Karácsony a klasszikus zenében – Különleges magyar művek

Kodály Zoltán: Adventi ének – egy XVIII. századi francia misekönyvből (1943)

Kodály Zoltán (1882–1967) népdalgyűjtő útjai során számos adventhez és karácsonyhoz kapcsolódó szokásdalt jegyzett le, zeneszerzőként pedig több, az ünnepkörhöz kapcsolódó művet alkotott. Közülük az egyik legkedveltebb és legtöbbet előadott az Adventi ének, amely ugyanabban az évben keletkezett, mint amikor a szerzőt a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották – és amelyben pont nem a Kárpát-medence folklóranyagából merített ihletet.

A háromszólamú vegyeskar alapjául szolgáló latin himnusz (Veni, Veni Emmanuel) szövege és dallama egy 18. századi francia misekönyvből hagyományozódott az utókorra, noha eredetileg feltehetően a 14-15. században keletkezett. Kodály a reneszánsz polifónia mestereit idéző módon nyúlt az anyaghoz: nemcsak a liturgikus szöveget használta fel – amelyet strofikus formában zenésített meg –, hanem a szöveghez eredetileg társuló gregorián dallamot is. Ez a darab kezdetén unisono, illetve homofon harmonizálással szólal meg – Kodály külön kiemeli a gaude (’örvendj’) szót –, majd a későbbi versszakokban a téma gazdag kontrapunktikus szövést kap. Az idő előrehaladtával az eredeti himnuszdallam egyre töredékesebb formában hangzik fel, hogy aztán a kórusmű végén annál jelentőségteljesebben térjen vissza a maga teljességében, nyomatékosítva az adventi ígéretet.

Az Adventi ének a béke és a remény üzenete mellett a maga idejében – 1943-ban – erős politikai felhanggal is bírt.

A szöveg üzenetét, különösen a „captivum solve Israel” sort ugyanis lehetetlenség volt félreérteni: a könyörgés, a vigasz és a bátorítás nemcsak úgy általánosságban mindenkinek, hanem kifejezetten a zsidótörvények által sújtott honfitársaknak szólt. A Magyar Kórus Kiadó nem csekély bátorsággal, a hivatalos cenzúrát megkerülve, csupán egyházi jóváhagyással jelentette meg a kórusművet (és annak Kodálytól származó ének-orgona változatát) 1944 nyarán. Bár a hivatalos ősbemutatóra csak 1947-ben került sor a Szent István-bazilikában, a mű már a háború alatt beteljesítette küldetését: Kodály az ostromlott Budapesten, 1944–1945 fordulóján – amikor feleségével az irgalmas nővérek Próféta utcai zárdájában talált menedéket – betanította az Adventi éneket a szintén ott meghúzódó gyerekeknek, a remény hangját hozva a sötétségbe.

Dohnányi Ernő: Pastorale egy magyar karácsonyi dalra (1920)

Dohnányi Ernő (1877–1960) az első világháború végén, illetve az azt követő zűrzavaros években fordult a magyar zenei emlékek felé, és kezdett a nemzeti karaktert jobban hangsúlyozó műveket alkotni. Ez a váltás a történelmi helyzet mellett szorosan összefüggött a magyar zenei életbe való visszatérésével, valamint a Bartókkal és Kodállyal ekkoriban megújított kapcsolatával. E magyar témájú alkotások sorába tartozik a Pastorale egy magyar karácsonyi dalra című zongoradarab is, amelyet 1920. december 27-én maga a zeneszerző mutatott be Budapesten.

A művész második felesége, Galafrès Elsa visszaemlékezései alapján Demény Dezső, a Szent István-bazilika karnagya csak 1920 decemberében kérte fel Dohnányit egy zeneakadémiai karácsonyi koncerten való közreműködésre. A karnagy új műveket is remélt tőle: egy zongorakompozíciót a „Mennyből az angyal…” dallamára, illetve egy vegyeskari művet a Nemzeti hiszekegy szövegére. Dohnányi mindegyik felkérést elfogadta, bár az akkor még Változatok egy magyar karácsonyi ének fölött címet viselő darabbal nem készült el teljesen a bemutató napjáig, így a tőle megszokott nagyvonalúsággal a befejező taktusokat a pódiumon rögtönözte.

