Kölcseytől a pesti kiművelt zsiványokig: történészblog régmúlt mindennapokról

Hogyan éltek az emberek a 19. században? Milyen ruhát viseltek, mit ettek? Hogyan ünnepeltek, milyen volt a viszonyuk a születéshez, a betegségekhez és a halálhoz? Ezekre a kérdésekre válaszol blogjában Fónagy Zoltán, az MTA BTK Történettudományi Intézet kutatója. A történész szerint a kutatóknak a szakmabelieken kívül meg kell osztaniuk tudásukat másokkal is, a blog pedig olyan felület az ismeretterjesztésre, ahol egyszerűen lehet elérni jelentős olvasótábort.

2016. március 18. Sipos Géza

„Nincs olyan víg vásár egy is a világon, mint a karácsoni vásár. Ennek a vígsága egészen másnemű, zajtalanabb, szelídebb, családiasabb, majdnem azt mondom: szentebb. Itt muzsikaszó nincs, pecsenyés-sátor, meg lacikonyha sincs, sarkantyú-pengés meg héjje-hujja sincs, részeg ember sem találkozik – mégis minden arc mosolyog, minden szem ragyog, minden ajk cseveg vidám jó kedvében...”

Ezzel a 19. század végéről származó Vasárnapi Ujság-idézettel indított blogot Mindennapok története címmel 2013 szilveszterén Fónagy Zoltán, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. A történelmi ismeretterjesztő blogot azóta is rendszeresen frissíti. Egyetemi oktatók javasolják olvasmányként a hallgatóiknak, a BBC History pedig ismeretterjesztő folyóirat sorozatot indított az ott közölt szövegek alapján. Néhány olvasottsági rekord is megdőlt az indulása óta, sőt a hagyományos társadalom életritmusáról és időbeosztásáról szóló posztja szövegértési feladatként szerepelt az egyik időközi érettségin.

A nemesség háromévenként választott vármegyei tisztikart, gyakran mozgalmas „kampányidőszak” után. Az illusztráción: kortesanya – színpadkép Nagy Ignác Tisztújítás című darabjához Forrás: mindennapoktortenete.blog.hu

Megelevenedő „aranykor”

Az egyik legutóbbi bejegyzés témája a régi táblabírák világa. „A 19. század első felében a közélet és a társadalmi mozgalmak jellegét a birtokos nemesség határozta meg legerősebben. E réteg jelképévé a táblabíró alakja vált, akiről e korszakot a táblabírák korának is szokás nevezni. A táblabíró eredetileg a vármegyei törvényszék bírája volt, de a 19. század első felében már egyre gyakrabban csak tiszteleti címként, kitüntetésként használták, amelyet a közélet minden valamirevaló szereplője megkapott. Az országos népszerűségnek örvendő ellenzéki politikusokat – Deák Ferencet, Kölcsey Ferencet vagy Széchenyi Istvánt – megyék egész sora tisztelte meg e címmel, sőt, 1846-os soproni koncertje után Liszt Ferenc számára sem tudtak ennél nagyobb kitüntetést elképzelni a Tekintetes Karok és Rendek. A táblabírák világa fiaik és unokáik, a majdani dzsentri emlékezetében aranykorrá nemesedett” – írja a szerző a birtokos nemesség világáról. Arról a rétegről, amely szinte kizárólagosan birtokolta a vármegyei hivatalokat, gyógyfürdőkbe, kaszinókba, bálokba járt társasági életet élni. Pénze ugyan alig volt, cserébe viszont alig kellett költenie, hiszen adót nem fizetett, a bútorzat nemzedékeket szolgált ki, az éléskamrákat megtöltötte a saját gazdaság, sőt még a szappan és a gyertya is otthon készült.

Divatkép az 1840-es évekből Forrás: mindennapoktortenete.blog.hu

„Házastársat is lehetőleg saját köreikből választottak. Sőt, a nemesség fölfelé is távolságot tartott. Azt a nemest, aki mágnásokkal sokat érintkezett, vagy aranykulcsot kapott (a királyi kamarások jelvénye), avagy mágnásleányt vett el, fertálymágnásnak csúfolták (s persze azért irigyelték). Fontos szerepe volt az erős rokoni összetartásnak is: a vérségi-sógorsági kapcsolatokat nemzedékekre visszamenően számon tartották. Ezek egész országrészeket átszőttek az atyafiság olykor gyengéd, máskor végeláthatatlan birtokpereket eredményező hálójával” – villantja fel a szerző a hagyományos nemesi életforma további elemeit.

