Lépték és forma európai színvonalon – a budai királyi palota a középkor végén

Ha a mai magyar nagyközönséget a budai palota középkori múltjáról kérdeznénk, döntő többségben valószínűleg Mátyás király fényes reneszánsz palotájáról tennének említést – nem is egészen alaptalanul. Ha azonban a rendelkezésre álló adatokból – az írott és képi történeti forrásokból, illetve főleg a régészeti kutatások által napvilágra került romokból és egyéb építészeti maradványokból, pl. kőfaragványokból – indulunk ki, a kép már sokkal összetettebb.

Mindamellett azzal tisztában kell lennünk, hogy az összkép mindig is töredékesebb lesz, mint ahogyan az mondjuk a szomszédos – és számunkra a közvetlen dinasztikus kapcsolatok miatt is fontos – Prága vagy Krakkó királyi palotája esetében megrajzolható.

1./ A prágai királyi palota délnyugati, úgynevezett Lajos-szárnya, keletről Fotó: Magyar Károly

Ezeknél ugyanis a korszakra vonatkozó írott források többnyire bőségesebbek. S ami még ennél is lényegesebb: ha részben átépítve, későbbi építményekkel eltakarva is, de több emelet magasságban, eredeti helyzetükben megőrzött díszítőelemekkel állnak azok a korabeli épületrészek (1. kép), amelyeket nálunk jószerével csak alapfalakból (2. kép) vagy jobb esetben némi felmenő falmaradványokból, kiegészítve, helyreállítva ismerünk, igen kevés in situ műrészlettel.

2./ A budai királyi palota Oroszlános udvara az 1950-es évek ásatásai idején: a középkori Nagy- vagy Díszudvar nyugati szárnyának feltárt maradványai, délről archiv: Budapesti Történeti Múzeum Középkori Osztály Fotótára

Írás helyett kép

A középkori magyar királyi levéltár elpusztult, így a közvetlenül az építkezésekre vonatkozó írott források száma is roppant csekély. Ezek helyett jobbára egyes véletlenszerű említésekre (pl. követjelentésekre), illetve egyéb leírásokra (pl. Antonio Bonfini és Caspar Ursinus Velius történeti vagy Oláh Miklós topográfiai munkájára) tudunk hagyatkozni. Fontos szerep jut még az itt járt török kori utazók (pl. Hans Dernschwam, Michael von Saurau, Mitrovicei Vratislav Vencel, Evlia Cselebi) vagy az éppen itt raboskodók (pl. Auer János Ferdinánd) emlékiratainak is.

A képi források tekintetében azonban viszonylag szerencsések vagyunk: a középkor végi palota két látképe is ismert. Az egyik az először 1493-ban megjelent Schedel-féle Világkrónika fametszete (3. kép), amely Budát keletről, a Duna felől mutatja.

3./ Buda keletről az 1493-ban kiadott Schedel-krónika fametszetén

Ezen a királyi palotát ábrázoló rész meglepően pontos (a város ábrázolása azonban korántsem). A kutatók által vitatott, hogy a fametszet alapjául szolgáló eredeti, nyilvánvalóan a helyszínen felvett rajz (vagy rajzok) 1470 előtt készült(ek)-e, vagy csak nem sokkal a könyv nyomtatása előtt. A látszólag csekély, húsz-egynéhány évnyi eltérés azért fontos, mert az előbbi esetben a rajz még a Mátyás-féle nagy építkezések előtti, utóbbiban az azok utáni palotát ábrázolja. A másik kép mai fogalmaink szerint egy dokumentumfilm kimerevített képkockájának is beillene: az Erhard Schön-féle fametszet a Magyar Királyság középkori fővárosának végóráit (végnapjait) mutatja 1541-ben (4. kép).

