Freund Tamás interjúja a Magyar Hangnak

Két év távlatából hogyan értékeli, hogy a kormány kiszervezte a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatóintézet-hálózatát az akkor létrejövő Eötvös Loránd Kutatási Hálózathoz (ELKH)?

Nem egyszerű két év után mérleget vonni, a hálózat teljesítményét mutató publikációs, esetleg szabadalmi adatok ugyanis csak később állnak majd rendelkezésre. A szervezeti változtatások önmagukban való értékelése szintén tévútra vezetne: megduplázták például a kutatóhálózat költségvetését, ennek pozitív hatása pedig az átszervezéstől függetlenül is mindenképpen megmutatkozott volna. Az mindenesetre kijelenthető, hogy számos negatív - elsősorban a kutatási szabadság korlátozását előrevetítő várakozás - alaptalannak bizonyult. A kutatóintézetek működtetése továbbra is szakmai alapon történik, a finanszírozás egy jelentős hányada teljesítményarányos. A kisebb horderejű átszervezések nem érintették a hálózat integritását, a kutatóhálózat továbbra is egyik nemzeti kincsünk, ahol a kutatócsoportok döntő többsége nemzetközi mércével mérve is kiemelkedő színvonalú kutatómunkát végez.

Fotó: Képszerkesztőség Kft. / Ancsin Gábor

Melyek voltak a legfontosabb előnyök és hátrányok?

A legfontosabb előny talán a költségvetés megduplázása, ami a béremelésen kívül a hazai kutatási források jelentős, teljesítményarányos növekedését is eredményezte. Ezt persze a Magyar Tudományos Akadémia szervezetén belül is meg lehetett volna lépni. Az átszervezéssel ugyanakkor elindult valami, ami gondolkodásra késztette a magyar kutatók legjobbjait, számos előremutató ötlet merült fel azzal kapcsolatban, hogyan lehetne a hálózat működéséhez optimális körülményeket teremteni. Talán most tisztábban látunk ezen a téren, mint 2019 előtt. Ez akkor is igaz, ha az erről való gondolkodást kezdetben a kényszer szülte, és a politika és a tudomány közötti konfliktus is nehezítette.

A hátrányok között a bizonytalanság, a kutatói életpálya hosszútávú kiszámíthatóságának hiánya áll első helyen, ezek nélkül lehetetlen elmélyült kutatómunkát folytatni. A jelenlegi modell a tulajdonviszonyok terén egy skizofrén állapotot eredményez, amelyben az MTA és az ELKH között minden jószándék ellenére egy alapvető érdekellentét feszül: az akadémia tulajdonosként térítésmentesen köteles biztosítani a kutatóhálózati ingatlanok használatát, miközben nem rendelkezik a felújítási, bővítési források felett. Mivel nem fenntartó, nehezen is tudja megítélni az új beruházások szükségességét. Sokat dolgozunk azon, hogy ennek negatív következményei ne érintsék a kutatókat, de középtávon a sikeres működéshez a jelenleginél még szorosabb együttműködésre van szükség. Ez a jelenlegi irányítási struktúra megtartása mellett is megteremthető volna, ha a hálózat visszakerülne az akadémia fejezetébe, önálló alfejezetként.

Hátrányként említendő az is, hogy a szétválás következtében mind az intézethálózat, mind az MTA gyengébb lett érdekérvényesítésben, súlyban, tekintélyben, bár ez egy megújulási folyamat gerjesztője is lehet mindkét oldalon. A magyar kutatók és kutatást segítő szervezetek nemzetközi pozíciói alakulásának, a külföldi kutatási források bevonása eredményességének, valamint a nemzetközi szervezetekben való magyar pozíciók alakulásának mérlegét most még nem tudjuk megvonni.

A kutatókat hogyan érintette az átszervezés?

Egy-másfél éven keresztül a kutatások helyett a túlélés, a jövő latolgatása vitte el a kutatók és intézeti vezetők energiáit, ez nyilvánvalóan hátráltatta a kutatások előrehaladását. Egy új központi adminisztráció felállítása önmagában is jelentős teher. A források bővülése, a kutatói fizetések jelentős emelkedése rendkívül lényeges, erre mindenképpen szükség volt ahhoz, hogy helyreállítsa a jövőbe vetett bizalmat, és legalább rövidtávon megakadályozza a tömeges kutatói elvándorlást. A kutatóhálózat egybentartása is erősítette a bizalmat, de ezen a téren minden újabb konfliktus, az időnként felreppenő hírek vagy álhírek egyes intézetek elcsatolásáról továbbra is súlyos áldozatokkal járhatnak.

