„Én optimista vagyok” – interjú Freund Tamással a Magyar Hangban

A Magyar Tudományos Akadémia alapításának kétszázadik évfordulóján védekezik a kormányhoz közel álló körök támadásai ellen, miközben a korábban elvett kutatóintézetek ingatlanállományának eladásával kapcsolatos belső feszültségeket is kezelni kell. Freund Tamás MTA-elnök szokatlanul határozott megnyitóbeszédet mondott az ünnepi közgyűlésen.

Milyen érzések töltötték el, amikor meglátta Schmidt Mária blogbejegyzését, amelyben sztálinistának minősítette a Magyar Tudományos Akadémiát?

Nagyon meglepett Schmidt Mária tájékozatlansága. Leginkább azon döbbentem meg, hogy az írásában számos olyan információ szerepelt az Akadémiáról, illetve az akadémikusokról, amelyek cáfolatát már számtalan formában kommunikáltuk. Ezekről azonban ő nem tudott, így a kritikája az információhiányon alapult. Ha én egy intézményt, ráadásul egy ilyen hagyományokkal rendelkező nemzeti intézményt akarnék kritizálni, akkor jobban felkészülnék, és tájékozódnék a valós helyzetről.

Az ünnepi közgyűlésen elmondott megnyitóbeszédében említette a támadás szót. Ez azt jelenti, hogy szándékosságot feltételez e „tévedések” mögött?

Nincs jogom bármiféle motivációt feltételezni az írás mögött. Schmidt Mária úgy érezhette, hogy az Akadémia nem felel meg bizonyos külső elvárásoknak, én pedig elnökként kötelességemnek éreztem, hogy e jogtalan kritikákat és támadásokat elhárítsam.

E támadások éppen az Akadémia alapításának 200. évfordulója előtt történtek. Befolyásolják-e ezek a fejlemények az ünnepi hangulatot, a megemlékezések emelkedettségét?

Egyáltalán nem. Függetlenül az ünnepet nem igazán tisztelő nyilatkozatoktól, mi fantasztikus eseménysorozatot rendezünk, és már a kezdés is sikertörténet volt. A Nemzeti Múzeumban hétfőn megnyílt a Varázshatalom című kiállítás. Emelkedett hangulatban zajlott aznap ünnepi közgyűlésünk is, megkoszorúztuk Gróf Széchenyi István szobrát, és felavattunk a Széchenyi téren egy köztéri alkotást, ami az évfordulónkra készült. Az Akadémia ünnepi weboldalán, az MTA200.hu honlapon és a Youtube-csatornánkon már rengeteg tartalom várja a látogatókat. Az Akadémia a közintézmények közül messze a legnagyobb közbizalomnak örvendő intézmény. Ez a jövőben is így fog maradni, amit megerősít ez az ünnepségsorozat is. Én nem aggódom, mert ha megismerkednek a valós tényekkel, akik eddig kritizáltak, ők is másképp fognak az Akadémiához állni. Szóval én optimista vagyok.

Mi adja ma, a XXI. században a Magyar Tudományos Akadémia jelentőségét?

Az MTA minden tudományterületen a szakma nemzetközileg elismert legkiválóbb hazai tudósait tudja felvonultatni. Ezáltal képes arra, hogy a nemzet előtt álló bármilyen probléma megoldásához segítséget nyújtson, tanácsot adjon a társadalomnak és a döntéshozóknak, őrködjön a tudományos kutatás színvonala és etikai vonatkozásai felett. Emellett továbbra is ellátja azt a közfeladatát, ami miatt annak idején Széchenyi megalapította: ápolja a magyar nyelvet, és felkészíti, hogy a kor tudományos és technológiai fejlődése közepette is alkalmas maradjon az új tudás kommunikálására. A nemzetközi fórumokon az Akadémia jeleníti meg leghitelesebben a magyar tudomány hagyományait, értékeit és eredményeit. Magyarországon az Akadémián kívül nem létezik olyan tudományos közösség, amely e feladatokat el tudná látni.

Kérdés azonban, hogy a politikai vezetés mennyire kíváncsi az önök tanácsaira. A közgyűlési megnyitóbeszédében említette, hogy a felsőoktatás és a tudomány átalakításába az „Akadémiát csak formálisan vonták be”, illetve „nincs érdemi politikai igény az együttműködésre, csupán az igazodásra”. Ebben a közegben is meg tud felelni az Akadémia a küldetésének?