A zongoradarab címében említett pasztorál műfajt a Róma utcáin dudán és sípokon zenélő délolasz pásztorok (pifferari) játéka ihlette. A jellemzően hat- vagy tizenkét nyolcados, siciliano lüktetésű zene rendszerint nemcsak a vidéki élethez, hanem kifejezetten magához az adventhez, illetve a karácsonyhoz kapcsolódik. Közkeletű példaként elég talán Arcangelo Corelli Karácsonyi concertójának zárótételét idézni, amelynek első (vagy egyik korai) magyarországi előadása a Dohnányi-mű bemutatójával egy koncerten volt.

A szintén a címben szereplő „magyar karácsonyi dal” a „Mennyből az angyal…”, amely az egyik – ha nem a – legnépszerűbb magyar karácsonyi ének. Sokáig erdélyi eredetűnek tartották, de ma már valószínűbb a palócföldi származás. Szövegét elsőként a 18. században élt boconádi plébános, Szentmihályi Mihály jegyezte le 1797–1798-ban megjelent énekeskönyvében, dallama pedig a mintegy ötven évvel későbbi, úgynevezett Gimesi kéziratos énekgyűjteményben maradt fenn legkorábban. Az ének hamar bekerült a hivatalos egyházi gyűjteményekbe, a dallam többnyire orgonakísérettel ellátott, megharmonizált változata a legtöbb katolikus énekgyűjteményben megtalálható. A nép ajkán élő változatot elsőként Vikár Béla rögzítette fonográfhengerre 1910-ben, ezt később Bartók Béla kottázta le.

A műfaji konvencióknak megfelelően Dohnányi Pastoraléja is háromrészes formát ölt. Az első szakasz – szintén a szokásokhoz híven – pásztordudát imitáló basszussal kezdődik, amely felett egy pásztorfurulyát idéző, siciliano ritmusú téma szólal meg. A magyar karácsonyi dal elsőként ennek a dallamnak a középszólamba elrejtett, kiegészítő ellenpontjaként csendül fel.

A középső részben az idilli kép viharossá fokozódik: a „Mennyből az angyal…” először Beethoven Pastorale szimfóniájának gúnyáját ölti magára, majd Liszt Római harangjainak zúgása mellett hallható.

A záró szakaszban visszatér a siciliano téma is.

Farkas Ferenc: Kőröshegyi betlehemes (1970)

Kőröshegy Szent Kereszt-temploma valószínűleg a 15. század második felében épült. A gótikus eredetű épület az évszázadok során több jelentős átalakításon ment keresztül: a 16. században új tetőt kapott, a 18. század végén a torony romos felső részét visszabontották és új sisakot tettek rá, a gótikus szentélyboltozat helyére pedig új, alacsonyabban elhelyezkedő fedés készült. Az utolsó nagyszabású rekonstrukció 1969 és 1970 között zajlott, melynek során eltávolították a századelő toldásait, lefestették a 2. világháború idején felkerült freskókat és felújították a 19. század végéről származó orgonát.

A megújult templom ünnepélyes átadására a Somogy megyei tanács Farkas Ferenctől (1905–2000) rendelt zeneművet. Farkas hangversenytermi művei mellett színházi produkciókhoz és filmekhez írt kísérőzenéiről volt ismert, illetve ekkor már több mint húsz éve a Zeneakadémia nagyra becsült zeneszerzéstanára volt. (Bő két évtizeddel később a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának is rendes tagja lett.) A felkérésben személyes kötődése is szerepet játszhatott: Kőröshegy alig húsz kilométerre fekszik Balatonlellétől, ahol nyaralója volt, és ahol egy ideig családjával életvitelszerűen ott is lakott. Farkas meglepő módon egy 21 perces karácsonyi kantátával tett eleget a felkérésnek.

A narrátorra, vegyeskarra, kamaraegyüttesre és orgonára írt betlehemes ősbemutatójára így szokatlan időpontban, a nyár közepén (1970. július 10.) került sor.

A zeneszerző önelemzése szerint művét négy pillér tartja össze, amelyek orgonaszólókból és az azokat követő, latin nyelvű a cappella kórusrészekből állnak. A pillérek közötti hangszerkíséretes kórustételeket a narrátor mondatai vezetik fel. Az első és a második, illetve a második és a harmadik pillér között csendülnek fel a pásztorok („Ha felülök a szántódi halomra…”; „Pásztorok, keljünk fel…”), az angyalok („Betlehem kis falucskában...”), valamint a napkeleti bölcsek énekei („Este későn a kert alatt jártam…”; „Nohát, mi is keljünk…”). A harmadik pillér után jön a pasztoráljelenet („Rázd meg juhász a bundát…”), a rá következő finálé pedig egy, a mű többi részéhez képest nagyobb szabású hangszerkíséretes vegyeskari tabló („Ez karácsony éjszakáján…”), amelyhez közvetlenül kapcsolódik az utolsó pillér.

