Együttműködés nélkül nem lesz megoldás – Szathmáry Eörs tudományünnepi nyitóelőadásának összefoglalója

Együttműködés nélkül nem lesz megoldás - Szathmáry Eörs, az MTA rendes tagja, az MTA Fenntartható Fejlődés Elnöki Bizottság elnöke előadása

„elvált levélen lebeg a világ”
József Attila

Pillanatnyilag nincsen hitelt érdemlő bizonyítékunk arra, hogy léteznek intelligens civilizációk máshol is, bár hiszünk benne, hogy az óriási Univerzumban az anyag fejlődése időnként átlépi az élettelen és az élő határát, s a bioszférával rendelkező égitestek egy részén az evolúció és a történeti fejlődés eljuthatott a technológiai civilizáció korszakába. De ha ez így van, miért a „kísérteties csönd”? Az egyik lehetséges, kiábrándító válasz az, hogy az ilyen civilizációk élettartama jellemzően rövid. Akár sok is lehet belőlük, de odáig nem jutnak el, hogy találkozhassanak. „S köztünk a roppant, jeges űr lakik!” – amelyet nincs módunk áthidalni.

Szathmáry Eörs Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

Most a mi civilizációnk is szembesülni kényszerül azzal a kíméletlen ténnyel, hogy akár belátható időn belül erre a sorsra juthat. Nem az emberi faj kihalásától félünk elsősorban, hanem attól, hogy a fejlett technológiára épülő, globálisan összefüggő életünk hullik darabokra a magunk által előidézett sorscsapások miatt.

A fenyegetettség érzése korántsem alaptalan. A klíma globális melegedése, a fajok exponenciális ütemű kihalása, az országok összesített ökológiai lábnyomának kilátástalan növekedése, az új fertőző betegségek felbukkanása olyan teherré növekedhet, amely alatt összeroppanunk. Sokan 2050 környékére teszik a nagy összeomlást, melynek csak az egyik következménye lehet, hogy a negatív események egymást is erősítő láncolata következtében az emberiség mintegy fele rövid időn belül kihal. Tekintélyes szakértők szerint nincs sok időnk: ha nem ültetünk át a gyakorlatba radikális döntéseket úgy tíz éven belül, akkor a katasztrófa elkerülhetetlen.

A kétségbeesés azonban nem segít, ha nem fordul át cselekvésbe. De mit tehet egy ilyen kis ország, annak kormánya és polgárai? – teszik fel sokan a kérdést.

Fontos tudatosítanunk, hogy korunk globális problémáinak jó része a lokális károk összeadódása:

ha mindenki felére csökkenti a szén-dioxid-kibocsátását, akkor nyilván az összes kibocsátás is a felére csökken. De az észszerű cselekvés ennél közvetlenebb, helyi előnyökkel is járhat. Köztudott, hogy Magyarország is egyre inkább ki van téve az aszályok és a villámáradások váltakozásának. Ha felfogjuk a hirtelen lezúduló vizet, akkor aszály idején lesz mivel öntözni. Ha házépítés közben minden második fát megkímélünk a kivágástól, akkor ennek országosan mérhető, kedvező hatása lesz. Minden szinten minden szereplőnek van tennivalója. Ha mindenki a szomszédjára vagy lefelé meg fölfelé mutogat, akkor biztos a kudarc. Lemondások nélkül nem fogunk tudni kikecmeregni a válságból. És minél tovább halogatunk, annál keményebb döntésekre lesz szükség – a végén pedig már semmi sem segít.

Rendkívül rossz hír, hogy a klímamodellek finomodásával a veszély növekvő mértékét is egyre pontosabban látjuk: amiről korábban azt hittük, hogy évtizedekre vagyunk tőle (mint például a grönlandi jégmező olvadásától), az lehet, hogy már túl is jutott az ún. átbillenési ponton, vagyis már akkor is bekövetkezik, ha azonnal drasztikusan csökkentjük a szén-dioxid-kibocsátást. Az igazi katasztrófa az lenne, ha az egész bolygó vonatkozásában elérnénk az átbillenési pontot – a forró üvegházhoz hasonlatossá váló Föld összeegyeztethetetlen lenne az életünkkel.

A klímaváltozás okozta kihívások kezelésére mezőgazdaságunknak is fel kell készülnie, ebben hangsúlyos szerepet kell kapniuk a természetes élővilág megőrzését segítő, környezetkímélő megoldásoknak. Mindez igaz a gazdaság egészére, az energetikától a bankrendszerig.

A megújuló energiaforrásokra való áttérés elkerülhetetlen – Magyarországnak 2050-re klímasemlegessé kell válnia.