A helyzet kialakulásában a kölcsönös meg nem értés játssza a főszerepet. Itt meg kell különböztetnünk az Akadémia szakpolitikai tanácsadó szerepét, amely nem nyilvánosan, hanem minisztériumokon belül működik. És jól működik, hiszen sok miniszter és államtitkár pontosan tudja, hogy mekkora tudást halmozott fel az MTA, és rendszeresen ki is kérik a véleményét a döntés-előkészítő értekezleteken. Természetesen tudomásul kell vennünk, hogy a döntéseknél a szakmai javaslatainkat más szempontokkal együtt lehet csak figyelembe venni. A nagy horderejű, ennél fogva látványosabb, távlati kérdések terén azonban nem működik ilyen jól az Akadémia és a kormány közötti kommunikáció. Ilyen kérdések megválaszolásában – például az akkumulátorgyárakkal kapcsolatban – a kormány gyakran előreszalad gyors döntési kényszerre hivatkozva, és nem hallgatja meg a tudós közösség véleményét. Ilyenkor az MTA nem tud mást tenni, minthogy utólag fejti ki a véleményét, közvetlenül a döntéshozók felé. Ha pedig a társadalom széles rétegei várják, hogy az Akadémia végre megszólaljon, akkor nem használhatjuk csak a kormánnyal kialakított közvetlen kommunikációs csatornákat, hanem a kritikánkat a médiának is el kell juttassuk. Ezt minden esetben próbáljuk úgy tenni, hogy a kormány ne politikai támadásként, hanem építő kritikaként értékelje a lépést. De ez nem mindig sikerül, néha mi is hibázunk.

Az ilyen állásfoglalásokat a kormányhoz közel állók gyakran politizálásnak minősítik.

Pedig ezt nem szabadna politizálásnak venni. A Magyar Tudományos Akadémia egy nemzeti intézmény, és a közpénzből fenntartott nemzeti intézmények legfőbb feladata a nemzet szolgálata. Az MTA úgy tudja a magyar nemzet érdekeit a legjobban szolgálni, ha az éppen regnáló politikai vezetés döntéseit igyekszik a tudomány eszközeivel optimalizálni. Ezt úgy tudjuk a leghatékonyabban megtenni, ha közvetlenül kommunikálunk a kormánnyal, ha meghallgatnak minket. A médián keresztüli kommunikáció e célra nem alkalmas, mert ilyenkor a kormány átmegy sündisznóállásba, és mindent elutasít, mondván, a kritikánk pártpolitikai indíttatású, és „a tudósok kormányt akarnak buktatni”. Pedig ennek az Akadémiának ez soha nem állt szándékában. Itt most nem egyes akadémikusok megnyilvánulásairól beszélek, mert magánemberként mindenki azt mond, amit akar, és az akadémikusok is megosztottak a politikai hovatartozásukat illetően. De az Akadémia szervezetileg soha nem tett politikai nyilatkozatot. Minden állásfoglalásunk pártpolitikától mentes.

Ezért érezte olyan sértőnek Schmidt Mária „sztálinista” vádját?

Nem is minket sértett ezzel meg leginkább, hanem azokat a nagy tekintélyű tudósokat, például Kosáry Domokost, Mádl Ferencet, Vizi E. Szilvesztert, Szentágothai Jánost, akik a rendszerváltozáskor rengeteget tettek azért, hogy teljesen új alapokra helyezzék az Akadémia működését. Az 1994-es akadémiai törvény megszabadította az MTA-t az összes kényszertől, amit a kommunista diktatúra erőltetett rá. Bár az Akadémia elnökválasztását a kommunista rendszer nem tudta közvetlenül irányítani, de kineveztek az elnök mellé egy főtitkárt, és nála volt a kasszakulcs – így telepedett rá az Akadémiára a pártállam. Ugyanakkor az ötvenes években kiépült a kutatóintézet-hálózat, párhuzamosan az egész világon létesülő kutatóintézetekkel. Ettől függetlenül a szocializmus időszaka nem tartozik az MTA legfényesebb évtizedei közé. De ez a helyzet 1990 után drámaian megváltozott, azóta már kizárólag a tudományos teljesítmény alapján válhat bárki akadémikussá. Sőt, már a jelölési lapon fel kell tüntetni a jelölt publikációs teljesítményét, hogy teljesen átláthatók legyenek a kvalitásai. A politikának ebben tehát már több mint három évtizede nincsen semmi szerepe. Kiépültek határon túli akadémiai bizottságaink, gondoskodva a Kárpát-medence magyarságának bevonásáról a hazai tudományos közéletbe. Kibővült Akadémiánk egy ma már 19 ezer főt számláló köztestületté. Hogyan lehet ezt a szervezetet sztálinistának bélyegezni!?

