Elhunyt Somlyódy László gépészmérnök, az MTA rendes tagja

Somlyódy László (1943–2025)

Somlyódy László 1943-ban született Kecskeméten. 1962-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának áramlástechnika szakán, ahol 1967-ben szerzett gépészmérnöki diplomát. Ezt követően a Szellőzőműveknél dolgozott fejlesztőmérnökként, miközben 1967 és 1970 között félállásban az MTA Áramlástechnikai Munkaközösségének kutatója is volt. 1972-ben a Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézethez (VITUKI) került, ahol tudományos munkatársként kezdte pályáját, majd főmunkatársként és tudományos tanácsadóként folytatta. 1983–1984-ben a VITUKI Vízépítési Intézetének igazgatóhelyettese, 1985 és 1989 között pedig a Vízminőség-védelmi Intézet igazgatója volt. 1990-ben a VITUKI főigazgatójává nevezték ki, ezt a tisztséget egy évig töltötte be, majd kutatóprofesszorként folytatta munkáját egészen 1994-es távozásáig.

Somlyódy László fő kutatási területei közé tartozott az áramlástan, a szennyezőanyagok elkeveredési folyamatai felszíni vizekben, valamint a folyók és tavak vízminőségének szabályozása.

Nevéhez fűződik az axiálventilátorok korszerű tervezésére szolgáló módszer kidolgozása. A Dunán és más magyarországi folyókon számos diszperziós mérést végzett. Kidolgozott egy, a dekompozíció és aggregáció elvén alapuló rendszerelemzési módszert komplex környezeti problémák vizsgálatára.

A vízminőségi szabályozás területén vízminőségi modelleket és költséghatékonysági stratégiákat dolgozott ki, elsősorban kelet-közép-európai vizekre és vízgyűjtőkre. Foglalkozott továbbá a tavak eutrofizációjának szabályozásával, valamint matematikai modellek és rendszerelemzési módszerek alkalmazásával az áramlástan és vízminőség-szabályozás területén.

Több mint 160 tudományos publikáció, köztük 11 könyv szerzője vagy társszerzője volt. Művei magyar és angol nyelven jelentek meg. Szakmai-tudományos ars poeticáját a Felszíni vizek minősége – Modellezés és szabályozás című önéletrajzi könyvében (Typotex, 2018) foglalta össze az utókornak egyedülállóan magas színvonalon.

Nemzetközi pályáján is kiemelkedő szerepet töltött be: 1980–1982 és 1991–1996 között a laxenburgi Nemzetközi Alkalmazott Rendszerelemző Intézet (IIASA) projektvezetője volt.

1992-ben a Budapesti Műszaki Egyetem (ma Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) Építőmérnöki Karán egyetemi tanári kinevezést kapott a Vízellátás–Csatornázás Tanszékre. 1996-ban bízták meg a tanszék vezetésével, amelyet korszerűsítve átszervezett és a jelentősen kibővített profilú Vízi Közmű és Környezetmérnöki Tanszékké alakított. 1997 és 2000 között az Építőmérnöki Kar tudományos dékánhelyettese volt.

1998-ban megalapította az MTA és a BME közös Vízgazdálkodási Kutatócsoportját, amelynek vezetője lett. 1998 és 2001 között Széchenyi Professzori Ösztöndíjjal folytatta kutatásait.

1978-ban védte meg a műszaki tudományok kandidátusi, 1985-ben pedig akadémiai doktori értekezését. Tagja volt az MTA Környezettudományi Bizottságának, a Vízgazdálkodás-tudományi Bizottságnak és a Hidrológiai Tudományos Bizottságnak. 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1998-ban pedig rendes tagjává választották.

1999 és 2008 között az MTA Műszaki Tudományok Osztályának elnökeként az Akadémia Elnökségében is tevékenykedett. 1998–2001 között a Magyar Akkreditációs Bizottság alelnöke, 1996–2000 között pedig az Országos Környezetvédelmi Tanács tagja volt. A Magyar Víz- és Szennyvíztechnikai Szövetség elnöke volt 1996-2012 között.

A Magyar Hidrológiai Társaság és a salzburgi Tudományos és Művészeti Akadémia is tagjai közé választotta.

Nemzetközileg is elismert iskolateremtő tevékenységét mutatja, hogy 2004 és 2006 között a Nemzetközi Vízügyi Szövetség (International Water Association – IWA) elnöke volt, ezzel a világ legnagyobb és legelismertebb vízügyi tudományos szervezetének élén állt.

Eredményeit számos hazai és nemzetközi díjjal ismerték el, így 1999-ben Gábor Dénes-díjat, 2002-ben Széchenyi-díjat kapott.