4./ A budai királyi palota és északi előtere nyugatról. Részlet az 1541-es Schön-metszetről

Azt az időszakot, amikor Szapolyai János halála (1540) után az ellenkirály, I. (Habsburg) Ferdinánd hadai megkísérelték visszafoglalni a János pártjának, illetve özvegyének kezén lévő Budát. A hosszúra nyúlt ostrom végét az jelentette – s az ábra éppen ennek egy mozzanatát mutatja –, hogy a felmentő török csapatok és a magyar védők közé szorult ostromlókat tönkreverték. (A „felszabadítók” budai bevonulása, ami 145 évnyi itteni állomásozásukat eredményezte, már nem szerepel a képen.) A „szélesvásznú”, rendkívül mozgalmas jeleneteket mutató „felvétel” azonban egyben a budai palota és a város (sőt a háttérben Pest) rendkívül részletes képét is adja nyugatról, nagyjából a mai Széchenyi-hegy felől nézve. E két középkori ábrázolást a török hódoltság korában még számos további követte. Ezek egy része eredeti helyszíni rajzok nyomán készült, és a középkori palota még álló részeiről is fontos részleteket őrzött meg (5. kép).

5./ A romos királyi palota az 1686-os visszafoglalási ostrom idején, délről N. Hallart - M. Wening metszete (reprodukció: Tihanyi Bence)

Más részük azonban az előbbiek másolata (olykor sokadik változatban) vagy éppen fantáziakép. Azonban – és ezt a fenti filmes hasonlat ellenére is fontos hangsúlyozni – még a legrészletesebb ismert ábrázolások egyike sem tekinthető a későbbi fotókkal azonos hitelességűnek! A rajtuk szereplő épületek arányai – mint azt a feltárt maradványok alapján ma már tudhatjuk – gyakran teljesen elhibázottak, az emeletek száma kérdéses, akárcsak az ablakok formája, kiosztása, száma. A látképi ábrázolások egyébként a török kor végi időszakban, majd a visszafoglalást követően még helyszínrajzokkal is kiegészültek. Ezek esetében az alaprajzi arányok már egyre közelebb állnak a valósághoz (6. kép), így az alaprajzi rekonstrukcióra is jobb lehetőség nyílik.

6./ A budai királyi palota alaprajza a visszafoglalás után. Részlet az 1687-es J. Hauÿ-féle helyszínrajzról

Kinek a palotája?

De térjünk vissza az eredeti felvetéshez!

A kutatók nagy része ma megegyezik abban, hogy a középkori palota fő körvonalaiban már Luxemburgi Zsigmond alatt (1387–1437) kiépült.

Ezt Mátyás csak átépíttette, felújíttatta, jórészt abban a reneszánsz stílusban, amelyet az Alpoktól északra regnáló uralkodók közül először éppen ő vett át Itáliából. (A kettőjük közötti időszakból nincs építkezésre vonatkozó adat.)

És valóban, az építészeti faragványok között igen nagy számban találunk reneszánsz darabokat, amelyeket általában Mátyás újjáépítő tevékenységével szoktak összefüggésbe hozni. A feltárt, részben helyreállított építészeti maradványok nagy része azonban Luxemburgi Zsigmond időszakából származik, kisebb része a 14. század közepe tájáról, második feléből (azaz az Anjouk korából), Mátyás korából viszont – feltételesen – mindössze egy, az ún. cisterna regia. A víztároló építményéhez, amely nagy valószínűséggel azonos a ma Albrecht-pincének nevezett föld alatti térrel, azonban már csak funkciója miatt sem tartozhatott kőfaragvány. A faragványok értelemszerűen az épületek felmenő, többnyire emeleti falaihoz tartozhattak. Tovább árnyalja a képet, hogy nem minden reneszánsz kőfaragvány szükségképp Mátyás-kori. Egy részükön pl. egyértelműen II. Jagelló Ulászló sasos címere vagy monogramja (W, azaz Wladislaw – 7. kép) látható, más részük keltezése viszont bizonytalan.

