Márkák, hamisítók, textiláruk a középkori Magyarországon

1457. november 3-án nagy munkába kezdett Újvárosi Lénárd, Bártfa város jegyzője: nekilátott Nógrád megye adóösszeírásának. Az adószedők a beszedett összeget Luca-napkor bemutatták Szécsényi Lászlónak, a megye ispánjának, illetve Balázsfi (Balassa) Lászlónak, az akkori alispánnak. A jegyzék járásokként sorolja fel az egyes településeket, illetve az ott található jobbágyportákat (összesen 4290-et).

Nógrád megye 1457. évi adójegyzéke

Megtudjuk belőle, hogy ez évben négy portánként egy forint rendes adó mellett portánként fél forintos rendkívüli adót róttak ki, és azt is, hogy befizették-e az összeget, vagy sem, mert utóbbi esetben a település felkerült az adót nem fizetők listájára. E lista az adókerülők mellett azokat a nemeseket is felsorolta, akik nem a megyei ítélőszékre küldték be az adót, vagy épp mentességet kaptak alóla. A hátralékok behajtására a következő év elején került sor, így az adószedés egészen 1458 februárjáig elhúzódott.

A forrás a megyére vonatkozó adatokon túl általános következtetések levonására is alkalmasnak bizonyult az adószedés menetére vonatkozóan.

Nógrád megye 1457. évi adójegyzékét Bártfa város levéltárában (Štátny archív Prešov – pobočka Bardejov) sikerült azonosítania az MTA Lendület-kutatócsoportjának. A felfedezés jelentőségét az adja, hogy a kérdéses lajstromon kívül a középkorból csak tíz másik megye – egy-egy esztendőre vonatkozó – adóösszeírását ismeri a magyar történettudomány. Az adólajstrom összeállítója Bártfa város jegyzője, az említett Újvárosi Lénárd volt, így történhetett meg, hogy egy nógrádi vonatkozású irat egy Sáros megyei város levéltárába került. Csenyizi István és Szabó Imre adószedők 1457 őszén érkeztek Nógrád megyébe, majd az adókirovást követően november 29-től december 13-ig a megye székhelyén, Szécsényben tartózkodtak a befolyó összegeket várva.

Egymást erősítő források

Mint azt a fenti példa is mutatja, a gazdaságtörténeti kutatások alapjául az írott források szolgálnak, de újabban egyre több tárgyi forrás is segíti a szakemberek munkáját. Ez utóbbiak kapcsán arra törekszik a kutatócsoport, hogy belőlük a régészet, a numizmatika, a heraldika és a művészettörténet eszköztárával a gazdaságtörténet számára is hasznosítható információkat nyerjen, és megnövelje a felhasználható források mennyiségét.

Az ily módon végzett interdiszciplináris kutatásoknak köszönhetően felbukkanó új források a kutatók tapasztalatai szerint számos esetben erősítik egymást.

Így árnyalják és kiegészítik, olykor pedig „színesítik”, ezáltal közérthetőbbé teszik a gazdaságtörténeti elemzések száraznak tűnő összefüggéseit.

A levéltári kutatások során több új, ez idáig a történettudomány számára ismeretlen iratcsoport feltárását is elvégeztük, számos esetben pedig a magyar kutatók előtt eddig csak kivonatban ismert dokumentum eredetijét sikerült vizsgálni. A kutatócsoport mindkét esetben arra törekedett, hogy a forrásokat kiadja és/vagy elemezze, mindez korábbi tudásunk jelentős bővülését eredményezte.

Mérlegek, súlyok, plombák

Egyre gyakrabban bukkannak elő olyan tárgyak, amelyeknek korábban nem szentelt elegendő figyelmet a kutatás

Munkánkat az is segíti, hogy az utóbbi évtizedben ugrásszerűen megnőtt a régészeti kutatásban a műszeres lelőhely-felderítések aránya, aminek révén még az ismert lelőhelyekről is a korábbinál nagyságrendekkel nagyobb mennyiségű, sokkal változatosabb és összetettebb funkciójú fémanyag került elő. Egyre gyakrabban bukkannak elő olyan tárgyak, amelyeknek korábban nem szentelt elegendő figyelmet a kutatás, miközben nemcsak a régészet, hanem a gazdaság- és kereskedelemtörténet számára is hordoznak fontos információkat, sőt – írott források hiányában – bizonyos esetekben szinte csak ezekre támaszkodhatunk. A pénztörténeti kutatásokhoz szorosan kapcsolódó mérlegek, mérlegalkatrészek, illetve az egykor hozzájuk tartozó súlykészletek a fémkeresővel végzett kutatások révén napjainkban már hazánkban is olyan mennyiségben állnak rendelkezésre, hogy immáron érdemesnek mutatkozott megkezdeni feldolgozásukat.

Mérlegserpenyő Bugac-Pétermonostoráról Fotó: Kiss Béla

Első lépésként a legnagyobb számban felszínre került, 12–13. századi korong alakú ólomsúlyok vizsgálatát végeztük el. Rajtuk kívül azonban hasáb, szabálytalan lyukas tárcsa (karika), pecsételő, orsó, lencse, gömbszelet, csonka kúp és gúla alakú súlyokat is használtak. A vizsgálatokat nehezíti, hogy nem tudjuk az eredeti súlyukat pontosan megállapítani, mivel a kopás, a sérülések és a korrózió ezt kisebb vagy nagyobb mértékben módosíthatta. Ugyancsak nehéz eldönteni, hogy milyen mérésre használták ezeket a súlyokat, tehát pénzeket vagy különböző finomságú ezüstöntvényeket és ezüsttárgyakat mértek-e velük, esetleg fűszereket.