„Ezen a felületen mindent el lehet mondani”

„Kutatási területem a 19. századi magyar történelem, főleg a társadalom- és művelődéstörténet. Két évtizede különösen érdekel a hétköznapi élet, illetve a mentalitás története” – írja magáról Fónagy Zoltán. „Szakmai szocializációm a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor a tudományos könyvkiadás szinte megszűnt. A szakmai folyóiratok évekig nem jelentek meg, ugyanakkor jelentős piaca lett az ismeretterjesztésnek. Szerintem a tudomány művelése során lényeges a társadalmi hasznosság érzése. Egy bölcsész miként tapasztalhatja ezt meg a legközvetlenebbül? Vagy úgy, hogy tanít, vagy akkor, amikor ismeretterjesztő szövegeket közöl” – mondta a blog szerzője az mta.hu-nak.

Fónagy Zoltánt 2013-ban marketing szakon végzős fia győzte meg, hogy a blog nemcsak egy, a szerzője magánéletéről szóló, „alapvetően érdektelen egotrip” lehet, hanem komoly szakmai fórumként is működhet. „Vonzott, hogy ezen a felületen mindent el lehet mondani. Nincsenek terjedelmi korlátok, a téma és a hangnem megválasztásáról pedig csak én döntök. A másik motiváció pedig az volt, hogy számos olyan publikációm volt, amelyek elsüllyedtek. Ki az, aki több mint egy évtizeddel a megjelenés után előásná a könyvtárból a Népszabadság szép emlékű Budapest-mellékletét, hogy elolvassa a pest-budai hétköznapokról szóló sorozatomat?” – magyarázta a blog szerzője.

A tömegközlekedés sokáig kényes helyzetnek számított egy úrinő számára. A fotó 1912-ben készült a budapesti Keleti pályaudvaron Forrás: Vasárnapi Ujság

Posztok több ezer olvasóval

A Mindennapok története legnagyobb sikerei közé tartoznak a családon belüli erőszakról szóló bejegyzések. „Az általam ismert újkori, túlnyomórészt a »művelt osztályhoz« tartozó férfiak által írt személyes dokumentumokban – emlékiratok, naplók, levelek – hiába kerestem a párkapcsolaton belüli fizikai erőszak nyomait. Boldogtalan házasságokkal, a házastárs lelki gyötrésével, megalázásával ugyanakkor bőségesen lehet találkozni ugyanezen forrásokban. Féja Géza Bölcsődal című, a 20. század eleji Léva társadalmi viszonyait megörökítő művében például számos családi pokolról mesél, köztük a félrelépő feleségét négy évtizedes teljes hallgatással büntető tanárról.

Megkérdeztem más korszakokkal foglalkozó történész kollégáimat is, de ők sem igen emlékeztek olyan forrásokra, amelyekben például feleségverő nemessel találkoztak volna. Mint kuriózumot említhetem (Ress Imre szóbeli közlése nyomán) azt a 18. századi kötelezvényt, amelyben egy nemesúr írásban ígérte, hogy külön élő, de hozzá visszatérni szándékozó feleségének a fejét nem fogja a falba verni. A kései olvasónak lehet egy sejtése, miért íratott bele az asszony jogi képviselője vagy családja egy ilyen furcsa pontot a főleg anyagi természetű feltételeket felsoroló dokumentumba…” – olvasható a „Nőkínzást körünkben meg ne szíveljünk!” – Mozaikok a családon belüli erőszak történetéből című bejegyzésben.

