyik legfontosabb feladatunk: hogy a valóságot feltárva lehetővé tegyük minden érintett számára a társadalmi szerepének megfelelő következtetések levonását szülőként, oktatási szakemberként, pedagógusként vagy gyerekpszichológusként. Ehhez pedig megbízható adatok kellenek, úgyhogy ezen dolgozunk nagyon keményen.

Nem túl nehéz teljesen más családi hátterű, a fejlődés más-más szintjén tartó gyerekeket egymással összehasonlítani és mégis valamiféle koherens megállapítást tenni róluk?

Érdemes erre a kérdésre egy kicsit távolabbról is ránézni, hogy mi a problémánk, hogyan közelítjük meg, mi felé megyünk. Az egyik alapvető gond, amivel szembenézünk, és most már évek óta küzdünk vele, hogy ezek a társas-kognitív tesztek eléggé elnagyolt válaszokat adnak rendkívül komplex kérdésekre. Az egyik leggyakrabban használt fejlődéspszichológiai mérés, a Sally és Anne teszt például azt próbálja vizsgálni, a gyerek képes-e egy történet alapján felismerni, hogy a szereplőknek más-más nézőpontjuk és információik lehetnek ugyanabban a helyzetben. Azaz érti-e, felismeri-e ezt egy adott szituációból, képes-e belehelyezkedni a másik bőrébe, átvenni a másik szemléletét. Ez a teszt viszont csak fekete-fehér, igen-nem választ ad a kérdésre, tehát a korosztályi sajátosságtól függően vagy jól, vagy nem jól válaszol a gyerek a feltett kérdésre, miközben ennek a képességnek a fejlődésében eleve eléggé nagy a változatosság. Hiszen minden gyerek a saját tempójában fejlődik, és ezeket a társas készségeket nem úgy tanulja, hogy elmagyarázzák neki az óvó nénik vagy a szülők, hanem a mindennapi társas interakciókon keresztül az offline világban a családtagokkal, testvérekkel, barátokkal megélt kölcsönhatások, az együtt mesélés, a szerepjátékok révén szívja magába. Egyszóval a környezetből érkező nagyon sok inputtól és interakciótól függ, hogy mikor alakulnak ki ezek a készségek a gyerekeknél. Rengeteg múlik a szülők hozzáállásán, hogy mesélnek-e este, hogy játszanak-e vele szerepjátékot, ezek mind-mind megerősítik a fejlődési folyamatokat. Mi tehát azt próbáljuk megnézni, hogy mennyit kütyüzött a gyerek, és hogy annak milyen hatása van erre a fejlődésre, miközben szinte ahány kutatás, annyifélét mond arról, hogy hány százalékuk hány évesen milyen fokon áll ezeknek a készségeknek a fejlődésében.

Ebből a nagy zajosságból kellene valamiféle méréssel mondani valamit csak a kütyüzésre, és ez rendszerint nem is sikerül minden kétséget kizáróan, úgyhogy ez a digitális tesztfejlesztés az első lépésnek tekinthető afelé, hogy afféle közösségi tudományos projekt jelleggel vizsgáljuk ezt a kérdéskört.

Nagyon reméljük, hogy a digitális teszteknek és az applikáció általi monitorozásnak, naplózásnak köszönhetően rövid időn belül ezres nagyságrendben lesznek nagyon széles demográfiai lefedettségű adataink arról, ki mennyit kütyüzik, milyen demográfiai háttere, jövedelmi viszonya van a családnak, milyen stílussal nevelik a szülők a gyerekeket, inkább megengedők, vagy inkább korlátozók-e, és így tovább.

Tehát nagyon reméljük, hogy azt a fajta komplexitást, ami e mögött a kérdés mögött igazából megbújik, legalább korrelatívan felszínre tudjuk hozni, és utána tudunk jóval pontosabban célzott hipotéziseket generálni. Például egy olyan egyszerű és mégis nehéz kérdést megválaszolni, hogy mi a hatása pusztán a kütyüzés mértékének, ha minden más állandó, ha tényleg ugyanolyan hátterű gyerekeket hasonlítunk össze, ugyanolyan szülői nevelési stílussal és hozzáállással. Vagy mi a hatása, ha egy óra kütyüzés mellett van esti mese, vagy ha nincs, ha igazából a gyereknek ez az egy órája lenne, amikor a családdal lehetne, de azt is inkább kütyüzéssel tölti. Ezeket a dolgokat csak úgy tudjuk vizsgálni, hogyha megpróbálunk nagyon nagy adatmennyiségen minél több részletet feltárni, és utána megnézni, mi történik – most ebbe az irányba mozdultunk el, ennek egy nagyon fontos lépése ez a pályázat.