A Kőröshegyi betlehemes – a Szent Kereszt-templomhoz hasonlóan – különböző történelmi és stílusrétegekből áll. A műben felcsendülő orgonaszólók fogantak leginkább korszerű stílusban. Ezzel szemben a hangszerkíséret nélküli vegyeskarok, amelyek Janus Pannonius In Epiphaniam című versét dolgozzák fel, deklaráltan archaizáló hangvételűek. Szintén régies ízt kölcsönöznek a magyar nyelvű tételek elején a narrátor a Károli-bibliából kölcsönzött szavai. A kíséretes kórustételekbe Farkas somogyi és erdélyi népdalokat épített be eredeti funkciójuk szerint, megtartva eredeti formájukat, de általa komponált, Bartók és Kodály példáját követő művészi foglalatban. Megjegyzendő, hogy e tételek egy része már szerepelt Farkas korábbi kompozícióiban – Magyar Betlehem (1938), Erdélyi betlehemes játék (1940) –, így a Kőröshegyi betlehemes keletkezéstörténete valójában az 1930-as évekig nyúlik vissza.

Kocsis Zoltán: Kiskarácsony, nagykarácsony… – változatok egy magyar népdalra (2010)

Az utókor Kocsis Zoltánra (1952–2016), a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagjára elsősorban mint jelentős zongoraművészre és karmesterre emlékezik. Kocsis azonban nem csupán kortársai műveit játszotta, hanem maga is komponált. Az alapokat Soproni József zeneakadémiai óráin sajátította el, és tagja volt az 1970-es évek meghatározó műhelyének, az Új Zenei Stúdiónak. Az 1990-es évek végétől nyilvános zeneszerzői munkássága főként nagyzenekari átiratokból állt. Zeneszerzői csúcsműve 2009-ben készült el: megírta a hiányzó harmadik felvonást Arnold Schoenberg befejezetlen Mózes és Áron című operájához. Különböző zenei stílusokban való jártasságát leglátványosabban azonban az ezt követően készült, stílusgyakorlatnak is tekinthető műve szemlélteti.

Szintén 2009-ben kislánya, Viktória egy zeneművet kért tőle karácsonyra. Kocsis ajándékként a „Kiskarácsony, nagykarácsony…” közismert karácsonyi dalra készített hat változatot. Ennek elkészítése közben maga is meglepődött, hogy ez az egyszerű dalocska mennyi harmonizációt elbír amellett, hogy a hármas lüktetésen túl kettessel is előadható. A téma az ünnepek után sem hagyta nyugodni, 2010 januárját és februárját – vagyis a Schoenberg-kiegészítés bemutatóját követő időszakot – további variációk komponálásának szentelte. Ezt követően is vissza-visszatért e projekthez, és decemberre végül elkészült egy teljes koncertfélidőt kitöltő, 45 variációt és egy kódát felvonultató kompozíció.

A „Kiskarácsony, nagykarácsony…” betlehemes pásztordalt Kodály Zoltán gyűjtötte 1922-ben a Nógrád megyei Palotáson, a szakirodalom egyöntetűen magyar népdalként tartja számon. Kocsis szerint azonban a hármas lüktetés és az első sor változatlan megismétlése miatt kétséges a magyar eredet, hiszen ezek a tulajdonságok még az új stílusú magyar népdaltól is idegenek. Ő inkább vélt áthallást felfedezni a német nyelvterület muzsikájával, illetve a délszláv és keleti népek zenéjével. Ez a nemzetköziség tükröződik a változataiban is:

felvonul benne a gregorián, a korai polifónia, a reneszánsz táncok, de hallhatunk mazurkát, román néptáncot, jódlit, sőt Scott Joplin-féle ragtime-ot is. Felcsendülnek szinte szó szerinti idézetek Brahmstól, Mahlertől, illetve Wagnertől. A darabot egy cigányzenei ihletésű, Járóka Sándor emlékének ajánlott csűrdöngölő-variáció zárja.

A kibővített nagyzenekart és kórust foglalkoztató kompozíciót nyilvánvalóan nem lehet fajsúlyos zeneműként értelmezni. Azonban jóval több, mint egyszerű tréfa: a töméntelen mennyiségű utalás – amelyekből sokkal több van benne, mint amennyit a fenti felsorolás tartalmaz, vagy amennyi egyetlen meghallgatás alapján felfedezhető – felismerése egyszerre szórakoztató játék és komoly intellektuális feladat.