Középosztályi család 1912-ben Fotó: Fortepan

Mit szólt a szakma a bloghoz? Fónagy Zoltán szerint a reakciókban markánsan érezhető volt a generációs különbség: a 40 év alatti kollégák lelkesen üdvözölték, az idősebbek elnéző mosollyal fogadták, mint valami érdekes, furcsa hobbit. „A minden várakozást felülmúló érdeklődést látva később átértékelték a véleményüket. Beszámoltam róla, hogy egy-egy bejegyzést 10-20 ezren olvastak, a legnépszerűbbeket pedig 30 ezren” – mondta a kutató, hozzátéve, hogy mind a mai napig különleges élmény számára az olvasók közvetlen visszajelzése. Ez annak ellenére így van, hogy nagyon élénk közösségi élet azért nem alakult ki a blogon, pontosabban Fónagy Zoltán szerint ez témafüggő: az egyik, női szerepekről készült poszt kapcsán egy feminista blogon zajlott vita. A szóban forgó írás így kezdődik:

„Amikor manapság valaki – többnyire nosztalgikusan – a családi élet régen volt rendjét emlegeti, a legritkább esetben szokta pontosan meghatározni, mikor is volt az a »régen«,

sem azt, melyik társadalmi réteghez tartoztak azok a férfiak és nők, akik megjelennek lelki szemei előtt” – ez a felütése az „Első kötelessége a házibéke biztosítása” – A nő a polgári családban című bejegyzésnek. „Valójában a legtöbben, anélkül hogy tudnák, a 19. és a 20. század közepe közötti polgári családideált általánosítják időtlenné. Egy olyan norma alapján képzelik el a »régi« családi életet, s benne a nők helyét, szerepét, amely történelmi távlatból nézve viszonylag rövid ideig, és akkor is csak a meglehetősen szűk középosztály körében érvényesült. Bár a nők helyzetében a 19. században a polgárosodás és a modernizáció következményeként több változás is elkezdődött, azt továbbra is alapvetően a férfival szembeni alárendeltség jellemezte. Az emancipáció irányába mutató lépések ellenére az apajogú családmodell maradt uralkodó. A jogrend és a közvélekedés egyértelműen a férjet, illetve apát tekintette családfőnek. Ő képviselte a családot a külvilág előtt, ő határozott pénzügyekben, házassági ügyekben, igaz, cserébe neki kellett gondoskodnia eltartásáról is.

Az 1848 után életbe léptetett polgári törvénykönyv elvben ugyan biztosította a lányok egyenlő örökösödését, azonban egy ideig még szívósan tovább éltek a régi szokások. A leányok sokfelé csak kelengyére számíthattak, sőt, az alsóbb osztályokban gyakran még azt is maguknak kellett megszerezniük, cselédkedéssel, napszámosként vagy gyári munkával. A két nem egyenlőtlensége többnyire időskorban is fennmaradt. Az apát élete alkonyáig a család fejének tekintették, míg az özvegy anya fia házában csak „együtt lakó rokonnak” számított, s jogilag a felnőtt fiú lépett apja helyére. A mindennapi életben is számtalan megkülönböztetés fejezte ki az uralmi viszonyt: az alsóbb osztályoknál nyíltan, olykor nyersen, a felsőbb rétegeknél tompítva, a lovagiasság díszletei mögé bújtatva.”

A játékok a későbbi női szerepekre készítették fel a kislányokat Fotó: Fortepan

Közösségi alapon

A Mindennapok történetéhez hasonló szakmai blogot leginkább közösségi alapon érdemes működtetni – javasolja a kutató kollégáknak Fónagy Zoltán. Ha négy-öt ember ír egy blogot, logikus módon nagyobb esély van a folyamatosság biztosítására vagy akár egymás írásainak átolvasására, a hosszú, sokszorosan összetett mondatok átfogalmazására, rövidebb bekezdések kialakítására és az illusztrációk válogatására – egyszóval a szövegek online felületre alkalmazására. „Én is elkezdtem meghívni a hasonló témákkal foglalkozó kollégáimat, így Gyáni Gábor, az MTA BTK Történettudomány Intézet Újkori témacsoportjának vezetője az anyaságról mint társadalmi szerepről írt. Erdélyi Gabriella, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa pedig a reneszánsz Rómába utazó önfejű magyar parasztokról és kézművesekről” – mondta az mta.hu-nak.