A kutatók egyetértenek abban, hogy a társas-érzelmi készségek fejlődése kisgyermekkorban a legintenzívebb a családtagokkal együtt töltött minőségi idő, a személyes interakciók, a szerepjáték, a közös meseolvasás által, miközben a digitális eszközök használata jellemzően magányos tevékenység. Mit érzékelnek a szakemberek, mondjuk, a telefonozás hatásaiból?

Az a legnyugtalanítóbb, hogy hihetetlen sebességgel zajlik a digitális térhódítás. Pár évvel ezelőtt még ott tartottunk, hogy mi is a társas kognitív készségeken keresztül próbáltuk megragadni, mit okoz a kütyüzés óvodáskorban. Ma viszont rendszerszeresen halljuk a logopédusoktól, hogy már bölcsődéskorban kütyüznek. A kisgyereket például eteti az anyuka/apuka, és ott van a tablet, mert de jó, addig sem köpi a borsót a falra, hanem nézi a mesét, és milyen jól meg lehet így etetni. Nem a szülőt hibáztatom, félre ne értsük! Háromgyerekes apuka vagyok, és tudom, hogy gyakorló szülőnek lenni hatalmas kihívás, és sokszor menti meg a helyzetet a kreativitás. Azonban arról van szó, hogy a szülő itt nem is tud arról, hogy ami látszólag mindkét félnek jó (a szülő meg tudta etetni a kisgyereket, a gyerek megebédelt hiszti nélkül), annak hatalmas ára lehet, ami az egész életét meghatározhatja! Az óvodai szűréseket végző logopédusok egybehangzó véleménye az, hogy

az elmúlt 2-3 évben drasztikusan elkezdett romlani a gyerekek nyelvi teljesítménye. Megyünk lefelé. Hatalmas esést látnak, a mai óvodáskorúak nem tudnak olyan nyelvi szinten teljesíteni, mint az 5 évvel ezelőtti óvodások vagy akár a 3 évvel ezelőtti óvodások. És még nem vagyunk a lejtő alján.

Az Alfa Generáció Laboron belül most alakul meg egy nyelvi csoport, hogy logopédus szakemberekkel megnézzük, mi ennek az időbeli lefutása, mivel eshet egybe, és az a gyanúnk, hogy az okoseszközök vizuális ingere áll a háttérben, hogy rengeteg kisgyerek szinte még azelőtt elkezd kütyüzni, hogy gyakorlatilag megtanulna járni, és elsajátítaná a nyelvet.

Miért akkora baj ez?

A kisgyerekkor első pár éve egy olyan speciális időszak, amikor a gyerek az anyanyelvét tanulja, és ezt passzívan teszi. Tehát ez nem úgy néz ki, hogy leülök, és elmondom neki, hogy vannak a nyelvi ragozások, hanem úgy, hogy a gyerek játszik a szobában, látszólag el van foglalva a saját a zónájában azzal, hogyan kell két kockát egymásra helyezni, gyakorol (nem utolsósorban épp a motoros készségeit önfejleszti, tanul a sikerről-kudarcról, stb.), közben anya meg apa beszélget, vagy a nagyobb tesó nyomja a sódert, és ő mindebből passzívan szedi föl az összes tudást, mert figyel, szívja magába a nyelvet, a kifejezéseket, a mondatalkotás szabályait – ilyenkor teljesen ki van hegyezve az akusztikai információkra.

A szabadidős célú digitális eszközhasználat változásai az eszköz típusa (a) és a tevékenységek (b) alapján 4–6 éves gyermekeknél. A változásra az első COVID-hullám korlátozásait követően kérdeztek rá a szülőknél az akkori (enyhébb járványintézkedések) és a korlátozás alatti használat viszonyításával. Forrás: Pogány Ákos / ELTE Etológia Tanszék Alfa Generáció Labor

Ma azonban már sok gyerek elé egy-másfél éves korában odakerül az okostelefon, a tablet, hogy akkor legalább addig is nyugton van, nincs vele baj. Tehát gyakorlatilag anyuka, apuka bezárják az akusztikus csatornát, és tudtukon kívül arra trenírozzák, hogy csak vizuálisan fogadja be az ingereket, mert ott jön az érdekes dolog. A gyerek ezzel azt tanulja meg, hogy akkor kell figyelnie, akkor érdekes valami, ha előtte van, és digitálisan mozog. A mi hipotézisünk az, hogy emiatt nem történik meg a passzív, hallás utáni tanulás. Elvesztettük ezt a csatornát. Olyan idegpályák alakulnak ki ebben az érzékeny periódusban, amelyek a szem használatát részesítik indokolatlan mértékben előnyben. Ennek alátámasztására még nincsenek adataink, de az kétségkívül riasztó, hogy az a 4-5 logopédus szakember, akikkel eddig beszéltem, a szűrések, tesztek alapján egybehangzóan állítja, hogy katasztrofális a helyzet. Most szedjük össze az országos adatokat, hogy objektíven lássuk, mekkora problémával állunk szemben.