7. / Vörösmárvány balusztrád-osztópillér töredéke II. Ulászló monogramjával Fotó: Tihanyi Bence

Az Ulászló-kor (1490–1516) kőfaragó technikája és formakincse ugyanis nem különbözött a Mátyás-koritól, sőt jórészt ugyanazok a mesterek dolgoztak az előbbinek, mint az utóbbinak. Ráadásul mindkét uralkodó idején folytak, illetve folyhattak gótikus építkezések is. Utóbbinak tipikus példája két késő gótikus leletcsoport. Az egyik, boltozatindításhoz tartozó csoport mindössze négy (két-két összetartozó) faragványból áll, amelyeket különleges, ún. csonkolt faágas motívum díszít (8. kép). A másik, jóval nagyobb, több mint száz darabból álló csoport ugyancsak boltozathoz tartozó elemeket, speciális, ún. térgörbés kialakítású bordákat foglal magába. Mindkét forma közeli párhuzamai Prágában mutathatók ki. Az előbbi a Szent Vitus-katedrális Ulászló-oratóriumán (kb. elkészült 1491 körül – 9. kép), a másik az Ulászló-termen (elkészült 1500/1502-ig). Kérdés, hogy e két elem Ulászló trónra léptével együtt Prágából került-e Budára, vagy a budai formakincs került át Prágába.

A részletek tárgyalása nélkül: mindkettő mellett szólhatnak érvek, de újabban az utóbbi látszik valószínűbbnek.

8./ Boltozatindítás csonkolt-faágas díszítéssel a budai palotából Fotó: Magyar Károly

Ne feledjük, az Ulászló-terem egyedi, a reneszánsz és a késő gótika formavilágát ötvöző kialakításából (10. kép) a reneszánsz elemek (talán közvetlenül mesterek útján) bizonyosan Budáról kerültek Prágába. Hogy a terem fő építőmestere, Benedikt Ried/Rejt járt-e Budán, s ha igen, milyen inspirációt jelentett ez számára, vitatott.

9,/ Csonkolt-faágas díszítés a prágai Szent Vitus templom Ulászló-féle erkély-oratóriumán fotó: Magyar Károly

Mindezekből következően rendkívül nehéz lenne megbecsülni, hogy a korszak építkezései közül arányában mennyi tulajdonítható Mátyásnak, és mennyi közvetlen utódjának, II. Ulászlónak.

Így csak feltételezhetjük, hogy a Mátyás-kori átépítések jórészt már elkészülőben voltak, de befejezésük Ulászlóra maradt. A feltételezés talán azért is helytálló, mert az itt Ulászló rendelkezésére álló források jóval csekélyebbek lehettek csak, mint Mátyáséi. (Az ugyancsak jelentős prágai építkezései egészen más, helyi pénzalapból történtek.)

Az Ulászlót közvetlenül követő időszakból, azaz fia, II. Lajos korából (1516–1526) jelentősebb építkezések már nem mutathatók ki. A palotának mint a magyar királyok reprezentatív szék- és lakhelyének építészeti fejlődése ekkorra lezárult. Ugyanez mondható el – legalábbis a civil építkezések tekintetében – a Mohácsot követő időszakról, amikor Buda és benne a királyi palota többször gazdát váltott a két ellenkirály, I. (Szapolyai) János (1526–1540) és I. (Habsburg) Ferdinánd (1526–1564) közötti háborúskodás során. Előbb rövid ideig Szapolyai kezén volt (1526–27), majd Ferdinándén (1527–29). Utóbbitól török segítséggel szerezte vissza Szapolyai, aki (illetve halála után pártja) végül 1541-ig birtokolta. Az 1529-es török ostrom során érte Budát először ágyúkkal folytatott támadás, majd rá egy évre egy újabb, amikor a Habsburgok megpróbálták visszafoglalni.

