Mit értek el, és mit nem értek el Glasgow-ban a mind veszélyesebb klímaváltozás elkerülése érdekében?

2021. november 13-án véget ért a globális éghajlatváltozással foglalkozó glasgow-i világtalálkozó. Az országok magas rangú politikai vezetőinek részvételével kezdődő esemény első napjainak nagy médianyilvánosságát a sokszor zárt ajtók mögött zajló és rendkívül sok résztémát érintő tárgyalások követték. A közel kétszáz delegáció által folytatott egyeztetések során bizonyos ügyekben történt előrelépés, de a legkritikusabbak esetében elfogadott kompromisszumokkal egyelőre nem sokkal került közelebb a világ e veszélyes folyamat még kellő időben való megfékezéséhez. Faragó Tibor egyetemi tanár (MTA Földtudományok Osztálya) összefoglalója.

2021. november 16. Faragó Tibor

Az éghajlatot veszélyeztető tevékenységek csökkentése

Természeti környezetünket gyorsuló ütemben alakítjuk át, éljük fel egyes erőforrásait, és eközben sokféle hulladékkal, környezetkárosító anyaggal árasztjuk el. Ez utóbbiak sorába tartoznak azok az üvegházhatású gázok, amelyek a szénre vagy a földgázra alapozott energiatermelés, a kőolajalapú üzemanyagok használata, az állattenyésztés, a növénytermesztés és számos más emberi tevékenység nyomán a légkörbe kerülnek.

Ezeknek a gázoknak, köztük a szén-dioxidnak és a metánnak a mennyisége évtizedek óta növekszik a légkörben, és emiatt fokozatosan emelkedik a globális felszíni átlaghőmérséklet.

Számos területen visszahúzódnak a gleccserek, a tengerek felső rétegének hőmérséklete is emelkedik, a sarkvidéki jég több helyen olvad. Mindemellett általában is változékonyabb lett az éghajlat, és az eddigieknél szélsőségesebb meteorológiai és vízjárási jelenségekkel szembesülnek a különböző térségek lakosai.

