Válasz Lánczi Andrásnak

Ahogy a korábbi cikkek, úgy Lánczi interjújának számos állítása sem felel meg a valóságnak. Legfontosabb tézise szerint: „A Magyar Tudományos Akadémia fundamentumai utoljára 1949-ben voltak lerakva, és ezeken lényegében nem történt változás.” A valóságban viszont több nagyon lényeges változás történt, és nem is egyszer. Először nem sokkal a rendszerváltozás után, amikor az 1994. március 28-án elfogadott akadémiai törvény alapjaiban alakította át a tudós testület jogállását és működési mechanizmusát. A testület és apparátusának irányítása addig lényegében a főtitkár kezében összpontosult, akit minden esetben a kormány nevezett ki, természetesen a pártirányítás jóváhagyásával. Az új törvény szerint a továbbiakban minden lényeges kérdésben a Közgyűlés döntött, amely ettől kezdve nemcsak a 250 fő körüli akadémikusból állt, hanem a nem akadémikus köztestületi kutatók 200 főnyi delegáltja is tagjai közé tartozott. A Közgyűlés döntött a költségvetésről, s választotta meg háromévente a legfőbb irányítóvá előlépett elnököt, a neki alárendelt főtitkárt, továbbá a három alelnököt és a főtitkárhelyettest. A célként tételezett autonómia elősegítése érdekében a törvény jelentős vagyont juttatott az intézménynek. Ez két részből állt: az Akadémia tulajdonába került, ún. törzsvagyonból (a budapesti és területi székházak, üdülők, néhány kutatóintézet, az Akadémiai Könyvtár és az Akadémiai Kiadó), valamint az állami tulajdonban maradó, de az MTA által működtetett 29 intézeti székházból. Mivel a kapott vagyontárgyak jövedelmet nem termeltek, az MTA és intézetei működési költségeit továbbra is az állam fedezte, és az Országgyűlés szavazta meg. A Közgyűlés tehát csak az Országgyűlés által elfogadott összeg felhasználásáról dönthetett, nem annak nagyságáról. A teljes anyagi függetlenség bázisa tehát – eltérően például a néhány éve létrehozott MCC-től – nem jött létre. Az intézményhálózat teljes egészében az Akadémia felügyelete alatt maradt, ám irányítására megalakult az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa (AKT), amely legfeljebb 30 tagból állhatott. A tagok felét a Közgyűlés, felét az akadémiai kutatóintézetek és kutatóhelyek delegálhatták három évre. Az intézetek szakmai munkáját az igazgatók irányították, akiket az AKT javaslata alapján az elnök nevezett ki legfeljebb öt évre. Ez lett volna a „sztálinizmus” továbbélése, mint korábban Schmidt Mária fogalmazott, amit most Lánczi „precíz” minősítésnek nevezett?

Az 1990-es évek elején kialakított struktúra 2019-ben kapta az első nagy léket azzal, hogy az MTA teljes intézményhálózata új irányítás alá került. Ezt először Eötvös Loránd Kutatási Hálózatnak nevezték, 2023 szeptembere óta pedig HUN-REN Magyar Kutatási Hálózatnak. A kormány deklarált célja ezzel az volt, hogy elősegítse a hazai kutatási rendszer hatékonyságának optimalizálását. Ennek érdekében a szervezet legfőbb vezetőjének kinevezését is magának tartotta fenn. Bármit gondoljunk is erről a célról és megvalósulásáról, biztos, hogy ez nagy változást jelentett az Akadémia életében és az egész magyar tudományosságban egyaránt. A harmadik nagy változás pedig most van folyamatban: az 1994-ben az MTA-nak juttatott ingatlanvagyon túlnyomó részének megvétele formájában. Hol vannak itt már a régi fundamentumok?

Egyetértek Lánczi azon állításával, hogy az 1949-es akadémiai „tagrevízió” politikailag motivált tisztogatás s mint ilyen a magyar tudományossággal szemben elkövetett súlyos bűn volt. Ez a lépés valóban nevezhető „sztálinistának”. Abban azonban ismét nincs igaza, hogy a rendszerváltás idején nem történt meg a kizártak rehabilitálása. A példának felhozott Kerényi Károlyt például 1946-ban igenis az MTA levelező tagjává választották, majd miután 1949-ben kizárták a testületből, 1989-ben az MTA ismét tagjai közé fogadta. Mivel 1973-ban meghalt, Kerényi ezt már nem érhette meg, ahogy azt sem, hogy az új magyar kormány 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjban részesítette, s azt sem, hogy néhány éve az ELTE egyik tantermét róla nevezték el. És hasonlóképpen járt számos kor- és sorstársa is, az írók közül például nemcsak Illyés és Tamási, hanem Márai Sándor és Zilahy Lajos is, az 1949-ben tanácskozó taggá lefokozott 17 történész közül pedig csaknem mindenki. Az egyetlen kivétel Hóman Bálint, akinek a németbarátságát és antiszemitizmusát – az új elnök, Kosáry Domokos minden igyekezete ellenére – a többség nem bocsátotta meg. Rajta kívül még két egykori kizárt tag rehabilitálását utasította el a testület, illetve annak Etikai Bizottsága: Habsburg Józsefét és Orsós Ferenc patológusprofesszorét. Az utóbbiét nem azért, mert a háború alatt tagja volt a katyńi mészárlás felelőseink megállapításával foglalkozó nemzetközi vizsgálóbizottságnak, hanem azért, mert tevőlegesen közreműködött a zsidó származású orvosok deportálásának előkészítésében, s mert támogatta a zsidó–keresztény és a cigány – nem cigány házasságok betiltását.

