„Nem akartak katonát látni?” – Új kötet a Lendület Trianon 100 Kutatócsoporttól

1919. március 25-én Tótkomlóson készült egy kép. Katonák egy csoportja látható rajta. A falu zömében szlovák anyanyelvű világháborús veteránjai egy szlovák konzervatív-nacionalista párt zászlója alatt vonultak be a magyar kommunista kormány hadseregébe azért, hogy harcoljanak a románok ellen. E nyitóképpel érzékelteti a történész, hogy „mennyire nehezen érthető 1918–1919 katonáinak viselkedése, ha kizárólag politikai és ideológiai szempontból próbáljuk meg tetteiket értelmezni”.

Új szempontok

Révész Tamás kötetében a nemzetközi szakirodalom eredményeinek felhasználásával arra tesz kísérletet, hogy új szempontokból mutassa be a magyar állam próbálkozásait, hogy az első világháborút követő években létrehozzon egy erős hadsereget. Célja nem egyfajta mítoszrombolás volt – írja –, hanem az, hogy bemutassa:

melyek voltak azok a valós események és jelenségek, amelyeket felhasználva aztán az utókor – eltérő motivációval – megteremtette különböző nagy magyarázó narratíváit.

A történéseket az egyszerű katonák szemszögéből akarta megmutatni, társadalom- és kultúrtörténeti megközelítéssel, nemzetközi kitekintéssel .

A „felfordulás hava”

A magyar haderő felbomlása az 1918. november 3-i padovai fegyverszünetet követően gyorsult fel igazán. A „Hadügyminisztériumban november 7-én már csak azt tudták megállapítani, hogy az egész déli hadsereg egyszerűen elszéledt”. A szerző szerint a katonák fegyelme sokszor alapvetően nem a hadsereghez vagy a birodalomhoz, hanem leginkább a bajtársaikhoz és az őket vezető csapattisztekhez való ragaszkodást fejezte ki. A fegyelem hiányának következményeit hamarosan a hátország is megtapasztalta. Valóban a „felfordulás hava” volt 1918 novembere, amikor elszabadult az erőszak és a törvénytelenség – de nem kizárólag a hazatérő katonáknak köszönhetően. Ráadásul, a későbbi narratíváktól eltérően, ezeket a cselekményeket egyáltalán nem lehet beilleszteni egyfajta egységes forradalmi mozgalom keretébe.

Nem volt sem igazi ideológiája, sem vezetői, sem egészen világos céljai.

A szerző szerint inkább egyfajta morális elégtétel igénye jellemezte az eseményekben részt vevőket. Mint megjegyzi: „Tótkomlóson például ugyan kifosztották az összes boltot, azonban a pékséget, amely a kenyeret biztosította az egész település számára, valamint a bankfiókot, ahol a gazdák a pénzüket tartották, már nem érte bántódás.” A kutató szerint a Monarchia hadereje már 1918 októberére „minden kétséget kizáróan igen rossz állapotban volt”. Azt, hogy a háború elveszítését a katonai vereségeken kívüli okokkal magyarázó narratíva életre kelt, Révész Tamás azzal magyarázta, hogy „Clausewitz gondolatainak korabeli értelmezése nyomán a kor katonai elitje – és részben az ezzel foglalkozó civilek is – úgy vélték, hogy a háborúkat minden esetben egy vagy esetleg több csatának kell eldönteni, amelyben a vesztes hadsereg végérvényes és megsemmisítő vereséget szenved. Ilyen döntő ütközetre azonban 1914 és 1918 között nem került sor, így számukra jogosnak tűnt, hogy a látszólag még mindig kitartó front helyett a hátországban keressék a hibát.”

Állandó hadsereg helyett milícia

A szerző osztrák, szlovén, német, sőt brit példákkal is bizonyítja, hogy a hazatérő katonák fegyelme nem csak Magyarországon bomlott fel gyorsan a hazatérés után. A hazafelé tartó úton még érzékelhető összetartás a szülőföldön megszűnt, hisz mindenki szeretett volna minél előbb hazatérni.

Révész Tamás Fotó: Trianon100.hu

A szerző ismerteti az eredetileg háborúpárti, de 1918-ra pacifistává vált Linder Béla hadügyminiszter elhíresült beszédét, melyben a sokat idézett „Nem akarok több katonát látni” mondat elhangzott. Értelmezése szerint a miniszter rendkívül szerencsétlen szavai elsősorban a Monarchia állandó hadseregének felszámolására vonatkoztak. Linder úgy vélte, hogy elsőként ezt kell egy milíciaszerű haderővel helyettesíteni egészen addig, amíg a nemzetközi békekonferencia döntései után nem kerül sor az egész kontinensre kiterjedő általános leszerelésre. Kell-e katona? című, 1918 decemberében megjelent könyvében egyebek mellett arról írt, hogy a jövő egy új, milíciaszerű néphadseregé, amelyben a katonák polgári foglalkozásuk mellett mindig csak rövid ideig teljesítenek szolgálatot.

Magyar katonák 1918-ban Forrás: FORTEPAN / Berta Kristóf

Révész Tamás részletesen bemutatja, milyen gigászi erőfeszítéseket tett a Károlyi-kormány, hogy a háború befejezése után hazaáramló katonák tömegeinek leszerelését minél rendezettebb mederben tartsa. Ugyanakkor azt is megállapítja, hogy ezek az erőfeszítések csupán mérsékelt sikereket hoztak.

Gyenge államhatalom – civil válasz

A leszereléssel párhuzamosan megkezdődött az új hadsereg megalakítása is. A Hadügyminisztérium már 1918. november 14-én utasította a magyarországi vármegyei törvényhatóságokat, hogy az öt legfiatalabb évfolyam behívására vonatkozó parancsokat azonnal jól látható helyeken függesszék ki, és tartalmukat „községekben, illetve a városokban dívó egyéb szokásos módon” tegyék közhírré. Mint azt a szerző megállapítja: „A sorozás ugyanakkor az ország fokozatos megszállása és a magyar állam gyengesége miatt is igen lassan haladt.” November végére mindössze 37 ezer embert sikerült a haderőbe besorozni. Miközben a reguláris hadsereg felállítása nehézségekbe ütközött, százszámra jöttek létre félkatonai alakulatok. A nemzetőrség tagsága is meghaladta a 100 ezer főt. „A sikeres paramilitáris mozgósítás sok szempontból nem volt más, mint a helyhatóságok és a civil társadalom válasza 1918 novemberének részben valós, részben a rémhírek által felnagyított közbiztonsági válságára” – állapítja meg a szerző, aki részletesen elemzi azokat a tényezőket is, amelyek révén a Vörös Hadsereg létszáma 1919 áprilisának elejétől május közepéig körülbelül 30 ezer főről 100 ezer fő fölé emelkedett. Ennek kapcsán kitér a propaganda jelentőségére, amely alapvetően osztályharcos üzeneteket közvetített. Miért volt mégis ingatag a vörös hatalom? „Siker a fronton, bukás a hátországban” –válaszolja meg a kérdést Révész Tamás. A hadi sikerek elmúltával a Vörös Hadsereg nyári szétzilálódása magával rántotta a Tanácsköztársaságot is. A magyar állam összeomlása 1918–1919-ben inkább egy folyamat volt, mint gyors esemény – von mérleget munkája végén a szerző, aki kiemeli, hogy a megmaradt források alapján úgy tűnik: a katonák viselkedését alapvetően nem a korszak nagy ideológiái határozták meg. Az egyének horizontja általában nem terjedt túl saját szűkebb közösségükön.

Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918–1919-ben
Révész Tamás
Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019