Kiemelt feladat a fenntarthatóságot szolgáló ösztönző rendszerek kidolgozása, gyakorlatba való átültetése és a „zöld” vállalások ellenőrzése. Öröm számunkra, hogy a Magyar Nemzeti Bank világviszonylatban is az elsők között indult el a „zöld pénzügyek” irányába. A támogatások jelentős részének azonban a valós teljesítményen, nem pusztán ígéreteken kell alapulnia. Minden területen árgus szemmel kell figyelni és ki kell szűrni a „greenwashing” (’zöldre mosás, festés’) jelenségét, vagyis az „álzöldítő” próbálkozásokat, amelyek javítás helyett akár még ronthatnak is az aktuális helyzeten. Nem segít, ha zöldre festjük a füstöt okádó kéményt.

Életünk elmúlt két éve a COVID-járvány jegyében telt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a tudósok kiválóan együtt tudtak működni, az egyes országok és politikusaik viszont már jóval kevésbé: a szegény országok jelentős mértékben ma is védtelenek a vírussal szemben. Keserű tapasztalatokat szereztünk a vírus egészségügyi hatásairól és részben a magyar egészségügy helyzetéről. A járványnak súlyos gazdasági ára is volt és van. Köszönettel tartozunk mindenkinek, aki az igen nehéz körülmények között kitartóan helytállt a járvány elleni küzdelemben. Karikó Katalin teljesítményére mindnyájan büszkék lehetünk, az mRNS-alapú oltás még a rák elleni küzdelemnek is nagy ígérete.

A járvány elleni harc ugyanakkor nehéz döntések elé állít. Az oltás kötelezővé tétele például jogi kérdéseket is felvet, de hosszú távon elkerülhetetlennek tűnik. Több ország az indirekt kényszerítés eszközével él, amennyiben jogokat von el az oltatlanoktól. Mindannyiunk érdeke ezért, hogy világviszonylatban is levonjuk a következtetéseket, és

„tűzoltás” helyett a jövőben több figyelmet fordítsunk a megelőzésre és a népegészségügyi-járványügyi kompetenciák folyamatos fenntartására.

A COVID-ra szánt pénz, idő, energia, gondoskodás és aggodalom egyfajta tanulópénz. Várhatóan újabb, alkalmasint veszélyesebb járványoknak nézünk elébe, aminek három fő oka a globalizáció, a klímaválság és az egyenlőtlenség. A vírus egyik legkorábbi európai megjelenése a Kínát megjárt, Tirolban síelő üzletemberekhez köthető. A klímaváltozás hatása várhatóan szintén igen kedvezőtlen lesz. Az élőlények ugyanis vagy helyben alkalmazkodnak, vagy kihalnak, vagy elvándorolnak, s ez igaz a kórokozókra és állati hordozóikra is. A legtöbb fertőző betegséget állatoktól kaptuk el, mi pedig más állatokra ragasztjuk rá. A hazai klíma is melegszik, ezért a korábban télen elpusztuló kórokozók meg tudnak telepedni az országban. A szükség úgy hozta, hogy elindult a tigrisszúnyog és a Hyalomma kullancs hazai monitorozása. Előbbi – többek között – a nyugat-nílusi láz, utóbbi a krími-kongói vérzéses láz vírusát terjeszti. Az egyenlőtlenség pedig annyiban hat, hogy ha nem segítjük a szegény országokat és az országok szegényeit, akkor óriási tenyészterületeket kínálunk fel a kórokozóknak.

Az egészségügyben már polgárjogot nyert az a szemlélet, hogy jobb megelőzni a betegséget, mint gyógyítani. A járványok tekintetében e megközelítés még gyerekcipőben jár, noha van már – részben hazai kidolgozású – javaslat rá, hogy miként találjunk rá a lehetséges új kórokozókra, mielőtt ők találnának ránk. Egy ilyen program sokba kerülne ugyan, de életeket mentene, és sokkal olcsóbb lenne, mint a járványokat követő, megkésett küzdelem.

Aggasztó, hogy a fegyverekre költött GDP-arányos kiadások összege az utóbbi években a világon mindenütt emelkedik. Országok, politikusok fenyegetőznek, pedig ennél fontosabb dolguk is lenne. Ha nem védjük meg közös életfeltételeinket, teljesen érdektelenné válik, ki „győzött” a legutóbbi háborúban. Ha nem akarunk beleolvadni az Univerzum kísérteties csöndjébe, ne feledjük Darwin figyelmeztetését:

„Az emberiség (és az állatvilág) hosszú története során leghosszabban azok éltek túl, akik megtanultak a leghatékonyabban együttműködni és rögtönözni.”

Szathmáry Eörs előadási a videóra kattintva nézhető meg.