Két jelentős, az írott forrásokból ki nem nyerhető következtetést sikerült levonni az elemzés során a márka ezüstsúlyhoz kötődően.

A márkát súlymértékként a különböző országokban eltérően osztották fel kisebb súlyrészekre. A vizsgált magyarországi leletek három súlyfelosztási rendszerbe illeszthetők, és ezeket a korszakban párhuzamos használták. A súlyadatok vizsgálata alapján azonban az is feltételezhető, hogy a budai márka (245,53 g), melyet először 1271-ben említ hiteles írott forrás, már sokkal korábban, a tatárjárás előtti időszakban is általánosan használt súlymérték lehetett. Buda alapítására azonban csak az 1240-es évek második felében, a tatárjárást követően került sor, így bizonyosak lehetünk abban is, hogy a budai márka egy korábban használt márkasúlynak az „örököse” és utóda.

A fémkereső alkalmazásának köszönhetően ugyancsak megnőtt a textilplombaleletek száma is. A felgöngyölt textil végén elhelyezett, apró méretű szegecses vagy hengeres bárcák, melyeket plombának, avagy posztózárjegynek neveztek, a posztóvég származását és minőségét tanúsították, mint manapság a kész ruhákon a különböző brandek jelzéséül szolgáló szimbólumok.

A textilzárjegyek származási helyének azonosítása megerősítette azon áruk jelenlétét a középkori Magyar Királyságban, melyekre írott forrásaink is utalnak, ugyanakkor segítségükkel számos olyan árut lehetett azonosítani, mely ez idáig ismeretlen volt.

Ezek egy része – ma már tudjuk – felbukkan az oklevelekben, számadáskönyvekben vagy a vámjegyzékekben, korábban azonban ezek azonosítására – elsősorban a torzult névalak miatt – nem volt lehetőség (ezek közé tartozik például München vagy Kulmbach). Ugyanakkor számos olyan árucikk is bekerült a Kárpát-medencébe, melyről csak és kizárólag régészeti adattal rendelkezünk (például Regensburg és Kaufbeuren árui). A Magyar Királyságba érkező textiláruk köre és minden bizonnyal a kereskedelem volumene is sokkal szélesebb volt tehát, mint ahogy azt a kutatás eddig tudta.

Hamisítás – ahogyan a középkorban csinálták

A jó minőségű, keresett posztófajtákat, ahogy napjaink kedvelt márkáit is, szinte azonnal utánozták – vagy a valóságnak jobban megfelelő szóhasználattal élve – hamisították. Egy adott posztóvégre jobb minőséget jelző plomba került, mint amilyen az valójában volt, vagy más város jelzésével látták el, mint ahol ténylegesen készült.

17. századi dombormű a leideni posztócsarnok kapuján Fotó: Mordovin Maxim

A hamisítással szemben a városok különböző módokon igyekeztek fellépni: változtattak a plomba vésetén (mint Sankt Gallenben a 15. század elején), bojkottálták a hamisító város áruit (mint Leiden kezdeményezésére a Hanza-városok bojkottja Hágával szemben), sőt olykor fegyverrel is felléptek ellene (mint például Saint-Omer polgárainak támadása Arques városka megregulázása céljából).

A Kárpát-medencei leletanyagban is találhatóak plombahamisítványok. Ezek mindegyike angol jellegű bárca, melynek előlapján általában Anglia koronás címere látható, két címertartó (oroszlán és unikornis) alakkal, a hátlapon pedig Tudor-rózsa. Az egyes darabokat a köriratban található helyesírási hibák és a címerkidolgozás rendkívül gyenge színvonala jellemzi. A pecséttípus túlnyomó többsége Délkelet-Magyarországon, valamint a végvárakban és környékükön bukkan fel.

Angol jellegű textilplomba a Dunántúlról Fotó Gáty István

A posztó és a végvárak kapcsolata közötti összefüggés nem meglepő, sőt akár el is várható, hogy minden várban kerüljön elő posztópecsét. A korabeli fizetési gyakorlat ugyanis időnként sóban, a leggyakrabban azonban részben készpénzben, részben pedig posztóban folyt (innen ered a ma is használt „se pénz, se posztó” mondás, ami eredetileg a fizetés elmaradására utalt). A kiosztott posztó névleges értékétől függött, hogy mekkora mennyiséget juttattak belőle a katonaságnak.

Többplombás posztódarab

Az utóbbiak nem feltétlenül fordították ezeket közvetlenül magukra, hanem rendszeresen igyekeztek pénzzé tenni a helyi vagy valamely környékbeli piacon. Hol készíthették ezeket a végvárakba eljutó hamis plombákat? Az útvonal másik végén lévő Körösök vidéke és a Körös–Maros köze egy viszonylag fejlett posztógyártási hagyományokkal rendelkező terület volt a 16. század második felében. A vidék posztógyártásának fellendülése egybeesik a hamis plombák keletkezési idejével, és ez nem lehet véletlen, ezeket minden bizonnyal itt készítették és helyezték rá elsősorban a katonáknak szánt textilvégekre.