„Pestnek kimívelt zsiványai” – Bűn és bűnhődés a reformkori Pest-Budán (A Mindennapok története egyik korai bejegyzése)

Börtönéletkép a Vasárnapi Ujság egyik 1868-as lapszámában Forrás: Vasárnapi Ujság

A főváros közbiztonsági helyzetét az 1840-es években érdekes – ma is ismerős – ellentmondás jellemezte. A hivatalos városházi jelentések szerint folyamatosan csökkent a bűncselekmények és szabálysértések száma, ugyanakkor a helyi sajtó tele volt a romló közbiztonságot illusztráló hírekkel, s Pest „rémisztő züllését” sötét színekkel festegető tárcákkal. Míg 1842-ben 1852 letartóztatás történt Pesten, 1846-ban már csak 847 gyanúsítottat kellett őrizetbe venni. Csaknem ugyanilyen arányban lett kevesebb a kihágás – mai szóval szabálysértés – is: hétezer helyett négyezer, adták hírül a hatóságok. A pusztákon sem történik meg olyasmi, amit „Pestnek kimívelt zsiványai képesek kivihetni” – panaszolta ugyanakkor a Nemzeti Újság annak a hírnek kapcsán, hogy magukat „tolvajbiztosnak” nevező egyének kínálják fel a károsultaknak, hogy illő jutalom fejében visszaszerzik ellopott javaikat, ha nem firtatják a tolvaj kilétét.

Mik voltak a reformkori főváros tipikus bűnesetei? A letartóztatottak 90-95 százaléka lopásért került börtönbe. Különösen sokat panaszkodtak a zsebtolvajok elszaporodására, akiknek bő zsákmányt biztosítottak a nagyváros zsúfolt helyszínei: a vásárok, a piac, a gőzhajó, a mutatványosbódé környéke. A negyvenes években az országos vásárokra már külföldi „szakemberek” is ellátogattak. Kihasználva, hogy a gyerekek enyhébb büntetésre számíthattak, gyakran őket küldték lopni szüleik vagy felnőtt cinkosaik. A kétes hírű szórakozóhelyek elmaradhatatlan vendégei közé tartoztak a hivatásos hamiskártyások. A prostitúció maga ugyan nem volt büntetendő, de szoros kapcsolatban állt az alvilággal: mindennapi velejárója volt a kerítés és a kifosztás, akár fizikai erőszakkal. Az évtized közepén, az ínséges években felbukkant a – főleg gyerekekre specializált – leánykereskedelem is. A legsúlyosabb bűncselekmények ritkán fordultak elő: a gyilkosság többnyire kocsmai verekedések „üzemi balesete” volt, vagy házasságon kívül született csecsemő esett áldozatául. Szerény alvilágról árulkodik a statisztika is. Az 1846-ban letartóztatott 874 személy ötödét bizonyíték hiányában, kétharmadát „rendőrbiztossági fenyítéssel” (legfeljebb 25 botütés vagy 2 hét elzárás) elengedték, s a százezer lakosú városban csak 152 ember esetében láttak indokoltnak szabályszerű bűnpert.

Szabadulás a szakirodalom karanténjából

Miért érdemes ismeretterjesztő blogot írni? Fónagy Zoltán szerint azért, mert a kutató és téma egyaránt kiszabadul a szakirodalom szűkre szabott karanténjából. „Történészként ezáltal azokkal is megosztjuk a tudásunkat, akik végső soron »eltartanak« bennünket azért, hogy a közösségünk múltját feltárjuk és megismerjük. A blogon nem írok lényegesen másról és másként, mint korábban, csupán a technológiai változásokkal számolva egy új médiumot használok fel. Egy ilyen felület nem jelent nagy törést az ismeretterjesztés korábbi médiumaihoz képest, pusztán csak kibővültek a lehetőségeink.”

„A tudomány művelése során lényeges a társadalmi hasznosság érzése.”

„Kutatóként az érdekel leginkább, hogy a saját jelenünk gyökereit találjam meg. Hogyan laktak az emberek korábban? Mit viseltek, és mivel táplálkoztak? Hogyan ünnepeltek, milyen volt a viszonyuk a születéshez, a betegségekhez és a halálhoz? Banális kérdések, amelyeket a történészek sokáig nem tartottak méltónak a tudomány komolyságához. Pedig a hétköznapok történetét a 19. századból a hagyományos társadalomból a modernitásba való átmenetet kutatva saját életvilágunk gyökereire csodálkozhatunk rá” – vall céljairól a blog címlapján a szerző.