Elhunyt Berend T. Iván

Gyémánt László: Berend T. Iván, 2002 Olaj, vászon, 80 × 60 cm, jelezve jobbra lent: „Gyémánt”, MTA Művészeti Gyűjtemény, ltsz. 787
© Szelényi Károly / Magyar Képek

Berend T. Iván 1930. december 11-én született Budapesten. 14 évesen túlélte a dachaui náci koncentrációs tábort.
A vészkorszak megpróbáltatásai után a középiskolában későbbi mentora és egyik legközelebbi barátja, Pach Zsigmond Pál tanította, további tanulmányait a Közgazdaságtudományi Egyetemen és az ELTE Bölcsészettudományi Karán végezte. 1953 és 1960 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tanársegédként tevékenykedett, de már 1964-ben professzorrá nevezték ki. A Magyar Tudományos Akadémia 1973-ban választotta levelező, majd 1979-ben rendes tagjává. Munkásságát 1961-ben Kossuth-díjjal ismerték el. Rövid idő alatt a nagy hazai és nemzetközi tekintélyt szerzett magyar gazdaságtörténeti iskola kulcsembere lett, a magyar és közép-európai gazdaság múltjának és jelenének lehetőségeit és útvesztőit tág egyetemes történeti kontextusban vizsgáló könyvek szerzőjeként vált szakmáján kívül is ismertté. Kutatási eredményei, aktuális gazdaságpolitikai kérdésekről formált állásfoglalásai nem maradtak szűk szakmai berkekben, a közélet és társadalmi párbeszédek aktív, kezdeményező résztvevője volt.

Számos – évek, nemegyszer évtizedek óta – megoldatlan problémával szembesült a Magyar Tudományos Akadémia új elnöke, aki tizenkét éve volt már akadémikus, illetve 1979 és 1985 között az MTA II. Filozófiai és Történettudományi Osztályának elnökeként is működött. Ilyen fontos problémát jelentett az Akadémia helye a magyar intézményrendszerben és a közéletben, kapcsolatrendszere az államigazgatással és az állampárttal, valamint az egyetemekkel, továbbá autonómiájának lehetőségei és korlátai. Már az ekkori témák között szerepelt a tudományos minősítés módszere, az akadémikusok gazdasági-társadalmi helyzete, a tagválasztás folyamata. Továbbá a nagy akadémiai projektek indítása, amelyek közül érdemes megemlíteni a Magyar nagylexikon kiadását: a történész elnök több alkalommal kultúrtörténeti horderejűnek minősítette a 16 kötetre és körülbelül 180 ezer címszóra tervezett lexikont, amelyre sikerült az alapköltségvetésen felüli kormányzati pénzügyi támogatást szereznie. Ez a projekt végül rövid távon, akadémiai keretek között kudarcnak minősült, hiszen a sorozatot később, hosszabb időközökkel, más intézmény gondozásában adták ki.

Berend személyisége, kommunikációs stílusa igen sikeresen egyesítette a sármos kedvességet és a következetes határozottságot, a mindenkori helyzetekben kiválóan mérlegelte, hogy munkastílusa mely oldalát állítsa előtérbe. Készségesen és hatékonyan foglalkozott a politikai vezetőktől érkező kérésekkel, az irányítása alatt működő szakértői csoportok állásfoglalásai azonban egyértelműen, gyakran kritikusan fogalmaztak. Csupán néhány hete volt elnök, amikor 1985. július 16-án a Politikai Bizottság ülésén kellett beszámolnia a bős–nagymarosi vízlépcső építésével kapcsolatos akadémiai álláspontról. Az MSZMP Politikai Bizottsága kérésére készült hatástanulmányt rövid határidővel, lényegre törő írásban véleményezte az MTA, a szöveg bevezetőjében jelezve: „Az MTA-nak nem lehet feladata a döntések előkészítése, annál inkább feladatunknak tekintjük, hogy az összefüggéseket széleskörűen – a döntéshozatal megalapozása érdekében – feltárjuk.” Ez ügyben és számos más témával kapcsolatban láthatóan azt az álláspontot is képviselte Berend, hogy az Akadémia szakmai véleményeinek megalapozottságával kíván hatni, „nem hivatott a kormányzati döntésekhez szükséges sokrétű, nem utolsósorban társadalmi, politikai és nemzetközi tényezők mérlegelésére”. A vízlépcső témája 1988 során egyre inkább a rendszerkritikus politika, mint a vízügyi szakszerűség témája lett. A nagypolitika fordulatai és nem új kutatási eredmények vezettek azután oda, hogy az Országgyűlés végül 1989. október 31-én 167 szavazattal, 74 tartózkodás és 7 ellenvélemény mellett kimondta a nagymarosi vízlépcső építkezéseinek végleges leállítását.

Az 1989. év különösen fontos témája volt az Akadémiáról korábban kizárt tagok rehabilitációja. A politikai légkört tükrözte, és onnan kapott indíttatást, amikor a Magyar Tudományos Akadémia 149. közgyűlése hatálytalanította az MTA tiszteleti, rendes és levelező tagjainak 1949. október 31-én tanácskozó taggá való (vissza)minősítését, és tagságukat folyamatosnak nyilvánította.

Az elért eredmények miatti büszkeség keveredik reménnyel és aggodalommal Berend T. Iván utolsó elnöki beszámolójában: „Öt évvel ezelőtt az Akadémia szakigazgatása egyértelműen kötődött a kormányhoz, és a főtitkár egy országos hatáskörű szerv vezetőjének jogállásában járt el. […] Az Akadémia elnöksége pedig már 1987 őszétől kezdve felrajzolta azt a jövőképet, amelyben az autonóm Akadémia önállóan választja meg vezetőit és dönti el működési mechanizmusát, egyúttal megszünteti államigazgatási felügyeleti tevékenységét. […] Kérdőjelek is vannak. Nem ismeretes az új kormány kutatási és fejlesztési stratégiai elképzelése, és az sem, hogy miként kíván támaszkodni az Akadémiára.”

Részletek A Magyar Tudományos Akadémia elnökei és főtitkárai című kötetből (szerk. Szilágyi Adrienn; Budapest: HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2023)
A fejezetet írta: Pók Attila
A teljes fejezet ide kattintva olvasható.