10./ Az Ulászló-terem északi homlokzata reneszánsz ablakokkal és gótikus fiálékkal Fotó: Magyar Károly

Az utóbbiból Szapolyai, aki az ostromlott várban tartózkodott, és maga is az első vonalban küzdött, már levonhatta saját, keserű tapasztalatait. Mindez igazolta, hogy Buda és benne a palota védelmi rendszere a tüzérségi ostromok kivédésére alkalmatlan. Ezért az 1530-as években a városfalakat új védművekkel, többek között szögletes és kerek bástyákkal (rondellákkal), illetve ágyútornyokkal látták el. Ezek sorába tartozott a déli nagy rondella, amellyel a palota déli, még Zsigmond korából származó kapuvédművét cserélték le, s amely a Gellérthegy oldalában felállítható ostromtüzérség ténykedését volt hivatva ellensúlyozni. A Duna felé eső, lankás déli-délkeleti hegyoldal védelmét szolgálta még egy, a rondellához kapcsolódó kazamata-rendszer, amelynek fedett, részben föld alatti folyosóiból a teljes terület kereszttűz alatt volt tartható. Ezek a védművek a korszakban viszonylag korszerűnek számítottak, és alkalmasak is voltak az 1541-es újabb, nagy Habsburg-ostrom feltartóztatására, a „felmentő” török seregére azonban már nem. Ezzel Buda és a palota történetében egy teljesen más korszak kezdődött.

Európai színvonalú épületegyüttes

Végül a kérdésre, hogyan is nézhetett ki a budai királyi palota a középkor végén, az alábbi vázlatos képet rajzolhatjuk fel. A fentiek okán a megfogalmazásnál a legtöbb esetben mindenképp indokolt a kisebb-nagyobb mérvű bizonytalanság kifejezése.

A nyújtott háromszög alakú várhegy déli végén álló palota fő épületei jórészt a fennsíkon, három, illetve négy udvar mentén elrendezve álltak (11. kép). Az ezeket kívülről körülölelő, többszörös vonalba rendezett várfalak mélyen lehúzódtak a hegy oldalaira, köztük kisebb-nagyobb, udvarszerű, de alapvetően a védelmet szolgáló terekkel, az ún. falszorosokkal.

A fennsíkon, a legdélebbi szűk részen, a zárt Kisudvar körül helyezkedett el a palota Anjou-kori eredetű, de a Zsigmond-korban erősen átépített magja, amely ekkor a királyi/királynéi magánlakosztályok helyeként szolgálhatott. A zárt tömb déli részén magasodott az István-torony, amely nevét Nagy Lajos öccséről, István hercegről kapta.

11./ A budai királyi palota alaprajza 1490 körül (Nagyításért és részletekért kattintson a képre!) tervezte: Magyar Károly, rajz: Kuczogi Zsuzsa

Az előtte északra elterülő, trapéz alakú Nagy- vagy Díszudvar lehetett a palota mindennapi életének központja. A keleti oldalon állt a Szűz Mária mennybemenetelének tiszteletére szentelt, kétszintes kápolna. Alsó, valószínűleg az Anjou-kor végéről származó része, ha romosan is, de fennmaradt; ma hitelesen helyreállítva látható. A felső – Mátyás által feltehetőleg erősen átépített – szintjéből, ahol egykor az uralkodó és az udvar magasabb rangú tisztviselői hallgatták az istentiszteleteket, csak az alapfalak csonkjai maradtak fenn. A kápolna és a fent leírt Anjou-kori déli tömb közötti rövid, délkeleti szárnyban, az első emeleten helyezkedett el a Mátyás-féle híres Corvina könyvtár két helyisége. Ennek helye a leírások alapján kivételesen jól azonosítható. Azt is tudjuk, hogy a könyvtárhoz észak felé kis helyiség, amolyan királyi magánoratórium kapcsolódott, ahonnan az uralkodó a (felső) templomtérben tartózkodók számára láthatatlanul is követhette a szertartásokat. A könyvtártól délre – hogy még ugyanebben a szárnyban-e, vagy a déli, Anjou-kori tömbben, az kérdéses – volt a „király szobája”, amelyet egyes török kori források a király hálószobájaként is említenek. Nem tudhatjuk azonban, hogy a kései leírók mennyire voltak tisztában az eredeti jelentőségével. Valószínűbbnek látszik, hogy itt a király „nappalijáról” lehetett szó.