Bartók Béla: Négy Újévköszöntő a Negyvennégy duó két hegedűre sorozatból (1931–1932)

21.

29.

30.

31.

Az idén volt 91 éve, hogy Bartók Béla (1881–1945) elkezdett dolgozni a Magyar Tudományos Akadémián, amivel kezdetét vette az intézményes népzenekutatás Magyarországon. Az épp nyolcvan éve elhunyt Bartók nevének hallatán valószínűleg keveseknek jut eszébe a karácsonyi ünnepkör, pedig mind népzenekutatói, mind zeneszerzői munkásságának vannak olyan elemei, amelyek – ha áttételesen is, de – kapcsolódnak hozzá.

A román kolinda (colindă, colind, corindă) népi szokásdal, amelyet a téli napforduló táján, a karácsonyi ünnepkör idején énekeltek. Bartók már első román gyűjtőútján, 1909 júliusában is szép számmal jegyzett le bihari kolindadallamokat. Gyűjteménye a következő években számos darabbal gyarapodott, mivel a világháború kitöréséig évről évre a családjától távol, románok között töltötte a karácsonyt (1910-ben a Mócvidéken, 1911-ben Biharban, 1912-ben a Bánságban, 1913-ban pedig Hunyad vármegyében).

Egy darabig még nem tulajdonított a kolindadallamoknak különösebb jelentőséget. 1911-ben, bihari gyűjteményének összeállításakor még egyáltalán nem különítette el őket, és az 1913-ban megjelent publikáció (Cântece poporale românesti din comitatul Bihor [Ungaria]) előszavában is csupán három sorban és egy lábjegyzetben ismertette tulajdonságaikat, az öt kategória közül a harmadikként említve a kolindadallamokat.

Az 1914. március 18-án az MTA Felolvasótermében tartott, falusi zenészeket is pódiumra állító nevezetes előadásában (A hunyadi román nép zenedialektusáról) azonban már az erdélyi román népzene öt fő dallamkategóriája élére tette a kolindákat.

Ugyanígy járt el 1923-ban megjelent – de valójában 1913 novembere óta érlelődő – máramarosi kötetében is (Volksmusik der Rumänen von Maramureş). Ezt követően külön monográfiát írt a kolindadallamokról, amelyet bár 1926-ban lezárt, csak 1935-ben, részlegesen tudott megjelentetni (Melodien der rumänischen Colinde [Weihnachtslieder]).

Az első zeneszerzői reflexiója az 1912 körüli, énekhangra és zongorára írt Kilenc román népdal negyedik tétele. 1915-ben egy két sorozatból álló zongoraciklust szentelt a kolindáknak, amelynek magyar címében ugyan nem utalt a karácsonyra (Román kolinda-dallamok), de annak saját kezű német fordításában igen (Rumänische Weihnachtslieder), ami hozzájárulhatott a kolinda fogalma körüli későbbi félreértésekhez. A kolindák ugyanis nem a keresztény karácsonyhoz kötődnek, hanem a téli napforduló pogány megünnepléséhez, a Római Birodalomban általános újévköszöntésnek e kelet-európai maradványához.

Talán épp e félreértések kiküszöbölése végett használta inkább az Újévköszöntő címet utolsó jelentős népzenei alapú sorozata, a Negyvennégy duó két hegedűre kolindákon alapuló számai (21., 29., 30., 31.) esetében. Bartók e duókat Erich Doflein hegedűpedagógus haladó szemléletű hegedűiskolája számára írta a szövegét tekintve szintén két kolindán alapuló Cantata profanát követő évben. A hegedűkettősökben az eredeti népi dallamok először rendszerint a felső szólamban (a tanuló szólamában) hangzanak el, melyet az alsó szólam (általában a tanár szólama) egy hozzá komponált dallammal kísér. A későbbiekben a két szólam helyet cserél, olykor pajkos kontrapunktikus játékba keveredve egymással. A kolindák beemelését a sorozatba – számos más ok mellett – a bennük rejlő pedagógiai lehetőség is indokolta: kiválóan alkalmasak a feszes, a szabályos és a szabálytalan lüktetést folytonosan ütköztető ritmika gyakorlására úgy, hogy közben a hangterjedelmük viszonylag szűk.

A címlapon Rippl-Rónai József Karácsony című festménye látható.
Készült: 1910 körül
Forrás: Wikimedia Commons