The Oxford Guide to the Uralic Languages – magyar nyelvészprofesszor az uráli nyelvcsaládról szóló, átfogó tudományos kiadvány szerkesztői között

Milyen célból, milyen szándékkal született meg ez a könyv? Mi volt az a hiány, amely szükségessé tette az elkészítését?

A kötetre az Oxford University Presstől érkezett a felkérés az Oxford Guide to the World’s Languages sorozat számára, amelynek ez lett a harmadik kötete.
A sorozat célja, hogy minél átfogóbb képet adjon genetikailag vagy földrajzilag együvé tartozó nyelvekről, következésképp a széles áttekintés mint cél
a sorozatból magából adódott.

The Oxford Guide to the Uralic Languages
(a könyv borítója) Forrás: Oxford University Press

Az azonban, hogy mely nyelveket, nyelvi változatokat mutassunk be, és milyen módon, vagy hogy mindezek mellett még milyen leírások kerüljenek a kötetbe, már a szerkesztők döntésén múlt. Korábban is készültek fontos kézikönyvek az uráli nyelvekről, minket azonban alapvetően három szempont vezérelt, s ezek közül egyik sem volt fontosabb a másiknál. Egyrészt minél több nyelv minél differenciáltabb bemutatása volt a cél, azaz valamely nyelv jelentős grammatikai különbségeket mutató változatai is önálló fejezetet kaptak. A számi nyelveket például eddig hasonló részletességgel még nem mutatták be, de önálló fejezetet kapott a keleti és északi hanti vagy a keleti és északi manysi is. Másrészt igyekeztünk minél körültekintőbben kiválasztani az uráli nyelveknek azokat a fonológiai vagy grammatikai tulajdonságait, amelyekről korábban még vagy egyáltalán nem készült átfogó jellemzés, vagy ha igen, az mára már nem feltétlenül állja meg a helyét. A harmadik szempont nem tartalmi volt, hanem a leírás módjára vonatkozott. Nem az uralisztika az egyetlen olyan terület, amelyen – tudománytörténeti okokból – a vizsgálatok vagy kutatási eredmények bemutatásának tárgyalásmódja nem feltétlenül közelíthető meg könnyedén az általános vagy elméleti nyelvészet, illetve a nyelvtipológia aspektusából. Őszintén reméljük, hogy e kötettel ezeket az akadályokat sikerült megszüntetni, azaz

a leírások bármely területen dolgozó szakember számára is tanulságosak lesznek, s ezzel az uráli nyelvekről tudottak
az eddigieknél intenzívebben válhatnak
a nyelvekről való általános tudásunk részeivé.

A könyv létrejötte egy nemzetközi szerkesztő- és szerzőcsapat munkája. Kikből áll pontosan ez a csapat? Mi köti össze őket?

Az uralisztika művelői szerte a világon nagyrészt ismerik egymást, hiszen nem vagyunk olyan sokan. A három szerkesztő más és más országból érkezett
– Finnországból, Oroszországból és jómagam Magyarországról –, és tudományos pályánk is sokféle helyszínhez köt bennünket: Helsinkihez, Bécshez, Novoszibirszkhez, Münchenhez, Budapesthez, Szegedhez.

Bakró-Nagy Marianne Forrás: nytud.hu

Bár képzésünk is eltérő hagyományokat képviselt, az évek, évtizedek során nem volt nehéz felismerni, hogy sarkalatos kérdésekben azonosan gondolkodunk, és ez így történt a kötet tartalmának, jellegének kigondolásakor is. A szerzők, akik életkoruktól függetlenül szakterületük legkompetensebb képviselői, ugyancsak sokféle származásúak számi földtől akár komi földig, de abban valamennyien egyetértettek, hogy az uráli nyelvekről minden nyelvész
– azaz nem csupán szakterületünk művelői – számára kell érthetően közvetíteni a fejezeteikben leírtakat. Hogy mi köti össze a szerzőket ezen túl is? Például az, hogy nem egy esetben egy szerzőnek a valamikori tanára is
a szerzőgárda tagja. Mert a szerzők nemcsak a nagy tapasztalatú, már jelentős kutatói pályát befutott nyelvészek közül kerülnek ki, hanem a valamivel fiatalabb generáció képviselői is jelen vannak köztük. A felkérések során ez utóbbi igen fontos szempont volt.