Milyen lépéseket tartanának szükségesnek, hogy megfelelő legyen a kutatók anyagi megbecsültsége? Folynak erről esetleg egyeztetések?

A kutatói bérek emelkedése az elmúlt évben ígéretesen alakult, megkezdődött egy felzárkózás. Bízom benne, hogy ez tovább folytatódik, mert az elmaradásunk Nyugat-Európához, az Egyesült Államokhoz, vagy egyes feltörekvő ázsiai versenytársainkhoz képest továbbra is jelentős. A jelenlegi bérek teljesítményarányos megkétszerezését sem tartanám túlzásnak. A kutatásban a verseny a legjobbakért zajlik, ráadásul nemcsak az egyes országok, de az ipari és az egyetemi, intézeti kutatóhelyek között is, amire szintén figyelemmel kell lennünk. Jelenleg az ipar elszívó hatása is jelentős. Fontos ugyanakkor, hogy a béremelés a kutatási terület sajátosságainak megfelelő teljesítményméréssel, minősítéssel társuljon, a legjobb kutatóink megtartása, sőt a legjobb kutatók magyar kutatóhelyre vonzása kell legyen az elsődleges cél.

Van arról kimutatásuk, hogy az elmúlt tíz évben, valamint az átszervezés óta hány kutató hagyta el az országot?

Nem tudok az ELKH-n belül ilyen felmérésről, ismereteim csak saját kutatóintézetemből vannak. A Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben (KOKI) az elmúlt két évben a 17-18 csoportvezető-kutató közül -tudomásom szerint - három gondolkodott el komolyan azon, hogy elhagyja az országot az intézethálózat átszervezése miatt, és/vagy politikai okokból. Közülük kettő így is tett, de oly módon, hogy itthon is megtartotta kutatócsoportja egy részét, mert nem feltétlenül gondolják véglegesnek a külföldi karriert. A fiatal kutatók közül jónéhányan mentek posztdoktorként külföldre, de ez korábban is így volt, hiszen a külföldi tapasztalatszerzés alapvető jelentőségű stációja egy sikeres kutatói karriernek. Saját pályafutásom szempontjából is meghatározó volt az a négy év, amit az Oxfordi Egyetemen tölthettem vendégkutatóként. Inkább az a probléma, hogy Magyarország nem igazán vonzó célpont a vezető külföldi vagy külföldön maradt magyar kutatók számára. Jó tendencia ugyanakkor, hogy fiatal külföldiek jelenleg is jönnek, sőt akad, aki a PhD megszerzése után is még maradni szeretne egy ideig Magyarországon.

Hányan térnek vissza Magyarországra?

Erről nincs információm. Ugyanakkor a számoknál is fontosabbnak tartom, hogy elsősorban azokat a tehetségeket kell hazahozni, akiknek egyébként a világon bárhol lenne lehetőségük állandó (tenure) állást kapni.

Miért dönt úgy ma egy magyar kutató, hogy külföldön folytatja a munkáját?

Ez nagyon egyénfüggő. Lehet anyagi, lehet a feltételrendszer, a műszerezettség, a kiszámíthatóság, a biztonság, esetleg a kutatóhely nemzetközi presztízse. A kutatók külföldi tapasztalatszerzése rendkívül fontos, legalább néhány éves külföldi kutatómunka nélkül szinte lehetetlen sikeres kutatói karriert befutni. Éppen ezért örvendetes, hogy minél többen szereznek ilyen tapasztalatot, csak aztán jöjjenek is vissza, kapjanak itthon olyan lehetőséget, ami vonzóvá teszi a hazai karrierépítést. Ehhez nemcsak pénzre, hanem pezsgő, magas színvonalon működő kutatói közösségekre, kiváló kutatók kritikus tömegére van szükség. A kutatók ezt keresik külföldön, és akkor térnek haza Magyarországra is, ha ezt biztosítva látják. Az ERC, Lendület vagy Élvonal pályázatot nyert kutatócsoportok jól jelzik ezeknek a műhelyeknek a meglétét, nagyon fontos, hogy erősítsük, támogassuk őket, és azokat a kiválóságokat, akik ilyen műhelyek alapítására alkalmasak. Az Akadémia fenntartóként már nem tud ebben részt vállalni, de pályázatai és az egyéni kiválóság mellett hamarosan a kutatóhelyek kiválóságát is jelző minősítési rendszere révén továbbra is mindent meg kell tegyen, hogy ezt elősegítse.De természetesen nem szabad megfeledkezni a jó infrastrukturális háttérről, a folyamatok egyszerűsítésére törekvő adminisztrációs támogatásról, a kutatások menedzselését könnyítő jogi, pénzügyi környezetről sem. Ezen a téren van még hová fejlődnünk.