Hurrá, agydaganatom van! – interjú Szabadics Jánossal

A magyar agykutató hazajön Amerikából, majd kiderül: agydaganata van. Magát gyógyítsa vagy segítsen az epilepsziásoknak? Szabadics János agykutatóval, az MTA Lendület programjának egyik első nyertesével az index.hu készített interjút. A beszélgetésből az is kiderül: az alapkutatásoknak köszönheti, hogy együtt tud élni a betegségével.

2018. július 13.

Részletek az interjúból:

„Több tudományterületen szoktak arról beszélni, hogy a magyar realitás inkább csak a beszállítás, a nagy nemzetközi projektekben kvázi alvállalkozók vagyunk.

A magyar agykutatásban erről szó sincs. Nálunk, ha az embernek van egy saját ötlete, azt megpróbálhatja végigvinni. Ez a nagy európai pályázatokban is látszik, amin a magyar kutatók nagyon jók. Az embernek meg kell győznie egy sokszor idegesítően kritikus, tíz-húsz fős bírálóbizottságot, hogy van egy jó ötlete, és azt meg is tudja valósítani. Ez az összes tudományterületen így működik. Ezért egy elnyert nagy ösztöndíj olyan az országnak, mint egy olimpiai aranyérem.

Miről szól az a kétmillió eurós ERC nagy európai grant, amit az ön vezetésével elnyertek?

Itt egy alapvető kérdést vizsgálunk. Idáig az volt a tudományos konszenzus, hogy az egész idegrendszert behuzalozó apró axonok, melyek az egyes idegsejtektől juttatják el az információt több ezer másikhoz, csak digitális jelként küldik ki az információt. A munkatársainkkal az merült fel bennünk, hogy mi van, ha ez mégsem így van, és az axon is hozzá tud tenni az információhoz. Ez jelentősen megnövelné az agy számítási kapacitását. Az axonok azonban nagyon picik, közvetlenül kevésbé lehet őket vizsgálni, de nekünk sikerült kitolni a megfigyelési lehetőségeket.”

„Az alapkutatások fő célja, hogy megismerjük az ismeretlent. Az alapkutatás fontos szabályokat követ: nagyon erős belső kontrollal működik, szakértők vizsgálják, hogy már eleve a kérdésfeltevés jó-e, aztán hogy a kísérletes megközelítés működik-e, harmadrészt, hogy az adott ember alkalmas-e rá, megvan-e a szükséges technológiai és háttértudása. Ez a folyamat nagyon fáradságos és sok visszautasítással jár, cserébe viszont nagyon biztos eredményeket ad. És ha az ember meg tudja győzni a bírálóbizottságot egy ilyen hiperkompetitív területen, az azért is nagyon jó, mert akkor öt évig nem nagyon kell mással foglalkoznia. A pályázatnak köszönhetően nekem is sokkal kevesebb az adminisztratív munkám, nem kell egyéb forrásokat felhajtanom a kutatáshoz, és jóval többet tudok kísérletezni.”

A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Fotó: Ajpek Orsi / Index