A nemzetközi klímapolitikai együttműködés öt évtizede távol áll a sikertörténettől

„Közeledünk-e ahhoz, hogy áthidaljuk a különbséget – az országok klímavédelmi ígéretei alapján – a becsült jövőbeli üvegházhatású gázkibocsátások és a párizsi megállapodásban megadott hőmérsékleti célok eléréséhez szükséges globális kibocsátások szintje között? Egyáltalán nem. Bár a 2020. évi kibocsátások alacsonyabbak lettek a 2019. évieknél a COVID-19 krízisnek betudhatóan, mégis az üvegházhatású gázok légköri koncentrációi továbbra is növekednek.”

Faragó Tibor Fotó: fenntarthatonap.hu

Ezzel az ENSZ környezeti programjának (UNEP) az üvegházhatású gázok kibocsátásával foglalkozó, 2020-as jelentéséből származó idézettel vezeti be Faragó Tibor Éghajlatváltozás című tanulmányát, amely a Magyar Természetvédők Szövetsége kiadásában jelent meg. A szerző a korábbi évtizedek nemzetközi környezettel, fenntartható fejlődéssel és éghajlatváltozással foglalkozó konferenciáinak résztvevője, az azokon elfogadott programok megvalósulásáról vagy a végrehajtásuk elmaradásáról szóló vitákat személyesen tapasztalhatta meg, és ennek alapján is fogalmazza meg saját értékelését.

Kevés olyan tudományosan megalapozott megoldást igénylő világprobléma említhető a történelemből, amely az emberi tevékenység miatt kialakuló klímaváltozás megállítását célzó kooperációhoz fogható. E probléma súlyosságát jól mutatja, hogy

már a hidegháború évtizedeiben megindult a globális együttműködés,

miután nyilvánvalóvá vált, hogy az ember már a bolygó egész éghajlati rendszerére hatást gyakorol. Az együttműködésbe Magyarország a kezdetektől fogva bekapcsolódott.

Bár a gyakorlati ellenlépésekre még évtizedeket kellett várni, az éghajlat változása iránt a hidegháborúban bekövetkezett enyhülési folyamattal egy időben növekedett meg az érdeklődés. 1972-ben Stockholmban ENSZ-konferenciát rendeztek az emberi környezetről, és a konferencia eredményeképpen létrejött az ENSZ környezeti programja (UNEP). E konferencián számos, ma már axiómának tűnő alapelvet, célkitűzést is megfogalmaztak, például az élővilág védelmével, a természeti erőforrásokkal való észszerű gazdálkodással, a környezetszennyezés csökkentésével kapcsolatban.

„Az 1972-es stockholmi konferencia a klímaváltozás elleni küzdelemben is meghatározó jelentőségű volt – mondja Faragó Tibor. – Ekkor döntöttek a világ országai először arról, hogy közös érdek és feladat a környezet megóvása.”

De az éghajlatváltozással kapcsolatos nemzetközi együttműködés első két évtizede még kevésbé az elővigyázatos beavatkozásokról, sokkal inkább a globális folyamat jobb megismeréséről, a változások vizsgálatáról és az összefüggések feltárásáról szólt. Az 1979-es genfi éghajlati világkonferencián létrehozták az Éghajlati Világprogramot, és szerte a világban megindultak az üvegházhatású gázok, így a szén-dioxid kibocsátásának és légköri koncentrációjának a rendszeres mérései.

A Magyar Tudományos Akadémia a kezdetektől meghatározó szerepet vállalt a hazai kutatásokban.

Pontosan negyven évvel ezelőtt jött létre az Éghajlati Világprogrammal foglalkozó testülete, amelynek feladata volt a magyarországi tudományos teendők azonosítása és kezdeményezése.

E testület már alapításának évében kiadta első helyzetértékelését, amelyben így írtak: „a természeti folyamatokba való egyre kiterjedtebb beavatkozásunk ahhoz a (…) kérdéshez vezet, hogy nem módosítottuk/módosítjuk-e akaratunk kívül visszafordíthatatlanul a természeti környezetet (…) úgy, hogy az valamilyen számunkra alig előrelátható, kedvezőtlen következményekkel járna.”

Bár sokan lehettek szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy az 1970-80-as évek megosztott világában mekkora esélye lehet a valóban globális együttműködésnek, egy másik környezeti probléma kifejezetten sikeres kezelése reményt adott a jövőre nézve. A hetvenes évek végétől kezdődően a magaslégköri ózonkoncentráció jelentős csökkenését észlelték a Déli-sarkvidék fellett (amit a sajtó ózonlyuknak nevezett el). A tudományos kutatások eredményeképpen kiderült, hogy az ózonréteg károsodását alapvetően a halogénezett szénhidrogén-vegyületek okozzák, amelyeket például a hűtőszekrényekben vagy a tűzoltó készülékekben használtak, és kijutottak a légkörbe. 1987-ben sikerült tető alá hozni az úgynevezett montreali jegyzőkönyvet, amely az ózonkárosító vegyületek használatának fokozatos betiltását írta elő.

Az ózonréteg pedig hamarosan regenerálódni kezdett.

