„A filozófiát időskorában is a legifjontibb hévvel művelte” – búcsú Heller Ágnestől
A július 19-én tragikus hirtelenséggel elhunyt filozófustól, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjától a kutatótársak nevében Hévizi Ottó egyetemi tanár, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének tudományos tanácsadója búcsúzik.
Július 19. – ez a nap sajnos már örökre a magyar filozófia gyásznapja marad. Öt évvel ezelőtt július 19-én hunyt el Tengelyi László, egyik legkiválóbb fenomenológusunk, és most ugyanezen a napon érte a halál hazánk világhírű filozófusát és közéleti gondolkodóját, Heller Ágnest.
A hírportálok, hírügynökségek megemlékeznek díjairól, elismeréseiről, a világ csaknem összes nyelvén megjelent könyveiről. Kevés mérvadó fórum van, mely e sokszólamú, briliáns humán műveltségről tanúskodó bölcseleti, etikai, esztétikai, történetfilozófiai művek alkotójában ne a gondolkodás egyetemessége és kritikai hivatása mellett hitet tevő filozófiai ethosz talán utolsó képviselőjét tisztelné.
A haláláról szóló híradások szinte mindegyike felidézi Heller Ágnes páratlanul gazdag pályájának főbb állomásait. A gyerekfejjel átélt nyilasuralmat, a bensőséges szellemi viszonyt, amely az atyai mesterhez, Lukács Györgyhöz fűzte, majd a budapesti iskola lázas vitákkal telt éveit, a korčulai nyilatkozatot, amerikai kényszer-emigrációját, munkásságát a New School for Social Research professzoraként, jó néhány egykori ideológiai értéke benső átértékelését, aztán itthoni életének új kezdetét a rendszerváltással, oktatói tevékenységét az ELTE-n, egészen a filozófusok elleni rágalomhadjáratig a 2010-es évek elején. Őszinte ember volt, küzdő alkat. Mondhatnánk szomorúan: sportszíve vitte el.
A világ elvesztette egy kivételes gondolkodóját, aki eleget élt meg a történelemből, és elég hányattatással élte meg saját szellemi útját is ahhoz, hogy aztán jottányit se engedjen a másféle gondolkodás elismerésének liberalizmusából (amiként Kant értette a „liberális gondolkodásmódot”), és ahhoz is, hogy ne engedjen a tévutak akár legélesebb bírálatából sem. Heller Ágnes saját életútja kanyarulataiból, nem egyszer tévedéseiből tanulta meg, hogy nincs az a bizantikus kísértés, amely történelmi távlatban megérné, hogy feladjuk az emberi és polgári jogok atlanti szabadságát. A szabadságot, melyről Hegel óta tudnivaló, hogy egygyökerű a gondolkodással.
Kevesen voltak, akik nála szenvedélyesebben teoretizáltak és polemizáltak. Sohasem riasztotta vissza az, hogy emiatt méltatlan támadásoknak teszi ki magát. Ami Heller Ágnessel, félő, most sírba szállt, az a platóni symposion szelleme. Az, hogy a filozófiában – ebben a lezáratlan, dialogikus történetben – evidensen összetartozik mások gondolatának kritikai elismerése és a sajátunk választásának radikalizmusa. A „bölcsesség barátai” itthon és külföldön – akár vitapartnerei voltak, akár idegenkedtek tőle; akár vele küzdöttek, akár ellene – azt vesztették el benne, aki a filozófiát időskorában is a legifjontibb hévvel művelte, és aki Kierkegaard fordulatával élve mindig filozófusnak tudta „választani magát”.
Hazánk saját szellemi történelme egyik nagy tanújával, örökifjú alakítójával lett szegényebb. És az a „haza”, mely Heller Ágnes halálát fájó és pótolhatatlan veszteségének tudja, a „magasban” volt és marad.
Hévizi Ottó,
az MTA BTK Filozófiai Intézet tudományos tanácsadója,
egyetemi tanár