Ha ez tényleg így van, akkor komoly figyelmet kellene erre fordítani.

Így van. Ha nincs nyelv, nincs kommunikáció. Ha tényleg igaz a munkahipotézisünk, hogy itt átcsatornázás, modularitásváltás van folyamatban, akkor gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy mit vizsgálok utána, mindenben defektus lesz. Nem tudunk olyan területet mondani a gyerekek fejlődésében, amihez ne lenne szükség arra, hogy kommunikáljon, hogy értse a nyelvet. Nem tudom, mennyire találó, de a szakemberek szoktak virtuális autizmusként hivatkozni a túl korai / túl nagy mértékű eszközhasználat következményeire. Gyakorlatilag olyan viselkedést, tüneteket látnak ezeken a gyerekeken, amelyek az autizmussal diagnosztizált gyerekeknél szoktak megjelenni. Nincs meg a szemkontaktus, nem lehet a figyelmüket fölkelteni, hiába beszélnek hozzájuk, nem lehet párbeszédet kialakítani velük. Ötévesek és nem lehet olyan egyszerű feladatokat adni nekik, hogy rajzolj egy házat, vagy számold meg hány labdát látsz a képen. Ijesztő, mert nem az a probléma, hogy agyilag ne lennének képesek megoldani, hanem egyszerűen nem értik ezeket a frázisokat, nem értik, hogy mi az a felszólítás, nem értik, hogy most akkor nekik a figyelmüket rá kellene irányítani a rajzra, és csinálni vele valamit. A logopédusok szerint megdöbbentő, már-már drámainak tűnik a helyzet: nem tudják sikerrel végezni a bevált teszteket, mert a gyerekek akár 30-40 százaléka is egyszerűen nem érti a feladatot, hogy mit kérnek tőle. Nyilván a kutatónak nem az a célja, hogy vészmadárkodjon, de ők logopédus szakemberek, akik eddig nem kongatták a vészharangot ezzel kapcsolatban, most pedig nagyon is kongatják, és elég elkeseredve próbálják felhívni rá a figyelmet, hogy baj van.

Mit tudnak tenni ebben a helyzetben a kutatók?

Az a baj, hogy a tudomány nagyon lassan halad ahhoz képest, amilyen sebességű, mértékű és fontosságú ez a hatás. 2010-ben nem erről beszéltünk, de még 6 éve sem. Épp csak azt figyeltük, hogy az oviban felütötte a fejét a jelenség, most meg már arról, hogy a bölcsiseknél meg a kisbabáknál terjed futótűzszerűen az okoseszköz-használat. Emiatt az ő fejlődésükben egy olyan esszenciális fázis maradhat ki vagy sérülhet, ami alapvető ahhoz, hogy kognitív, érzelmi vagy bármilyen más szinten fejlődni tudjanak, és sikeresen megállják a helyüket a világban. Ezért vagyunk bajban a nyelvnél. És ugye, itt ablakokról beszélünk, tehát ha ezt az első 3 évet elszúrjuk, akkor soha nem fogják tudni bepótolni úgy, mint amikor erre az a bizonyos ablak nyitva volt. Bárki nekiáll 3 évig nyelvet tanulni, akármekkora energiát öl bele, az eredmény nem ugyanaz lesz, mint amikor egy gyerek elsajátítja az anyanyelvét. Az agy egyszerűen nem úgy működik már később, már nem annyira plasztikus. A kisgyerekkor nagyon speciális, csodálatos időszaka az ember fejlődésének, amikor hihetetlen szuperkommunikatív képességei vannak, gyakorlatilag nulláról anyanyelvi szintre fejlődik a kommunikációs készsége nagyon rövid idő alatt. Ha ez nem történik meg, akkor később, 4–7 éves vagy nagyobb korban már nem lehet bepótolni. És ahogy szó volt róla: ez egymásra épülő készségeket érint, mivel a kommunikáció mindennek az alapja.