„Az ózonréteg megmentéséért folytatott küzdelem precedensértékű a környezeti problémák elleni globális fellépésben. Az ózonkárosító vegyi anyagokkal kapcsolatos nemzetközi együttműködés is kedvező hatással volt arra, hogy a kilencvenes évek elején megkezdődhettek a globális éghajlatváltozásról szóló tárgyalások” – fogalmaz Faragó Tibor.

Bár az 1992-es riói egyezmény elfogadását tekintik a klímaváltozás elleni küzdelem fordulópontjának, az ehhez vezető előkészítő lépések már évekkel korábban megindultak. 1988-ban megalapították az Éghajlatváltozási Kormányközi Testületet (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC), majd Genfben újabb éghajlati világkonferenciát rendeztek. Magyarországon az MTA Földtudományok Osztálya harminc évvel ezelőtt adta ki az „Állásfoglalás éghajlatunk jövőjéről” című nyilatkozatot, amelyben így határozták meg az emberiség előtt álló kihívást:

„Az emberiség (…) napjainkra képessé vált arra, hogy tevékenységével befolyásolja a földi éghajlatot. Az éghajlati megfigyelések, a számítógépes modellekkel végzett számítások és a kezdeti hatásvizsgálatok tapasztalatai arra utalnak, (…) hogy e probléma érdemi figyelembevétele tovább már nem halasztható. Túl nagy ugyanis a kockázata annak, hogy a folyamat visszafordíthatatlanná válik, vagy legalábbis gyorsabb lesz, mint az ökológiai rendszerek vagy az ember alkalmazkodó képessége.”

Az ENSZ 1992-ben a Rio de Janeiró-i Föld-csúcson elfogadott éghajlatváltozási keretegyezményéhez azóta minden ország csatlakozott. Ennek alapvető célkitűzése, hogy az éghajlati rendszerre gyakorolt veszélyes emberi beavatkozást, a légkörben az üvegházhatású gázok koncentrációnövekedését még olyan időhatáron belül kell megállítani, hogy a változások következményeit a társadalmak és általában az élővilág természeti rendszerei még képesek legyenek elviselni.

A riói keretegyezmény végrehajtásának konkrétabb teendőit először az 1997-es kiotói jegyzőkönyvben határozták meg. Ebben az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését írták elő a fejlett országok számára 2012-es határidővel. Legutóbb pedig a 2015-ös párizsi megállapodás értelmében azt vállalták az országok, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátását olyan mértékben és ütemben csökkentik, hogy a globális felmelegedés jelentősen 2 Celsius-fok alatt maradjon az ipari forradalom előtti értékhez viszonyítva, és lehetőség szerint ez a globális átlagos felszíni hőmérséklet-emelkedés a 1,5 Celsius-fokot se haladja meg. Ennek érdekében pedig mielőbb el kellene érni, hogy ne bocsássunk ki több üvegházhatású gázt a légkörbe, mint amennyi kivonódik onnan.

Az ülésvezetők ünneplik a Párizsi Megállapodás elfogadását. Fotó: UN Photo / Mark Garten

Amint azonban a cikkünk elején szereplő idézetből is tudható,

az egymást követő nemzetközi megállapodások dacára a globális klímacélokhoz eddig nem sikerült közel kerülni.

Mi lehet ennek az oka?

„Folyamatos az ellentét a világ fejlett és fejlődő országai között a tekintetben, hogy ki felel jobban a világ társadalmi-környezeti bajaiért, és ennek megfelelően kinek kell többet tennie ellenük. A korábban fejlettebbé váló, iparosodó országok régebb óta és növekvő mértékben hasznosították a természeti erőforrásokat, terhelték egyúttal a környezetet, és e sorban a fosszilis tüzelőanyagok használatával járultak hozzá nagyobb összesített arányban az üvegházhatású gázok jelenlegi magasabb légköri mennyiségéhez – vélekedik Faragó Tibor. – Ma már Kína a világ legjelentősebb szén-dioxid-kibocsátója, sok évtized távlatában azonban összességében még mindig az Egyesült Államoktól ered a légköri szén-dioxid-többlet nagyobb része.”

Így érkezünk el a hamarosan megnyíló idei glasgow-i klímakonferenciához. Az ennek otthont adó Egyesült Királyság kormánya beharangozójában egyértelművé tette, hogy a klímaváltozás jelenti az emberiség előtt álló egyik legsúlyosabb veszélyt. A tanácskozáson az előzetes várakozások szerint olyan megállapodásokat igyekeznek elérni, amelyek révén az évszázad közepére elérhetővé válik a nettó szén-dioxid-semlegesség (vagyis amennyi üvegházgázt kibocsátunk, annyit el is távolítunk a légkörből). Továbbra is cél, hogy

lehetőleg az 1,5 fokot se lépje át az átlagos globális hőmérséklet-emelkedés,

emellett azonban fel kell készülni a már elkerülhetetlennek látszó környezeti változásokra, és segíteni kell, hogy a legsérülékenyebb helyzetben lévő emberi közösségek is alkalmazkodni tudjanak hozzájuk.