  • E témakörben a tudomány és a politika közötti együttműködés erősítése érdekében 1988-ban megalakult az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, amely már 1990. évi első jelentésében felhívta a figyelmet az említett légköri kibocsátások miatt növekvő kockázatokra. Harminc évvel ezelőtt (!) kezdődtek meg a nemzetközi egyeztetések, amelyek eredményeképpen 1992-ben elkészült az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye. Ennek értelmében meg kell akadályoznunk a földi éghajlat veszélyeztetését, amihez el kell érnünk, hogy még kellő időben abbamaradjon az üvegházhatású gázok légköri mennyiségének növekedése, máskülönben a kialakuló változásokhoz sem a természeti rendszerek, sem a társadalmak nem lesznek képesek alkalmazkodni.
  • A 2015. évi Párizsi Megállapodás ugyanerről szól, de – a sokkal pontosabb tudományos értékelések alapján – már konkrétabban határozza meg azt, hogy a fenti cél érdekében századunk második felében meg kell szüntetni az üvegházhatású gázoknak az emberi tevékenységekből eredő kibocsátását. Pontosabban „karbonsemlegességre” van szükség, azaz legfeljebb olyan mértékűnek kellene maradnia e kibocsátásnak, mint amekkorával elő tudjuk segíteni elsősorban a többlet-szén-dioxidnak a légkörből való kikerülését (kivonását), például erdőtelepítéssel. Így el lehetne érni, hogy a globális átlaghőmérséklet növekedése jóval +2 Celsius-fok alatt maradjon, de lehetőleg a +1,5 Celsius-fokot se haladja meg az iparosodás (az ipari forradalom) előtti szinthez képest.
  • A glasgow-i világtalálkozót mindenekelőtt a Párizsi Megállapodás végrehajtásának előmozdítására hívták össze. Az újabb tudományos becslések azonban még inkább megerősítették, hogy az előrevetített következmények elkerülése érdekében el kellene kerülni a +1,5 Celsius-foknál nagyobb átlagos melegedést. Ehhez pedig 2050 körül teljesülnie kellene a globális „karbonsemlegességnek”, ami úgy érhető el, ha 2030-ig már legalább 45%-kal csökken a szén-dioxid globális kibocsátása, egyúttal nagymértékben más gázoké is.
Fotó: ukcop26.org
  • A tárgyalások végén mindenki által elfogadott „Glasgow-i Éghajlati Egyezség” pontosan ezt tartalmazza, és ennek érdekében arra szólítja fel a világ országait, hogy mielőbb hagyjanak fel az energiarendszerekben a szén használatával, hozzanak az energiahatékonyságot javító intézkedéseket, számolják fel a fosszilis tüzelőanyagok használatával kapcsolatos állami támogatásokat. Azt is belefoglalták az egyezségbe („klímapaktumba”), hogy más kibocsátásokat, így a metánét 2030-ig mérsékelni kell, és többet kell tenni az erdők és az ökológiai rendszerek védelméért, hozzájárulva az üvegházhatású gázok megkötéséhez, ezáltal légköri mennyiségük csökkentéséhez.
  • Az EU tagállamai azzal a vállalással érkeztek Glasgow-ba, hogy együttesen eleget tesznek a 2050-es „karbonsemlegességi” követelménynek (kiterjesztve azt a többi üvegházhatású gázra is). Sok más fejlett ország, így pl. az USA, Kanada vagy Japán is elkötelezte magát emellett. Orosz részről a 2060-as céldátumot jelölték meg ennek elérésére. A gyors gazdasági növekedésű fejlődő országok, kiváltképpen Kína kibocsátásai az utóbbi néhány évtizedben nagymértékben nőttek. Összességében azonban a fejlődő országoknak lényegesen kisebb a történelmi felelősségük abban, hogy a múlt század elejétől e gázok mennyisége megemelkedett a légkörben. E felelősségbeli különbségre hivatkozva India 2070-re ígérte meg a „klímasemlegességet”. Hozzá hasonlóan a többi fejlődő ország is az eddigieknél jóval több támogatást – modern technológiát és pénzt – vár el kibocsátásai kordában tartásához a fejlettektől.
  • A fosszilis tüzelőanyagok használatának mielőbbi megszüntetése tehát a glasgow-i tárgyalások egyik kulcskérdése volt. De egy különösen kínos affér beárnyékolta a szénre alapozott energiatermeléshez kapcsolódó megegyezést: az utolsó pillanatban India – nyilvánvalóan Kína és az USA egyetértésével – a szén ilyen célú felhasználásának egyértelmű megszüntetése helyett ragaszkodott annak csupán a fokozatos csökkentését előirányzó szövegmódosításhoz.
  • Több becslés is napvilágot látott arról, hogy az egyes országok korábbi és ezekben a napokban tett szándéknyilatkozatai alapján teljesíthető-e a globális átlaghőmérséklet növekedésének jóval +2 Celsius-fok alatti vagy még inkább a +1,5 Celsius-foknál való megállítása 2100-ig. A válasz majdnem minden friss elemzés szerint nemleges. Emiatt is látszik elkerülhetetlennek, hogy 2022 végéig minden ország az eddigieknél többet vállaljon, és ennek fényében kerüljön sor 2023-ban a Párizsi Megállapodásban foglaltak felülvizsgálatára.
  • A nemzetközi klímapolitikai együttműködés egyik lehetséges módja, ha egy ország (illetve egy ott bejegyzett cég) valamilyen kibocsátáscsökkentő beruházást valósít meg vagy finanszíroz egy másik országban, de az ebből származó kibocsátási egységeket saját nemzeti kibocsátáscsökkentéseként számolja el. Az eljárások közül a legismertebb az „emissziókereskedelem”, amely az Európai Unió tagállamai között is működik. Ilyen együttműködésre adott lehetőséget az 1997. évi Kiotói Jegyzőkönyv, és e lehetőségeket biztosította a Párizsi Megállapodás is. Glasgow-ban végre megállapodtak ezek szabályairól, de az csak a későbbiekben derül majd ki, hogy mely országok milyen mértékben fognak élni e nemzetközi „piaci” és „nem piaci” eszközökkel.

Felkészülés a már elkerülhetetlen változásokra

A környezeti körülményeikben bekövetkező – az éghajlatváltozásnak is tulajdonított –szélsőségesebb változások, jelenségek miatt különösen sérülékeny fejlődő országok társadalmainak többségét elsősorban az alkalmazkodásra való felkészülés foglalkoztatja. A leginkább érintettek az afrikai országok (köztük a jövő évi klímakonferenciának helyet adó Egyiptom), a kis szigeteken elhelyezkedő fejlődő országok (pl. a Maldív Köztársaság) és az alacsony tengerparti területű országok (pl. Banglades). Mindez hangsúlyosan szerepelt már az 1992. évi egyezményben, majd a 2015. évi Párizsi Megállapodásban is, de eddig nem kapott elég figyelmet a nemzetközi együttműködés keretében. Az is nyilvánvaló, hogy ha nem sikerül kellőképpen mérsékelni a sokak által „klímakrízisnek” nevezett globális folyamatot, akkor káros hatásainak tompítása is sokkal nehezebbé válik.

