A rendszerváltozás után a közép- és kelet-európai országok számára nem volt kétséges, hogy beilleszkedjenek a kapitalista világrendbe, ideértve az újonnan létrejött Oroszországi Föderációt is. A szovjet érdekszférából kiszabadult európai országok a politikai, gazdasági jövőjükre és biztonságukra az európai uniós és NATO-tagságban láttak garanciát.

Az EU 2004- es és 2007-es bővítésével 10 közép- és kelet-európai ország csatlakozott az európai integrációhoz, amit 2013-ban Horvátország egészített ki. 1999-től kezdve több lépésben ezen a 11 országon kívül Albánia és Montenegró, legutóbb, 2020-ban pedig Észak-Macedónia is a NATO tagja lett. Mindemellett az 1990-es évek eleje óta a geoökonómiai és geopolitikai keretek fokozatosan, ám mélyrehatóan átalakultak, elsősorban Kína felemelkedésével. Oroszország Ukrajna elleni 2022. február 24-én kezdődött inváziójával pedig egészen biztosan egy új korszak veszi kezdetét.

Ebben a tanulmányban a 11 közép- és kelet-európai uniós tagállam (EU11), köztük Magyarország szempontjából vesszük górcső alá ezeket az új viszonyokat. Természetesen jelenleg az ukrajnai háború kimenetelét és következményeit sem gazdasági, politikai szempontból nem ismerhetjük. Ugyanakkor a nemzetközi környezet tartós változásának irányait már most érdemes feltérképezni.

A Világgazdasági Tudományos Tanács ülésén készült képgaléria a fotóra kattintva nézhető meg Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

Az EU11 országok alapvetően kétféleképpen reagáltak a nyugati világot ért kihívásokra az ukrajnai háború előtt. Azok az országok, amelyek önálló államisága még fiatal, vagy több évszázados idegen uralom alatt álltak önálló nemzetközi szerepvállalás nélkül, nem mutattak fel saját reflexiót. Az a két ország, Lengyelország és Magyarország próbálta az átalakuló nemzetközi környezetet a nemzeti szuverenitásra hivatkozva a kormány mozgásterének növelésére, belső politikai hatalmának erősítésére használni, amelyben nosztalgia él az évszázadokkal ezelőtti idők iránt, amikor európai hatalmi tényezők voltak. A nyugati EU-tagállamok jobb- és balközép pártjai, kormányai számára egyes belpolitikai (pl. a sajtóval, igazságszolgáltatással kapcsolatos) lépéseik az EU alapértékeit kérdőjelezik meg, és a konfliktusok állandósultak.
A külpolitikában Lengyelország nem jár külön úton, és már az ukrajnai háború előtt is a NATO-ban látta függetlensége biztosítékát Oroszországgal szemben. A magyar kormány viszont meg van győződve a Nyugat hanyatlásáról, és Ázsia, mindenekelőtt Kína felemelkedésére számít. Az „Egy övezet, egy út” program keretében Kína 2012-ben elindított egy Kína ‒ Közép- és Kelet-Európa együttműködést 17 térségbeli országgal, amit a nyugati tagállamok az uniós egység megbontására tett kísérletnek tekintettek. A várt intenzitású gazdasági kapcsolat nem jött létre, a keleti uniós tagállamok az utóbbi években óvatosabbá váltak, csak Magyarország tartotta fenn korábbi elkötelezettségét.

A Világgazdasági Tudományos Tanács 18. tanácskozásán elhangzott előadás egy politikai közgazdász (tehát aki társadalmi beágyazottságban vizsgálja a gazdaságot) olvasata, aki a szokásos keretekben nem talált választ a közép- és kelet-európai kutatásaival kapcsolatos kérdéseire, ezért a nemzetközi politikai kapcsolatok elmélete és a politológia felé fordult. Ettől természetszerűleg nem lett e területek szakértője. Pusztán arra vállalkozhat, hogy a magyarországi politikai gondolkodásra ható irodalmakat a saját szakmai szűrőjén keresztül olvasva fejtse ki véleményét a közép- és kelet-európai pozíciókról az új geoökonómiai és geopolitikai viszonyok közepette. Ez a sajátos vállalkozás talán elfogadhatóvá teszi a szokásosnál szubjektívebb megközelítést.