Mindez azért is nagy probléma, mert a szülők zöme nem is tud róla, nem érti, hogy amikor odaadja az okostelefont a babakocsiban ülő gyereknek, az miért káros. Azt látja, hallja a médiában, hogy úgyis ez a jövő, hogy úgyis el kell sajátítani a digitális készségeket. Egy túrót. Senki nem tud semmit, egy hatalmas kísérlet zajlik, aminek az eredményét majd akkor fogjuk látni, amikor ezek a gyerek felnőnek, és megpróbálnak majd normális kapcsolatokat kialakítani, családot alapítani vagy csak egyáltalán érvényesülni az életben, és ez – most az eddigi tudásunk alapján azt gondoljuk – jóval nehezebb vagy sokaknak akár lehetetlen is lesz majd.

A szakemberek egybehangzóan állítják, hogy ha a gyerekek bármilyen vonzó, nagyon könnyen rászoktatós dologra rákattannak, akkor annak minimum az az egyik hozadéka, hogy elvesz időt olyan dolgoktól, amelyekre szükség lenne. Mi az, amit ebből már most látni lehet?

Az 1980–90-es években valami nagyon hasonló zajlott le a videójátékokkal. Mára felnőttek azok a gyerekek, akik gyerekkoruk jelentős részét játékkonzolokkal töltötték a szobában ahelyett, hogy kimentek volna a szabadba játszani. Egy amerikai kutatás szerint a gémerek, a 30-as korosztály 20-30 százaléka ma otthon ül, szüleivel lakik, semmi ambíciója nincsen, nem tudja és nem is érdekli, hogy milyen munkája lesz, hogyan lesz önálló élete. Ez a 20-30 százalék hatalmas arány!

Fokozatosan bebizonyosodik, hogy a multitasking sokat hangoztatott, áldásosnak beállított volta sem helytálló; hogy egy mai, kütyükön fölnőtt kamasz tényleg képes lenne 14 dolgot egyszerre feldolgozni úgy, hogy 1-2 másodpercet tölt egy dologgal. Az derül ki, hogy épp az ellenkezője igaz: eszméletlen felületesen figyel, és valójában képtelen arra, hogy fókuszáljon. Hiába kommunikál egyszerre 25-felé, valójában egyiket sem dolgozza föl, és 3 perc múlva nem fog mélységében visszaemlékezni se a tartalomra, se a kontextusra.

Azaz nem az agyunk feldolgozási képessége változott meg hirtelen, hanem másképp, más eredménnyel történik a feldolgozás. Ennek megfelelően, amikor adunk neki egy olyan feladatot, hogy 10 percig vagy 20 percig koncentráljon, olvasson el egy szöveget, dolgozza fel, adja vissza, hogy mi van benne – nem megy neki. Nem tud egyszerre ennyi ideig fókuszálni, képtelen rá, mert elveszti a figyelmét, nem képes ennyi ideig fenntartani az érdeklődését.

Egyetemi oktatóként is azt látom, hogy tényleg teljesen más ez a generáció. Amikor beültetjük őket az iskolapadba vagy egyetemi órára, hogy tessék, itt van egy professzor, 45 percig meg másfél órán át beszél valami témáról, nem megy nekik, képtelenek ennyi ideig odafigyelni rá.

Az egyik nagy kérdés az lesz, hogy amikor ezek a gyerekek, az alfa generáció tagjai majd kimennek a munkaerőpiacra, akkor ott milyen munkát találnak, ami ennek megfelel. Mert a manapság divatos és sokat emlegetett programozói munka sem így működik, a programozáshoz piszok nagy fókusz meg nagyon nagy koncentráció kell. Persze addigra ott lesz a mesterséges intelligencia, ami majd figyel helyettük… De ezek messzire vezető, komplex kérdések. A legfontosabb szerintem az, hogy a szülők jelentős része azért azt szeretné, ha a gyermeke felnőttként boldog, kiegyensúlyozott, harmonikus életet élne. Az a kérdés, hogy el tudunk-e képzelni egy olyan társadalmat, amelyben ilyen, valódi kommunikációra képtelen gyerekek éldegélnek egymás mellett elszigetelten. Szerintem az óvatosság senkinek sem árthat, és mi, kutatók mindent megteszünk azért, hogy felzárkózzunk a jelenség következményeinek megértésével. Addig is azonban legalább figyeljünk oda, beszéljünk róla, tudjunk erről, és hívjuk fel rá az emberek figyelmét, hogy van itt a digitális fejlődésnek egy másik oldala, ami elég ijesztő képet fest elénk.

A poszt-COVID szimpózium teljes egésze, így Pogány Ákos „A járvány rövid és hosszú távú hatásai óvodáskorú gyerekek digitális eszközhasználatára és szociokognitív fejlődésére” című előadása is visszanézhető az MTA YouTube-csatornáján.