Abban is igaza van Lánczinak, hogy a rendszerváltás idején „nem volt meg az átvilágítás”, az „elszámoltatás” az Akadémián. Ahogy egyetlen más alrendszeré sem. Az egyházak vezetéséé, a tábornoki karé, a művészvilágé és az egyetemi oktatóké sem. Többen követelték ezt, ám az Országgyűlés, illetve az Alkotmánybíróság elutasította. Kosáry Domokos, akit 1948-ban ütöttek el az akadémikusságtól, akit 1949 után minden szempontból a szakma perifériájára szorítottak, s aki 1956-os szerepléséért 1960-ig börtönben ült, az Akadémiát illetően például ezekkel a szavakkal: „Olyan erőszakos adminisztratív rendszabályokat, amilyenek a letűnt diktatórikus rendszer velejárói voltak, mi a demokráciában nem alkalmazunk. Már csak azért sem, mert nemcsak a keresztény emberséggel, hanem az értelmes politikai számítással is ellenkeznék, és valóban sokkal többet ártana, mint használna. […] Az emberek nem fehérek vagy feketék. Ha úgy bánunk velük, mintha feketék volnának, akkor feketévé válnak. Úgy kell bánni velük, hogy a jó oldaluk jöjjön elő, hogy mindaz, ami hasznos – munkaerő, energia, ötlet – kibontakozzon, mert ebben az országban arra van szükségünk, hogy mindenki segítse a fejlődést.”

A „szembenézés” és az „igazságtétel” elmaradása természetesen kifogásolható, és Kosáry idealizmusán lehet mosolyogni. Ám 35 évvel a rendszerváltás után is felemlegetni azt, ami akkor elmaradt, merő demagógia. A ma 70-75 éves akadémikusok 1950 körül születtek, s 1956-ban vagy éltek már, vagy nem. Rajtuk számonkérni bármit is az államszocializmus bűneiért nemigen lehet. A 8 történész akadémikus közül például egyetlenegy, Glatz Ferenc született 1945 előtt, de már őt is a rendszerváltás után, 1993-ban választották levelező taggá. A többiek, beleértve e sorok szerzőjét is, valamennyien 2000 után lettek akadémikusok. Teljesítményükhöz kétség nem fér, s gondolom, mindannyiuk nevében kijelenthetem: állunk bármiféle szakmai „átvilágítás” elé.

Bizonyításra vár, enélkül merő vagdalkozás Lánczi azon állítása, hogy: „Politikailag a baloldal, a liberálisok – háttérben a CEU segítségével – elfoglalták az Akadémiát, és elhelyezkedtek az MTA különböző vezető tisztségeiben”. A tagok között természetesen vannak istenhívők és ateisták, liberálisok, konzervatívok, sőt szocialisták, jobb- és baloldaliak egyaránt. De hogy a vezetés baloldali befolyás alatt állna? Kétlem, hogy ezt be lehetne bizonyítani. Vegyük például a testület legfőbb irányítóit, az elnököket, akiket mindig a Közgyűlés választott titkos szavazással. A rendszerváltás óta hatan töltötték be ezt a tisztséget, mind a hatan hat évig: Kosáry Domokos, Glatz Ferenc, Vizi E. Szilveszter, Pálinkás József, Lovász László és Freund Tamás. Vajon ki lenne közülük a „politikai baloldalhoz” sorolható? Glatz Ferenc nyilván, esetleg – komoly fenntartásokkal – Kosáry Domokos. De a másik négy? Tartok tőle, hogy ha a többi tisztségviselő listázásához fognánk, hasonló eredményre jutnánk.

Végül szeretném megemlíteni, hogy a Lánczi András és mások által is olyan magától értetődően használt szókapcsolat, a „nemzeti érdek” korántsem magától értetődő. Ennek nemcsak meghatározása, hanem körvonalazása is olyan társadalmi vitákat feltételezne, amilyeneket én már évek óta nem tapasztaltam. Pedig szükség lenne rájuk. Minden téren.

Romsics Ignác