A kutatóintézetek elvételét sokan szinte helyrehozhatatlan törésnek tekintik a kormány és az MTA kapcsolatában. Ön is így van ezzel?

Én is törésként értékeltem, de azóta az MTA-nak sikerült újradefiniálnia magát. Ha már nem számíthatunk közvetlenül a küldetésünk megvalósításában arra a több mint háromezer kutatóra, akik a kutatóintézetekben dolgoznak, akkor miért ne támaszkodjunk a teljes köztestületre, amelybe immár több mint 19 ezer tudományos fokozattal rendelkező kutató tartozik? Sokuk egyébként a kutatóintézetekben dolgozik. Tehát az Akadémiának semmi oka nincs arra, hogy úgy érezze, megfosztották őt minden eszközétől. Hiszen olyan hihetetlen tudásbázissal gazdálkodhatunk, ami semmilyen más módon Magyarországon elő nem varázsolható. A kutatóintézetek elvételét én mindig is elleneztem, annak ellenére, hogy elismertem, voltak a kutatóintézet-hálózat akadémiai felügyeletében problémák. A legnagyobb probléma talán az volt, hogy minden osztály körömszakadtáig védte a tudományterületéhez tartozó kutatóintézetek költségvetését, és ha valamilyen tudománymetriai módszerrel mért teljesítmény alapján próbáltak differenciálni, akkor ezt mindenki támadásnak tekintette. Így a költségvetés leosztása megváltoztathatatlan volt, ami rontotta a hatékonyságot. Egy másik probléma volt, hogy az egyébként kiváló alapkutatást végző intézetek nem fordítottak elég figyelmet a transzlációs vagy az alkalmazott kutatásra. Pedig ez elengedhetetlen lett volna abban, hogy felfedezéseinket esetenként az ipar, a gazdaság szolgálatába állítsuk, és az iparági szereplőktől is vonjunk be finanszírozást.

És ezek a problémák megoldódtak a Hun-Ren Magyar Kutatási Hálózatban?

Az eredeti elképzelések szerint az lett volna a Hun-Ren feladata, hogy kiegyensúlyozottabbá váljon a kutatóintézetek irányítása, és ne a diszciplináris érdekeket, hanem a tényleges teljesítményt vegye alapul. De – kérdem én – ezt miért nem lehetett megvalósítani az MTA keretein belül? Ugyanúgy működhetett volna a hálózat, mint most, csak elkerültük volna ezt a rengeteg problémát, például az ingatlanok tulajdonjogával kapcsolatban. Nem lett volna ez az óriási, éveken keresztül tartó bizonytalanság. A kutatók folyamatosan csak kapkodják a fejüket: most éppen hogyan értékelik őket, hogy mikor, honnan, milyen pénzeket lehet remélni, és hogyan változik a jogi státuszuk. Most itt az esély, hogy végre stabilizálódjanak a körülmények, és optimalizálódjanak a kutatási feltételek.

Arra már semmi esély, hogy a kutatóintézetek visszakerüljenek az Akadémiához?

Szerintem nincs. Amikor elvállaltam az elnökséget 2020-ban, akkor még láttam rá reményt, de aztán világossá tették számomra, hogy ez a kormány végleges döntése. A nyugat-európai akadémiáknak sincsen egyébként kutatóintézet-hálózatuk: Németországban a Max Planck Társaság, Franciaországban a CNRS (Centre National de la Recherche Scientifique – Nemzeti Tudományos Kutatóközpont – a szerk.) is független a német vagy a francia akadémiától. Nálunk ez hagyományosan másként alakult ki, és számos szempontból be is vált, úgy kellett volna hagyni, és a szükséges reformokat az Akadémia ernyője alatt kellett volna megvalósítani.

Az előbb az egyik legnagyobb problémaként említette a kutatóintézeti ingatlanok kérdését. Több akadémikus is úgy vélekedett, mikor beszélgettem velük, hogy az egész kormányzati támadássorozat az ingatlanok megszerzéséről szól.