Miben jelent többet, mást, újat ez a kötet a témában korábban megjelent kiadványokhoz képest? Olvashatunk-e benne olyan tudományos felismerésekről, kutatási eredményekről, amelyek egészen újat hoznak, vagy más fénytörésben láttatnak korábbi ismereteket?

A kötet már megjelenésében is eltér a korábbi összefoglaló munkáktól: 20 deka híján 3 kiló, 1200 oldal, és finn kollégáink jóvoltából nagyszerű térképek is kapcsolódnak a szövegekhez. Tehát

nincs olyan fejezete a könyvnek, amelyik valamilyen, akár apróbb tekintetben ne adna valami újat úgy tartalmilag, mint megközelítésében.

Ha mégis választanom kellene egyetlen példát, a 2. fejezetet említeném (The divergence of Proto-Uralic and its offspring), mert tény, hogy az uráli nyelvcsalád közös előzményétől a mai nyelvekig vezető útról, annak állomásairól, azaz a közbülső történeti szintekről könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésre, mégis e fejezet minden egyes állomás szókincsrétegeinek, areális nyelvészeti, helynévi és paleolingvisztikai jellemzőinek egymásra vetítésével olyan átfogó és a jellemzőket egymással szisztematikusan összevethető képet ad, amilyenre eleddig tudtommal nem volt példa. De azért hadd jegyezzek meg valamit.

Sokan gondolják úgy, hogy tudományágunk főként – vagy kizárólag? – e nyelvek történeti összehasonlításából, eredetének kutatásából áll, ami meglehetős tévedés, és ezt a könyv is bizonyítja. A fejezetek messze túlnyomó többsége a nyelvi rendszerek, egyes sajátosságok leírását szinkrón szempontból adja, azaz nem történeti aspektusból.

A nyelvtudományon belül mennyire fajsúlyosak a finnugor témák? Van általános érdeklődés irántuk, vagy ez a terület elsősorban és jellemzően csak a finnugor anyanyelvű kutatók szívügye?

Nem, egyáltalán nem. Kezdjük azzal, hogy a finnugor nyelveket nem csak a nyelvcsaládba tartozó nyelvek anyanyelvi beszélői kutatják, mint ahogyan a germán vagy szláv nyelvek kutatói sem csak az indoeurópai nyelvcsalád e két ágába tartozó nyelvek anyanyelvi beszélői közül kerülnek ki. Azaz például német vagy svéd anyanyelvű kutatók éppúgy kollégáink, mint akár orosz anyanyelvűek. Annak, hogy az indoeurópai nyelvek iránti érdeklődés volt
hagyományosan a legerőteljesebb, tudománytörténeti okai vannak, ami azonban már a múlt századra sem volt jellemző. Akár az általános nyelvtörténetnek, akár a szociolingvisztikának vagy a nyelvtipológiának
– hogy csak három területet említsek –

alapvető érdeke, hogy a világ nyelveiről, beszéljék azokat bárhol is, minél szélesebb és kimerítőbb ismeretei legyenek, hiszen különben aligha lehetne számot adni arról, mi az, ami az emberi nyelvekre általánosan jellemző, és mi bennük az egyedi.

Így hát e kíváncsiság a finnugor nyelvek iránt éppoly jellemző, mint bármely más nyelv iránt.

Van-e a könyvnek olyan fejezete, amely Önnek személyesen sokat jelent, vagy amelyet különösen izgalmasnak tart? A nyelvtudománynak mely részterületei kedvesek a szívének?