A kápolnával, illetve a délkeleti szárnnyal szemben álló nyugati szárny jóval nagyobb volt az előbbinél. Az Anjou-kor végéről származó épületnek már csak az alagsori helyiségei maradtak meg a mai Oroszlános udvar alatt. Ezeket csak részlegesen tárták fel, majd visszatemették őket. Emeletén nagyobb méretű, díszes termek helyezkedtek el, amelyek kialakításában (átépítésében?) Mátyásnak komoly szerepe lehetett. A szárnyat északról a Zsigmond által építeni kezdett, de befejezetlenül maradt, hatalmas Csonkatorony zárta le. A középkor végén egyfajta állami börtönnek használták, de tömlöc funkcióját a török korban is megtartotta. (Maga a torony már a következő, alább ismertetendő udvar területén állt.)

A délkeleti, a déli (régi) és a nyugati szárnyak belső homlokzata előtt azokat összekötő háromszintes folyosórendszer húzódott végig: alul gótikus árkádokkal, a két emeleten reneszánsz loggiákkal. Az udvart észak felé várfal, kaputorony, illetve ezek előtt egy sziklába vágott árok, az I. szárazárok választotta el a következő udvartól, Zsigmond udvarától.

Ezt az előbbinél jóval nagyobb udvart, mint neve is mutatja, Zsigmond uralkodása alatt alakították ki. Észak felé egy újabb szárazárok, a II. szárazárok határolta. Az udvar északi oldalán, a szárazárok mentén terült el az a hatalmas épület, amelyet a források Zsigmond palotájaként emlegetnek. Ebben helyezkedett el a késő középkori palota nagyterme. A leírások szerint 100 × 25 lépésnyi (kb. 75/80 m × 18/20 m) alapterületű terem a legnagyobbak között volt a korabeli Európában. Falai között többek között királyi lakodalmak, követfogadások zajlottak. Eddig csak pinceterének egy kisebb része lett feltárva a keleti oldalon. (Nyugat felé eső része felett ma a palota C épületének északi homlokzata húzódik.)

A közvetlenül mellette, a dunai oldal északi részén egykor állt épület különösen izgalmas fejtörést jelent a kutatók számára.

A közvetlenül mellette, a dunai oldal északi részén egykor állt épület különösen izgalmas fejtörést jelent a kutatók számára. Mivel területén régészeti ásatás még nem folyt, lehetséges formáját jószerével csak a Schedel-krónikából ismerjük. (A Schön-látképen másik oldala részben takarva látható, a későbbi látképeken viszont már nem szerepel.) Feltehetően azonos a forrásokban Mátyás befejezetlen palotájaként emlegetett épülettel. Kérdés azonban, hogy az alapoktól Mátyás kezdte-e el építeni, vagy itt is csak átépítésről volt-e szó. Az ettől délre, az udvar délkeleti sarkában állt épület pincemaradványait viszont jórészt feltárták. A felső rész a Schedel-krónikában szereplő jellegzetes, kürtős kiképzésű tetőzete alapján nagy valószínűséggel a palota konyhája lehetett, de minden bizonnyal nem az egyetlen.

12./ A budai királyi palota 1540 körül, rekonstruált látkép Forrás: Gerevich László: A budai vár feltárása. Budapest, 1966

A Zsigmond udvarán túl, észak felé, a polgárváros felé még egy hatalmas udvar, a Külső udvar vagy Északi előudvar terült el. Területe eredetileg a városhoz tartozott, azonban az itt álló polgári épületeket feltehetőleg már Zsigmond korában elkezdték lebontani. Az üres teresedést a középkor végére már biztosan fal vágta el a város többi részétől. Itt fejezték le Hunyadi Lászlót 1457-ben, akinek emlékére öccse, Mátyás később márványtalapzaton álló, bronz Herkules-szobrot állíttatott. Később használták lovagi tornákra, ló- és kocsiversenyekre, díszelgő térnek, ágyúraktárnak. Területén ekkor már csak kisebb melléképületek, raktárak álltak.

Bár a középkor végi budai palota fent ábrázolt képe vázlatos, illetve helyenként elmosódó, annyi bizonyos, hogy léptékében és formájában európai színvonalú épületegyüttes volt (12. kép).