Ez szerintem egy sajnálatos félreértés. A legtöbben, akik ezt hangoztatják, a Várban lévő Erdődy-palotát féltik, amelyben jelenleg a Zenetudományi Intézet működik. Emlékeztetnék arra, hogy amikor kutatóközpontokba vonták össze a különálló kutatóintézeteket, és mindegyik új épületet kapott, a Zenetudományi Intézetet is be akarták költöztetni a Humán Tudományok Kutatóházába – már a hangszermúzeumnak is megvolt a helye. Miért gondolják, hogy ha a Zenetudományi Intézet akkor meg tudta védeni a palotát, akkor a Hun-Ren keretei között nem fogja tudni? Én úgy gondolom, hogy annál erősebb garanciákat nem kaphatunk az ingatlanok jövőjével kapcsolatban, mint ami a Hankó Balázs miniszterrel aláírt szándéknyilatkozatunkban szerepel. Abban szó szerint benne van, hogy az Akadémia által eladott ingatlanvagyon maradéktalanul át fog kerülni a Hun-Ren tulajdonába. Úgy gondolom, hogy amit ígér a kormány, azt komolyan is gondolja. Nem akaszthatjuk meg az egész Hun-Ren átalakítását puszta gyanakvásra alapozva, mert ezzel a kutatóintézeteket fosztanánk meg az ígért pluszköltségvetési támogatástól, és az új jogi státuszuktól.

Egyes hírek szerint a Hun-Ren arra hivatkozva halasztotta el a beígért kutatói fizetésemeléseket, hogy néhány akadémikus a bíróságon támadta meg az MTA és a kormány között létrejött, a kutatóintézeti ingatlanok eladásáról szóló megállapodást. Ezt sok kutató nyílt zsarolásnak tartja.

Én ezt nem tartom zsarolásnak. A kormány részéről érthető, hogy tartanak attól, hogy a bíróság esetleg meghiúsítja a megállapodást. Ez esetben pedig nem tudják az eltervezett módon fejleszteni a Hun-Rent, és akkor nyilván nem lesz új jogi státusz és béremelés. De az Akadémia nem akar kifarolni a megállapodásból. Tartjuk magunkat az ígéretünkhöz. Úgy fogom aláírni az adásvételi megállapodást, hogy lesz benne egy záradék, mely szerint az aláírásom akkor válik érvényessé, ha az Akadémia javára dönt jogerősen a bíróság. Egyébként véleményem szerint a beadvány tartalma nonszensz. Kizárt, hogy megálljon a bíróság előtt.

Jövőre lejár az elnöki mandátuma. Eddig elégedett mindazzal, amit elnökként elért az MTA élén?

Azt hiszem, hogy igen, elégedett vagyok, bár az eddigi öt év nem volt sétagalopp. Sok körülmény nehezítette az Akadémia vezetésének dolgát ebben az időszakban. Zajlott a székház rekonstrukciója, készültünk a 200. évfordulóra, és persze ott voltak a kutatóintézeti ingatlanvagyonnal kapcsolatos problémák. E zűrzavaros időkben igyekezett az Akadémia vezetése békésebb vizekre kormányozni az MTA hajóját. Eközben azonban számos új programot tudtunk elindítani. Létrejött a Középiskolai alumni program, és az MTA Kiváló Kutatóhely minősítés. 2021-ben sikerült kilobbiznunk, hogy jelentősen, 7,3 milliárd forinttal – több mint 50 százalékkal – emelkedjen a bázisköltségvetésünk, amiből el tudtunk indítani három rendkívül sikeres nemzeti programot (Tudomány a magyar nyelvért nemzeti program, a Fenntartható fejlődés és technológiák nemzeti program és a Nemzeti agykutatási program – a szerk.).

Idén kétszáz éves a Magyar Tudományos Akadémia. Nem kérdezem, hogy létezni fog-e még kétszáz év múlva, de ön mit remél az MTA számára az elkövetkező két-három évtizedtől?

Egyértelmű, hogy az anyagi világ működésének tudományos megértése és az új technológiák robbanásszerű fejlődése olyan környezetet teremt, amelyben a tudományok bizonyos szintű ismerete nélkül az ember már ki sem mer menni az utcára. Amerre csak nézünk, mindenhol tudományos igényű magyarázatot kívánó kérdéseket, problémákat látunk. E környezet abszolút fel fogja értékelni a tudomány társadalomban betöltött szerepét, illetve a tudományos eredmények szektorok közötti kommunikációját biztosító intézményeket – vagyis a tudományos akadémiákat. Azt remélem tehát, hogy az Akadémiának egyre fontosabb szerepe lesz a politikai döntések előkészítésében is. Az országok közötti versenyben is óriási szerepe lesz annak, hogy az államok mennyire becsülik meg a tudósaikat, és mennyire támogatják a kutatást. Szerintem azoknak az országoknak lesz fényesebb a jövője, ahol a politikusok felismerik ezt, és nemcsak a kormányzati ciklus négy évében gondolkodnak, hanem hosszabb távon tekintenek előre az időben.