Képtelen lennék akár egyet is kiemelni „izgalmasság” tekintetében. A szintaxis például, azaz a mondat szerkezetének leírása távol áll tőlem, ám a kötet szerkesztésének során, újra és újra elolvasva az összes fejezetet, éppoly izgalommal foglalkoztam a szintaktikai részekkel is, mint például
a fonológiaiakkal. Egyszerűen azért, mert nagyon is izgatott, a szerző miként tárgyalja, hogyan mutatja be ezt vagy azt a kérdést, olyat is például, amiről eleddig legfeljebb fogalmaim voltak. Így aztán rengeteget tanultam, tanultunk, de úgy gondolom, nincs olyan szerkesztő, akinek ne lenne hasonló tapasztalata. Alapvetően nyelvtörténész vagyok, és azon belül is a hangok, hangrendszerek jellemzői, változásai izgatnak. Olykor nem kevés vívódás árán mondható csak ki például, hogy ennek vagy annak a mássalhangzónak korábban mi volt az előzménye, amihez persze ismerni és értékelni kell tudni
a rendszert, amibe beletartozott, vagy beszédbeli hangkörnyezetét. Ez még akkor sem olyan egyszerű feladat, amikor vannak így-úgy használható régebbi hangfelvételek, ám több száz vagy ezer év távlatából semmi más nem áll a rendelkezésünkre, mint a módszertan kíméletlenül szigorú alkalmazása annak érdekében, hogy hallhatóvá tegyük a múltat. Számomra ennél nincs izgalmasabb.

A szamojéd nyelvek földrajzi eloszlása Forrás: The Oxford Guide to the Uralic Languages

Mik a tervei a jövőre nézve? Foglalkozik-e most elmélyültebben kutatással, illetve
a The Oxford Guide to the Uralic Languages létrejötte mögött álló szakmai csapat tervez-e valamilyen közös munkát a jövőben?

Nehéz elképzelnem, hogy elkövetkezhet egy olyan szakasza az életemnek, amikor ne foglalkoztatna egy sor kutatási kérdés, amikor csupán konstatálnék egy problémát anélkül, hogy ne kísérelném meg kibogozni, miről is van szó voltaképp. Röviden válaszolva tehát igen, dolgozom, s nem is csak egy témán. Az egyikhez például végeláthatatlannak tűnő (holott csak pár ezer soros),
100-120 évvel ezelőtt gyűjtött manysi szövegeket kell végigbogarásznom ahhoz, hogy megértsem, valójában kikről is szólnak a történetek, és helyesen értettük, interpretáltuk-e őket eleddig. Ahogy az imént már mondtam, bennünket, a három szerkesztőt, hosszú évek együttműködése köt össze.
A kötet szerkesztése folyamán megbizonyosodtunk arról – amiről egyébként korábban is voltak sejtéseink –, hogy tudományterületünk egynémely jellemző módszertani sajátosságát érdemes lenne alaposabban végiggondolni,
és írásban is megfogalmazni. Egy-két cikkben ennek már neki is kezdtünk,
s vélhetően folytatni is fogjuk. Aztán meg van egy több évtizedes álmunk, egy nagyobb lélegzetű kutatás, ami azokat a szerkezeteket vizsgálná meg és írná le, amelyek az uráli nyelvekben az időjárással kapcsolatos kifejezésekre jellemzők grammatikai, szemantikai tekintetben. A kívülállók számára talán kissé meghökkentőnek tűnik azzal foglalkozni, hogy ami a magyarban az „Esik.” vagy a „Meleg van.” szerkezetű mondattal fejezhető ki, az hogyan hangzik a többi uráli nyelvben. Csakhogy a nyelvek általában meglehetős változatosságot mutatnak e tekintetben (is), és végső soron kognitív folyamatokat világítanak meg. Így talán már érthetőbb, hogy miért vagyunk mi is kíváncsiak arra, hogy
az uráli nyelvek miként meteorologizálnak.