  • A mostani világtalálkozón részletesen foglalkoztak e témakörrel is, és sürgették, hogy egy éven belül minden ország dolgozza ki vagy újítsa meg az alkalmazkodással kapcsolatos terveit. Hat év után végre megegyeztek arról, hogy meghatároznak egy közös Globális Alkalmazkodási Célt”, amihez segítséget nyújthat majd az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (második munkacsoportjának) jövő évben esedékes jelentése. E cél meghatározása nem egyszerű feladat, hiszen minden régió más és más módon sérülékeny.
  • A változásokra való felkészülés, az alkalmazkodás esetében is legkritikusabbnak a fejlődők által elvárt pénzügyi támogatások elégtelensége látszik. A kibocsátáscsökkentésre szánt támogatásokkal egyenlő nagyságrendű pénzügyi keretet tartottak volna megfelelőnek; ehhez képest csak arról született döntés, hogy a fejlettek összességében legalábbis megduplázzák 2025-ig az eddigi felajánlások összegét.
  • Az éghajlatváltozásnak tulajdonított, elsősorban szélsőséges meteorológiai és vízjárási események (aszályok, áradások stb.) miatt keletkezett károk és veszteségek ellentételezése szintén évek óta napirenden van. A fejlődő országok fent említett nagy létszámú csoportjai azt igényelték, hogy e kérdéskört ne az alkalmazkodási feladatok és vállalások részeként kezelje a nemzetközi közösség, hanem külön fórumokon és külön pénzügyi támogatási rendszer létrehozásával. Ezúttal csak arra kaptak ígéretet, hogy a Glasgow-i Dialógus” keretében folytatódnak a megbeszélések a témában, beleértve az ilyen célú támogatások ügyét is.

„Klímafinanszírozási” ütközőpontok és ígéretek

Az 1992. évi klímaegyezményben, a Párizsi Megállapodásban és a Glasgow-ban rögzített feladataik végrehajtásához a fejlődők elengedhetetlennek, a fejlettek pedig jórészt jogosnak tartották a támogatások növelését, egyúttal a megfelelő technológiákhoz való hozzájutás elősegítését. Már utaltunk a kibocsátáscsökkentési és alkalmazkodási feladatok ellátására, az éghajlatváltozásnak tulajdonított károk és veszteségek kompenzálására is. Az ezekre vonatkozó kompromisszumok mellett külön ki kell emelni két nehezen és talán csak átmenetileg feloldott konfliktust.

  • A fejlettek 2009-ben a koppenhágai csúcstalálkozón tettek ígéretet arra, hogy 2020-ig közösen különböző állami költségvetési és más forrásokból 100 milliárd USD/év támogatást fognak biztosítani a fejlődők részére klímapolitikai feladataik ellátásához. E vállalás nem valósult meg (közel egyötöddel maradtak el az újabb felajánlásokkal együtt is a jelzett szinttől), és emiatt „kemény hangú” felszólalások hangzottak el. Végül abban egyeztek meg, hogy 2025-ig bezárólag e támogatásoknak teljes mértékben teljesülniük kell.
  • Hosszabb távon azonban ennél többre lesz szükség. Számos fejlődő ország egyértelművé tette, hogy akkor tud és fog a későbbiekben hatékonyan részt venni a globális klímavédelemben, ha e támogatások mértéke jóval nagyobb lesz. Világossá tették azt is, hogy egyebek mellett meg kell oldaniuk a rendkívüli nagy fokú energiaszegénység problémáját is. Voltak, akik már nem milliárdos, hanem billiós nagyságrendű évi támogatási igényt említettek. Egyelőre arról született megállapodás, hogy egy új kollektív és számszerűsített finanszírozási cél meghatározásáról kezdődnek meg még ebben az évben a tárgyalások, amelyeknek 2024-ben kell eredményre vezetniük.
Fotó: ukcop26.org

* * *

E világtalálkozón olyan témákban sikerült tehát egyetértésre jutni, mint pl. a szén fokozatos kivezetése (de nem használatának megszüntetése) az energiatermelésben, a kibocsátáscsökkentést elősegítő nemzetközi együttműködés erősítése, a fejlődők támogatásának jövőbeli növelése.

A konkrétumok hiánya miatt is azonban jelenleg felmérhetetlen, hogy mikorra és milyen mértékben járulhatnak hozzá e döntések az Éghajlatváltozási Keretegyezmény célkitűzésének és a Párizsi Megállapodás konkrétabb céljainak eléréséhez.

Emellett a találkozó legelején a különböző országok vezető politikusai által bejelentett újabb kibocsátáscsökkentési vállalások többségének teljesítését komoly feltételekhez kötötték. Összességében úgy értékelhető, hogy a közel kétszáz delegáció által folytatott glasgow-i egyeztetések fontosak és hasznosak voltak, bizonyos ügyekben történt előrelépés, de a legkritikusabbak esetében az elfogadott kompromisszumokkal egyelőre nem sokkal került közelebb a világ e veszélyes folyamat még kellő időben való megfékezéséhez.